Amire a világ várt – The Stone Roses

I.

Nem csak az idei év, hanem minden bizonnyal az elmúlt jó pár év egyik legnagyobb popszenzációja az, hogy újjáalakult és turnézik, sőt ha minden igaz, lemezt is készít majd (merthogy a tagok szerződést szignáltak ez utóbbiról) minden idők egyik igazi gitárpop-fétiszenekara, a Stone Roses. Jó, ami jövőt, főleg a lemezt illeti, hátrébb az agarakkal – egyelőre konstatáljuk azt, hogy a turné elindult, és bízzunk benne, hogy az meg is érkezik majd Budapestre, hiszen tudjuk: az idei nyári fesztiválszezon aduásza fellép a Sziget Fesztiválon. Jó is, hogy jönnek – mármint persze, hogy jó, de duplafedelű sztori ez: Ian Brownéknak van mit törleszteniük itt, a magyar fővárosban. 1996 nyarán, szinte „percekkel azelőtt", hogy a már-már felismerhetetlenségig roncsolt (átalakult) Stone Roses - melyben már csak Ian Brown énekes és Mani (született Gary Mounfield) basszusgitáros képviselte a klasszikus felállást – végképp beadta a kulcsot, egészen elképesztően szörnyű, hamiséneklős, alulinspirált, vagy inkább az inspirációt teljesen nélkülöző koncertet adott a Szigeten. Ian Brown előző éjszaka valami színpad alatt aludt, nem csoda, hogy a szokásosnál is sokkal kevesebb hangot talált el, meg egyáltalán, látszott, hogy ennek vége, ez a zenekar már nem szól semmiről – nem is zenekar igazából.

II.

Most viszont nem ez van. Attól eltekintve, hogy Reni dobos (született Alan John Wren) a turné Amszterdami állomásán behisztizett, és már nem jött ki a ráadásra (a neten keringő rajongói videók alapján arra tippelek, a monitorrendszerrel lehetett problémája), úgy tűnik, rendben zajlik a turné. Arra persze, hogy a zenekar újra kezdje, sokáig remény sem látszott, néha-néha felreppent egy-egy álhír, de mindhiába: a zenészek kategorikusan cáfolták minden egyes alkalommal. 2011 áprilisában aztán arról tudósított a zenei média, hogy a két dudás, Brown és John Squire gitáros tizenöt év után újra találkoztak – nem egy érzelmes vagy vidám dolog hozta össze őket, Mani édesanyjának temetésén vettek részt mindketten. A szomorú gyermek egy közleményben dühösen cáfolta, hogy a kegyeleti eseménynek bármi köze is lenne a Stone Roses tervezett újjáalakulásához, ám egy hónap múlva már a kortárs városi zenészhaverok – többek közt a New Musical Expressnek nyilatkozó Shaun Ryder Happy Mondays-frontember – is arról sutyorogtak, hogy „benne van a pakliban" a restart. 2011. október 14-én a mindig jól értesült Sun bulvárlap már tényként közölte az újjáalakulást, Reni pedig Twitter-oldalán célozgatott a várható eseményekre („Not before 9T will I wear the hat 4 the Roses again" – ezt írta). És aztán az i-re a pont: október 18-ra a Stone Roses sajtókonferenciát hívott össze, melyen bejelentett mindent, amire a világ várt: turné, lemez, nagykoncert Manchesterben, ágyesz-bugyesz, ashes to ashes funk to funky.

III.

És hát persze, hogy a világ (leginkább pedig a hazai pálya, Anglia, Nagy-Britannia) arra várt, hogy a Stone Roses visszatérjen. Ian Brown énekes, John Squire gitáros és a Mani-Reni ritmusszekció zenekara minden értelemben könnyűzenei igazodási- és sarokpont, klasszikus, archetipikus gitárpop-együttes, rockzenekar (kinek mi tetszik), klasszikus történet. Garázsországból, a punk felől jöttek, a szokásos, természetes kiválasztódási folyamat jegyében átmentek mindenféle fázisokon, voltak elődzenekarok, többször cserélődött a tagság (Mani, például, mint valami búvópatak, a történet elején felbukkan, aztán eltűnik, majd később visszatér; az egyik pre-Roses formáció dobosa mehetett volna a Smiths-be dobolni, de visszautasította az ajánlatukat – szövevényes és néhol vicces história ez, na). A klasszikus Stone Roses-felállás 1987-re állt össze, de ekkor már rég túl voltak első kislemezükön: két manchesteri kőbunkó, egy introvertált, érzékeny művész, egy sapkás csodabogár, három hangszeres nagymester, egy iránymutató frontember (hadd ne soroljuk az utódokat: Oasis Liam, Kasabian Tom, és így tovább). S persze a zene, ami szinte mindent szintetizált „ami csak létezik". A Beatles és a Stones, folk, punk, a Simon and Garfunkel-féle dalszerzői iskola, reggae/dub, pszichedélia, riffelős rock a la Led Zeppelin, Motown soul, Northern soul. S persze a talp alá való, hiszen a Madchester-cucc – melynek egyik fókuszpontjában épp az egyébként szinte tisztán analóg Stone Roses állt – volt az első olyan színtér, mely a modern elektronikus tánczenét (vagy legalábbis annak a grúvista hatásmechanizmusát) a hagyományos gitárzenével házasította, legprecízebben az 1989-es, albumok közti kislemezzel, a Fools Golddal. A Stone Roses tehát mindenkinek adott és ad valamit – zenében, esztétikában, életmódban, étoszban – sok minden a „Stone Roses óta" van az elmúlt nagyjából húsz évben, s az elmúlt esztendőkben publikált „minden idők albumai" listákról még nem is beszéltünk (ezeken az 1989-es első, cím nélküli Stone Roses lemez rendre az élbolyban, ha nem az első helyen szerepel, az 1994-es Second Coming című második pedig soha nem bukkan fel). Nos, erre várt a világ, s most megkapta. Ennél nagyobbat már csak egy másik „óta-együttes", a Smiths durranhatna, ha.

Németh Róbert

www.thestoneroses.org

Madchester

A Stone Roses persze messze nem csak Madchester-zenekar volt, de nélküle ez a főleg Manchester-környéki bandákat tömörítő nyolcvanas évek végi táncos-gitáros fúziós színtér sem lett volna olyan jelentős. A funky drummer ritmusokat pszichedéliával elegyítő, baggynek is csúfolt szubzsáner az acid house virágzása idején egy időre megfertőzött mindenkit (New Order, Primal Scream, James, The Fall, Blur), és persze voltak még jópofa (Flowered Up), ám kevésbé jelentős követők (Soup Dragons, The Farm, Northside, Candy Flip, The High), de íme az élvonal:

Happy Mondays
A Factory kiadót újra a játszmába lökő, majd a végén onnan örökre kitaszító Happy Mondays az ultimate Madchester-zenekar. Drogok, buli, véget nem érő táncritmusok, elkent pszichedélia, bogyók, örömök, gyomorbajok, füstös-elmozdult kép a teljes történet. Madchester Rave On!

Inspiral Carpets
A Manchester vonzáskörzetéből származó öttagú Inspiral Carpets a két nagy (Stone Roses, Happy Mondays) szoros nyomában fejlődött, Clint Boon billentyűs-énekes kevésbé táncos, inkább ragacsos pszichedéliába vezette zenekarát, öt lemezükből a Life című 1990-es a leginkább ajánlott.

The Charlatans
A Charlatans már csak Manchester-környéki zenekarként fér bele a zsánerzsákba, de orgonaszólamok vitte lüktető zenéje mégis az egyik legnépszerűbb formációvá tette őket 1990-ben, első lemezük (Some Friendly) műfaji klasszikus, és még a baggy elhalása után is sikerrel találták ki magukat újra.

Poszt-Roses

The Seahorses
John Squire még a Roses feloszlása előtt kilépett, és elindította saját zenekarát, a Seahorsest, mely a britpop utolsó sugarainak fényében sütkérezett egy kicsit, de egy éppen oké lemez után feloszlott. Squire szólólemezei pedig végképp felejthetőek.

Ian Brown
Brown 1998-ban indította sikeres szólókarrierjét, mely eddig hat stúdiólemezt eredményezett. Jónak mind, tökéletesnek egyik sem nevezhető (legjobb tán a 2001-es minimalista Music Of The Spheres), kislemezeiből viszont perfekt válogatások készíthetők.

Primal Scream
Legkönnyebb dolga nyilván Maninak volt, aki 1996-ban a világ másik egyik legjobb zenekarához csatlakozott. Persze basszusgroove-jaival új életet lökött a zenekarba, a vele készült Vanishing Point (1997), XTRMNTR (2000), Evil Heat (2002) albumtrilógia kötelező.

az első Stone Roses album teljes egészében, erről úgyis az összes dalt szeretnénk külön is ajánlani:

az első lemez után kiadott, szintén 1989-es Fools Gold című kulcsdal videója:

és a Fools Gold 10 perces eredeti "madchesteres" verziója:

az 1994-es Second Coming című második, és eddigi utolsó nagylemezről a Ten Storey Love Song videója:

szintén a második lemezről a Love Spreads: