Határozottan talán egy stílus – a britpop velős története

Ugyan nem egyetlen évhez köthető, és sokkal inkább 1993-ban kezdődött, mint máskor, de a britpop egyértelműen 1994-ben robbant be (így kapcsolódik 1994-es fókusztémánkhoz), és ha csak az az évi legjobb albumokat jegyző zenekarokat (Blur, Pulp, Oasis, Suede) nézzük is: az egyik legemlékezetesebb gyűjtőműfajról van szó. Ami Magyarországon nem okozott túl nagy felfordulást.

Fordított brit-invázió

1991-1992-ben Angliát elfoglalták az amerikai zenekarok. Persze nem csak úgy, véletlenül. A brit popzenei színtér a kilencvenes évek legelején minden volt, csak izgalmas, friss és üde nem: az acid house lecsengett vagy elszállt (kinek mi tetszik), a madchester-színtér, ami persze sosem volt valódi, időtálló alternatíva, felhígult és önnön hedonizmusába fulladt, a great white hope, a Stone Roses éppen végtelen szerencsétlenkedéseivel volt elfoglalva, a másik nagy reménység, a House Of Love már az évtized legelején elindult a bomlás felé, az éppen aktuális és sikkes noisy pop-szcéna (benne többek közt a későbbi britpop-főszereplő Blur) elitista, széles közönségréteget megszólítani nem akaró/tudó tapicskolás volt, kevés emlékezetes slágerrel, kevés igazán kiemelkedő zenekarral. Az amerikai grunge-együttesek mindeközben a csúcson, teljes fegyverzetben, tömegmozgalom, térdnadrág, kockás ing – ezekben az években a tengerentúli előadók késsel-villával ették meg a legyengült immunrendszerű angol gitárzenét, legyalulták a klubokat és a fesztiválokat. A hatás-ellenhatás popkulturális elve persze ez esetben is működött.

Britpop-előfutárok

A Pulp, az egyik főszereplő, már eleve előfutár volt (1992-93-as kislemezeivel), de szokás a La’s 1990-es egyetlen lemezének szikár jangle/beatpopját is idesorolni (részben abból alakult az 1995-ben öt perces hírnevet szerző Cast), valamint a Teenage Fanclub zajos-powerpopos-melodikus ’91-es csúcslemezét, és esztétikailag, ideológiailag a korai St. Etienne is nagyhatású. A britpop felé mutatott a Carter USM is lüke-komoly dobgépes slágereivel, a Charlatans 1992-es albuma (Between The 10th And 11th) már inkább britpop, mint baggy, és az olyan kevéssé ismert zenekarok, mint a Kingmaker, a World Of Twist, vagy a The Real People is gyakran előkerülnek, ha a gyökerekről, ihletadó mintákról van szó. A legfontosabb előkép azonban alighanem az egykori Felt-vezér, Lawrence által alapított Denim és annak 1992-es lemeze, a szintis-glamrockos Back In Denim, tessék meghallgatni (aztán a második Denim-album 1996-ban le is gyilkolta a britpopot).

Britpop

A fordulat 1992 tavaszán érkezett, egészen pontosan két zenekar két dala jelezte azt. A Blur március végén jelentette meg Popscene című tranziens dalát, amely – ellentétben az egy évvel korábban megjelent bemutatkozó lemez, a Leisure baggy-s és noisy-popos számaival – már a zenekar későbbi világának előképe: a hatvanas és a hetvenes éveket egyszerre idéző karcos gitárok, fúvósok, a feszes ritmusszekció, új fazon, öltönyös-bakancsos mod-sikk. Damon Albarnék éppen a lemez megjelenése után indultak egy kényszerű két hónapos amerikai turnéra (az együttes súlyos adósságokkal küzdött), melytől a zenészek mind fizikailag, mind pszichésen kikészültek és súlyos honvágy vett erőt rajtuk: „minden hiányozni kezdett otthonról, egészen egyszerű dolgok is, így aztán olyan dalokat kezdtem írni, amelyek angol hangulatot árasztottak.” Ezt és a későbbi néhány hónapot rögzítette egyébként a Starshaped című Blur-dokumentumfilm.

