Lemez Gyorstár – 2014. 52. hét

És az év utolsó hetében sem marad el Lemez Gyorstárunk, főleg mert év végén is akadtak remek albumok: Bryan Ferry egyik leglazábban elengás poplemezét készítette el, a Parquet Courts mellékprojektjével is jó, az Ultimate Painting klassz(icizáló) dalokkal zárta az évet, a Wu-Tang legalább összehozott egy teljes brigádos lemezt, Robert Hood jelentőségéhez méltóan összegezte karrierjét, a Smashing Pumpkins sok év után ismét nem fárasztó és a végére maradt az év egyik csúcslemeze - D'Angelo december közepi váratlan megjelenésével okozott sokkot és nagy örömet.

Bryan Ferry: Avonmore

Kiadó: BMG

Megjelenés: 2014. november 17.

Stílus: elegánspop, posztdiszkó

Kulcsdal: Midnight Train

Nincs mit ragozni, Bryan Ferry ismét készített egy lemezt, ami tökéletesen hozzáillő, elegáns, ráadásul stílusosan korszerű, egységes is. Na jó, persze semmi meglepő nincs itt, sőt. Inkább időtlen a megszólalás, luxusnyaraló-övezet zene luxuszenészekkel (Johnny Marr gitárja majdnem az összes számban!, Nile Rodgers, Flea, Marcus Miller), de simán ott van az idéntől ismét csak egykori Roxy Music-főnök jobb albumai között. Én például biztosan sűrűbben fogom elővenni a dalok könnyed folyása miatt, mint mondjuk legutóbbi sorlemezét, a 2010-es Olympiát – a szintén nem túl régi jazzes ön- és Dylan-feldolgozásait nem is említve. A Todd Terjével közös Robert Palmer-átirat pedig ide is nagyon passzol.

8/10

Dömötör Endre

Parkay Quarts: Content Nausea

Kiadó: What’s Your Rupture?,

Megjelenés: 2014. november 28.

Stílus: posztpunk, alt-country, alt-rock

Kulcsdal: Uncast Shadow Of A Southern Myth

A Parquet Courts mellékági projektjének első lemeze (tavaly volt egy EP ezen a néven, ami a két gitáros-énekest és váltakozó felállásban haverjaikat takarja) sokban hasonlít az anyazenekar albumaira. A széttartó, szaggatott posztpunkos gitárok, és az arra beleszarósan rádobott vokálok mindenképp azzal rokonítják, de közben a Content Nausean egyszerre szerepelnek dallamosabb, akár alt-countrys-dalok, illetve még darabosabb, még nehezebben befogadható, széttöredezett, feedback-be fojtott dalkezdemények is. Izgalmas, eszes, de azért egyenetlenebb hallgatnivaló.

7.5/10

Csada Gergely

Ultimate Painting: Ultimate Painting

Kiadó: Trouble In Mind

Megjelenés: 2014. december 2.

Stílus: indierock

Kulcsdal: Winter In Your Heart

A Mazes és a Veronica Falls együttesek egy-egy tagja által alkotott duó első albuma a maga nemében tökéletes bemutatkozás. Bármiféle nagyra törést mellőző, egyszerű, de hibátlan dalok sorakoznak rajta egymás után, amelyek egyszerre működnek teljes odafigyeléssel, de szépen megbújnak a háttérben is – ha éppen arra vágyna az ember. A kései Beatles-t és Velvet Undergroundot idéző melódiák a legkisebb zökkenő nélkül pörögnek végig a lemezen, amibe tényleg csak az tud belekötni, aki egy gondtalan, napsütötte kora őszi délutánból is az arculcsapást hiányolja.

8.5/10

Csada Gergely

Wu-Tang Clan: A Better Tomorrow

Kiadó:Warner / Magneoton

Megjelenés: 2014. december 2.

Stílus: hiphop

Kulcsdal: Ron O’Neal

Ugyan RZA eredetileg a húszéves jubileumra trombitálta össze a Clan szétszéledt és egymástól eltávolodott tagjait, hogy zárják le a történetet még egy lemezzel, ez végül csak a 21. évükre jött össze, annak is a legvégére, ráadásul csak egy hajszálon múlott (hogy Raekwon végül csatlakozott a többiekhez). Ilyen előzményekkel felesleges volt eget rengető visszatérésben (az előző album óta hét év telt el) reménykedni, és sajnos tényleg elég tessék-lássék ez a lemez, az alapok és a szövegek is ihlettelenek és odakentek, a penge a végére kicsorbult. De azért persze Wu-Tang forever!

5/10

Forrai Krisztián

Robert Hood: M-Print: 20 Years Of M-Plant Music

Kiadó:M-Plant

Megjelenés: 2014. december 8.

Stílus:techno

Kulcsdal: Minus (Edit)

Három cd-s válogatással ünnepli saját kiadójának húszéves fennállását a minimaltechno detroiti keresztapja. Az első két lemezen a megkerülhetetlen klasszikusok és újkori remekművek szerepelnek – Minus, The Greatest Dancer, Never Grow Old stb. –, amelyek alapból kötelezővé teszik az összeállítást, ám az igazi finomságok a harmadik korongon találhatók. Kiadatlan zenék és alternatív editek különböző korokból több mint hetven percben – Rob Hood akkor is eszméletlen zseniális, amikor „forgáccsal” dolgozik.

10/10

Velkei Zoltán

Smashing Pumpkins: Monuments To An Elegy

Kiadó: Martha’s Music/BMG

Megjelenés: 2014. december 8.

Stílus: rock

Kulcsdal: Drum+Fife

Ez az első lemez a Pumpkins 2000-es feloszlása óta, amelyen már nem kísért a kilépett tagok szelleme. Helyette van egy új, a Billy Corgan és Tommy Lee együttműködéséből született kémia, amely egy dicséretesen koncentrált, félórás anyagot szült. A dalok egész jók, epikusak, tele vannak gitárral, de van az egésznek egy kicsit megfáradt, rezignált összhatása. Az a tűz pedig, ami régen olyan szexivé tette Corgan nazális hangját, eltűnt. Ami a helyén maradt és átitatja az egész lemezt, helyenként már-már idegesítő.

7/10

Katona Eszter

D'Angelo And The Vanguard: Black Messiah

Kiadó: RCA

Megjelenés: 2014. december 15.

Stílus: r&b/soul/funk/jazz

Kulcsdal: Az egész, úgy ahogy van

Tudjuk az előtörténetet, tudjuk a zeneipar év végi állóvízében váratlanul cunamit előidéző megjelenés körülményeit, melyek már önmagukban is hosszú cikkeket érdemelnének, de most koncentráljunk kicsit magára a lemezre, a dalokra. Még így, a rárakódott legendafaktor lehámozása után sem könnyű feladat megragadni a Black Messiah nagyságát, mert hogy D’Angelo nagy - igazi évtizedek múlva is hivatkozott - albumot szült meg majd’ másfél évtizednyi várakozás után, ahhoz nem igazán férhet kétség. Pedig forradalmiságáról megoszlanak a vélemények, de az egyöntetű hozsanna nem is annak kell, hogy szóljon. Nem mindig kell újat kitalálni, ahogy a Black Messiah sem feltétlenül teszi ezt. A legismertebb r&b-, soul-, jazz-, funk-témák és fogások mind jól kihallhatóak a lemezen. A beharangozó Sugah Daddy játékosan szexi jazzy zongorára és clappingre épülő alapja, a Prayer szikár szakadozó funk-gitárja, az album politikus dalainak csúcsaként brillírozó Till It’s Done (Tutu) űrszintijei vagy a záró Another Life-ban csúcsra járatott érzéki soullover mind-mind ismerősek azok számára, akik elmerültek már az említett műfajok klasszikusaiban. A Black Messiah-t hallgatva azonban nem az a kérdés, hogy felmerülhet-e egy pillanatra is az üres tisztelgés vagy a szemtelen újrahasznosítás vádja (ugyan már). D’Angelo esetében a mögötte sorakozó igazán nagyok (Marvin Gaye, Bill Withers, Sly Stone, Stevie Wonder, Prince stb.) még csak nem is nem elérendő célként, hanem csupán kiindulópontként szolgálnak ehhez a részleteiben persze felismerhetően klasszikus, de összességében minden ízében modern, kortársai mellett/fellett magasan ragyogó albumhoz.

9.5/10

Csada Gergely