Mindeközben, május végén egy másik londoni zenekar, a Suede megjelentette The Drowners című első kislemezét. Feszes gitárzenét játszottak, főleg David Bowie androgün popjához és a Smiths gitárzenéjéhez nyúltak vissza, és a szövegeik is jók voltak, kortárs brit fiatalokat megszólítók. Nem féltek elcseszett szerelmekről, elszúrt életekről, külvárosokról, zsákutcákról és a neonfényes sötétségről énekelni. A történet külön pikantériája, hogy kezdetben ebben a zenekarban játszott Justin Frischmann (mások mellett a Suede-frontember, Brett Anderson csaja is), aki később aztán az ellenlábas Blur-énekes, Damon Albarn nője lett – ráadásul ő maga is alakított egy zenekart a britpop-korszakban, Elastica néven. Aligha véletlen, hogy Anderson is szereti – mintegy versenyszerűen – kihangsúlyozni, hogy a műfaj velük kezdődött.

A SUEDE-DEL A BRITPOPRÓL IS BESZÉLGETTÜNK IDÉN NYÁRON.

Mindkét együttes egy év múlva, 1993-ban áll elő britpop-statement nagylemezével – a Suede-é cím nélküli, a Bluré, a Modern Life Is Rubbish címet viseli, egyik album jobb, mint a másik. Ez a két zenekar és lemez, illetve egy harmadik, a szépreményű, nagyszerű, abszolút témába- és stílbevágó, de sikerekben ezektől mégis elmaradó The Auteurs-féle New Wave című ugyancsak 1993-as lemez (a zenekar frontembere, Luke Haines könyvet is írt arról, hogy a műfaj szellemét ő eresztette ki a palackból – verseny!) nagyjából-egészében definiálja is a britpop fogalmát. Olyan gitáralapú popzene, amely a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek alapértelmezett brit gitár/popzenéjéhez – többek közt: The Beatles, Stones, The Who, The Kinks, Bowie, Madness, Pistols, Clash, Stranglers, Wire, PIL, Smiths, és a C86-színtér – nyúl vissza ihletforrásul. S persze a britpopnak van határvidéke is: a zenével együtt rezonáló divat (öltöny, Martens bakancs, melegítőfelső, Adidas-cipő, Fred Perry-cuccok) és dizájn.

1994

1994 a britpop szárba szökkenésének éve. A Suede megjelenteti grandiózus és artisztikus csúcsművét, az epikus Dog Man Star című nagylemezt, mely bizonyos értelemben sajnos pürrhoszi győzelem, ugyanis az album készítése afféle héjanász az avaron a zenekar két kulcsembere, az énekes, Brett Anderson és a gitáros-dalszerző, a britpop egyik hangszeres kulcsfigurája, Bernard Butler gitáros között – utóbbi a lemezkészítéssel párhuzamos konfliktusok miatt távozik a zenekarból. Az igazi közönségsiker azonban nem ez a dalcsokor, hanem a britpop tour de force-album, a csibészes, melegítőfelsős, tornacipős Blur-féle Parklife kaleidoszkópja, rajta a korszak kapásból két emblematikus slágere, a Girls & Boys és a címadó Parklife. Ahogy manapság mondani szokás: Ha Csak Egy Lemezt Hallgatsz Meg A Britpop Korszakból, Akkor Az Legyen Ez. De tényleg.

1994-ben érkezett meg a britpop (és a britpop utáni időszak) népi hőse, a manchesteri Oasis. A zenekar a déli, londoni intellektuális popzenészekhez, művészeti iskolásokhoz, camdeni ficsúrokhoz képest a technicolor proliesztétikát dobja be a britpop-vegyesfelvágottba. A Gallagher-fivérek vezette zenekar – amely nyilván nem szorul bővebb bemutatásra – nem lelkizik, nem árnyalt nagyvárosi tájleírásban utazik, és nem filozofál: Definitely Maybe című 1994-es bemutatkozó nagylemezén szuperszonikus akar lenni, rock and roll-sztár akar lenni, a cigaretta és az alkohol érdekli, örökké akar élni, fel az égbe megy. És ezért a fél ország pikk-pakk beléjük szeret. Egy év múlva már ők menetelnek az élen.

A DEFINITELY MAYBE TÖRTÉNETE ÉS JELENTŐSÉGE.

1994 a nagy kirajzás éve is. Újabb nagyszerű lemezt készít az Auteurs (Now I’m A Cowboy), megjelenteti első fontos lemezét (His ’n’ Hers), azaz beérkezik az egyébként 1978-ban alakult Pulp, mely britpop-kontextustól függetlenül is az elmúlt két évtized egyik legfontosabb angol zenekara és amely majd 1995-ben aratja le igazán a babérokat a Different Class-szal, a Common People-lel. De kislemezeivel már tényező az említett Elastica (balra), Caught By The Fuzz címmel kiadja első slágerét a nagyszerű Supergrass, színre lép a Sleeper, az Echobelly, a Shed Seven és még annyi más kismester és ügyes másoló. A britpop-pezsgés a korábban indult gitárzenekarokra is hatással van: végre-valahára megjelenteti új nagylemezért a Stone Roses (Second Coming), drámaian nagyszerű albumot hoz ki a szcénától amúgy élesen elhatárolódó  Manic Street Preachers (The Holy Bible), táncoltatás után újra (részben) dögös gitárlemezt (Give Out But Don't Give Up) rittyent a Primal Scream, és felzárkózik az amúgy egyik esztétikai mintaképnek is megtehető Charlatans (Up To Our Hips). Sőt, a korábban noisy-popos Ride Carnival Of Light címmel a britpopra rímelő, nagyszerű, klasszicizáló lemezt készít, amelyet áthat a hatvanas évek hagyománya.

A PULP TELJES KARRIERJÉT ITT TEKINTETTÜK ÁT.

Ünnep, cool britannia és szétesés

Az egész jelenség félelmetes gyorsasággal túlnő önmagán. Az ország a nyolcvanas évek depressziója után 1993-tól gazdasági növekedésre áll, a kulcszenekarok által belelkesített közönség bulizik, a britpop-fenomenon újra elhiteti a világgal (is), hogy Britannia kúl, naná, hogy újra előkerül a hatvanas évek cool britannia szlogenje, meg persze London is ismét swingel. Amikor az 1990 óta regnáló konzervatívpárti miniszterelnök, John Major megpróbálja a magáénak nyilvánítani a britpop nemzetközi sikerét, azzal egyből át is adja a stafétát az 1979 óta kisebbségben tébláboló munkáspártiaknak: Tony Blair mögé beáll a világ akkori legnépszerűbb zenekara, az Oasis (amelynek vezetője, Noel Gallagher büszkén pózol a brit zászló színeire festett gitárjával is) és megnyerik a választásokat. Zenei mozgalom ennél nagyobb politikai sikert ritkán ért csak el, de ez egyúttal a vég kezdete is volt (plusz cserében hamarosan jött a fiatalok nagy pofára ejtése Blairtől). 

A csúcson 1993-1997 között létező „műfaj”, „zenei mozgalom” természetesen soha nem volt zeneileg egységes, éppen ezért tudott ilyen nagyra nőni. Az alapok lerakása után leginkább 1995-96-ban ünnepeltette magát a színtér, amibe érzésre nagyon sokféle zene belefért (kamarapop a My Life Storytól, neopszichedélia a Kula Shakertől, zajos pop a Saladtől, sőt kicsit még a Spice Girls is része lett mindennek), miközben más korabeli brit gitáros együttesek meg pont nem (mondjuk éppen ezekkel a zenekarokkal együtt lett igazán jelentős a korszak: Radiohead, Super Furry Animals, Teenage Fanclub, Manic Street Preachers, High Llamas stb.). A fragmentálódás ellenére nagyon jó volt zenét hallgatni ekkoriban: ott voltak az Elastica posztpunkot nyúló slágerei, a shoegazerből átvedlett Boo Radleys ellenállhatatlan popdalai, a Supergrass jobbnál-jobb fiatalságbombái és persze a főszereplők (Blur, Oasis, Pulp, Suede) is emelték a tétet egy darabig. Mindez egy Blur-Oasis kislemezcsatában kulminálódott 1995 augusztusában – akkor a Blur nyert, de aztán a hamarosan érkező albumok második körében a (What’s The Story) Morning Glory? című Oasis-kiadvány az egész világon győztest hirdetett.

Alulértékelt britpop

A Denim – az előfutároknál már említett – második lemeze (Denim On Ice). A Space 1996-os csodaalbuma (Spiders), ami leginkább groove-os alapú slágereivel kapcsolódott a műfajhoz. A világnak Richard Hawleyt is adó Longpigs 1996-os nosztalgikus debütálása (The Sun Is Often Out). A Strangelove 1994 és 1997 közötti mindhárom ambíciózus albuma. A My Life Story sok szempontból utat mutató kamarapopos hangszerelésű első lemeze (Mornington Crescent, 1994). Aztán a powerpopos Menswear-bemutatkozás (Nuisance) is sokkal jobb annál – még mai füllel is – mint amennyire lesajnálták megjelenésekor. A Shed Seven Oasistől tanuló csúcsalbuma, a fúvósokkal teli 1996-os A Maximum High. És ha az olyan kései versenyzőket is számítjuk, mint az első Mansun- (Attack Of The Grey Lantern, 1997), vagy a második Marion-lemez (The Program, 1998), akkor azok is jóval több dicséretet érdemelnének annál, mint amit az utókortól kapnak.

A Verve eddigre (és főleg majd 1997-ben) előfutárból lett himnikus kirakatzenekar, a Divine Comedy bölcsész-kamarapopból britpop-dandysztár, de még a míves Babybird-slágerek is ide címkéződtek fel. Amúgy meg teljesen lényegtelen, mert ha a korszak utólagos értékelésekor a hájpot generáló brit zenei hetilapok – az NME és Melody Maker – továbbra is meghallották az Ash powerpopjában, a Dodgy nosztalgikus 60s-popjában, vagy az Ocean Colour Scene retrorockjában a műfajt, akkor egyértelmű, hogy ez sokkal inkább egy korszak dicséretéről szól (még azzal együtt is, hogy rengeteg másod-, harmadvonalbeli előadónak is jutott a reflektorfényből: Menswear, Kenickie, Sleeper, Cast, Gene, Drugstore, These Animal Men, S*M*A*S*H, Northern Uproar, Powder, Mantaray és egy nagy satöbbi).

Persze a fényes évek soha nem tartanak örökké, és ugyan az 1997-ben még mindig pezsgő gitárzenei szcéna továbbra is kitermelte a felmutatható zenekarokat – amiket a sajtó lendületből még mindig a britpop sokadik hullámként próbált pusholni –, de a Mansun, a Travis, az Embrace, vagy a Smiths mániáját 1998-ra ügyesen továbbfejlesztő Marion már egy másik történetet képvisel.

Németh Róbert-Dömötör Endre

ha a korszak slágereinek legjobb válogatásait keressük, a Shine-sorozat a kiindulás, messze nem tökéletes, de még így is a jobbak közé tartozik a 2009-es, háromlemezes Common People: The Britpop Story és a kétlemezes Live Forever: The Best Of Britpop, de ezek egyike sincs az ismert streaming oldalakon, úgyhogy jöjjön egy nme-s válogatás.

elég bő, 54 számos: