„Megmutatja, hogy milyen ne legyek” – Keith Morris (OFF!)-interjú

Számítottam arra, hogy Keith Morris nem mindennapi figura, de hogy ennyire nem, na arra nem. A Black Flag- és Circle Jerks-alapító másfél méteres legenda sok mindent látott már, ezért is volt kitűnő lehetőség elkapni aktuális főállása, az OFF! első itthoni koncertje előtt egy beszélgetésre az A38-on, vasárnap késő délután.

Imádom a Los Angeles-i punkszínteret. Minden jöhet, akár a szomszédból is: X, ’Jerks, Weirdos, Descendents, FEAR, Agent Orange, kivéve egy zenekart. A Keith Morris nélküli Black Flaget. Hiába van kitapétázva a falam Pettibon-flyerekkel és hiába virít a Get In The Van a polcomon, Henry Rollins sem zeneileg, sem emberileg nem szimpatikus annyira.  Morris viszont igen, viszont élőben ő is nagyon furcsa. A beszélgetés közben bármennyire is a mondandójára koncentráltam, lassú közlésmódja és különös gesztusai miatt akaratlanul is arra gondoltam, nem tesz jót az embernek harmincévnyi ordibálás. És amilyen kemény bulit nyomtak az este, a magyarázat logikusnak is tűnik.

- Kicsit frusztráltnak tűnsz.

Keith Morris: - Fáradtság ez inkább. Sajnos a hangom is eléggé elment.

- Van valami kifogásod az ellen, hogy az emberek idolként, példaképként tekintsenek rád?

KM: - Nos, általában, amikor koncertezünk, a színpad miatt egyébként is magasabbnak tűnök, mint amúgy.


- Jó persze, de nyilván arra gondolok, amit a rajongók csinálnak. Hogy reflexből isszák a szavaid és hősnek gondolnak.

KM: (elég hosszú csend) - Nos…  örülök az emberek figyelmének. A személyiségem egy részének jól esik, amikor figyelnek rám, és ezt nem igazán tudom kontrollálni. Van egy csomó zenész, színész, művész barátom, akik egyszerűen nem mozdulnak ki otthonról pont azért, mert mindenki odamegy hozzájuk, kezet ráz velük, autogramot kér, fényképezkedni akar satöbbi. Néha ez engem is zavar, és már elég sok embert elküldtem a francba, akik nem értették a lényeget. De ha valaki akar egy közös fotót csinálni az okostelefonjával, nos, akkor azzal úgy vagyok, hogy faszom, ne csak állj ott, cselekedj! Ha odamegyek hozzád (odafordul a fotóshoz és az arcába mondja) és be akarok mutatkozni, akkor én odanyújtom a kezem és megteszem. Nem fogom kérdezgetni, hogy ó, kezet foghatok veled? Hozzád érhetek? Hanem gyerünk, csináljuk! Ne álldogálj és agyalj! Ez nem egy állásinterjú. A legtöbben nem fogják fel, hogy én pontosan ugyanolyan vagyok, mint ők. Egy normális ember. Vannak olyan pillanatok, amikor a társaság feldob, és vannak olyanok is, amikor inkább egyedül akarok lenni. Koncert után, amikor kipréseltem magamból minden energiát, csurom víz vagyok, na, akkor jólesik egy negyedóra. Néhány dolgot én is elcseszek, én sem vagyok tökéletes, én, én…

(hosszan gondolkozik, kihasználom a teketóriát) - …vicces, mert a következő kérdésem pont az lett volna, hogy…

KM: (közbevág) - Én Los Felizben lakok, ami Los Angelesnek a része. És az egyik kedvenc időtöltésem szombat reggelente az, hogy jó egy mérföldet sétálok a Sunset Boulevardon, ami a világ egyik legforgalmasabb utcája. Menet közben néha valaki rám dudál, néha kiordítanak az ablakon, hogy csá, Keith, és én ezt értékelem. Életem több mint felét azzal töltöttem, amit most csinálok, és jó érzés elismertnek lenni. De van egy pont, amin túl nem megyek. Az egóm nem annyira nagy, hogy arra vágyjak, hogy mindenki azt mondja, te vagy a legjobb, te vagy a legnagyobb.

- Csak azért kérdezem, mert láttam a neten egy videót, amiben egy kissráccal beszélsz, és abban nekem olyasvalakinek tűntél, aki szeret átadni dolgokat.

KM: - Igen, az a teherautós videó volt New Jersey-ben.


- Na és abban pont olyannak tűnsz, mint aki szívesen tanít és szerintem ezt jól is csinálod.

KM: - Amikor még gimibe jártam, eléggé aktív voltam a suli művészeti részlegén. Amikor aztán végzős lettem, a Los Angeles-i megyei vásárra küldtünk ki festményeket. Ez nagyjából egy egyhetes esemény, úgy egymillió ember elmegy oda ilyenkor. Ott volt 7-8 munkám nekem is, és a haverjaimnak is. Ezen felül a pasadenai művészeti központ minden évben meghirdetett néhány ösztöndíjas helyet, egyet pedig én kaptam közülük. És lényegében az egész életem, mindaz, amit csinálni szerettem volna az évek során, a Mira Costa gimi egyik tanárán alapszik, aki az egyik legnagyszerűbb személyiség volt, akivel valaha találkoztam. És én pontosan olyan akartam lenni, pontosan úgy akartam művészetet tanítani, ahogy ő, általános, középiskolás szinten.


- Akkor ezért is vagy ilyen lelkes a gyerekekkel.

KM: - Nos az OFF! többi tagjának vannak gyerekei, nekik pedig én vagyok Keef bácsi.

- Nem is lehetne jobb okítójuk. Még mindig LA-ben élsz, hogyan viszonyulsz a városhoz? Csak mert Los Angeles-re nyilvánvalóan lehet úgy is tekinteni, mint az emberi kapzsiság központjára, arra, ami ellen te felszólalsz. Az ellen határozod meg magad, amit Los Angeles képvisel.

KM: - Így van, de így legalább első kézből láthatom mindazt, ami ott zajlik. A hamis részeket, a kamurészeket, a plasztikai műtéteket, a nagy kocsikat, a háromszáz dolláros frizurákat. Azt, hogy „Nézz csak rám, mekkora autóm van”.


- És ez milyen érzéssel tölt el? Mit ad mindez neked?

KM: - Megmutatja, hogy mi ne legyek.


- Tükörként szolgál.

KM: - Voltam alkoholista és kokainfüggő is, ehhez hasonló helyekre jártam, mint ez itt, mindenki meg akart hívni piára, mindenki drogot akart nekem eladni és csomó embert láttam nevetségesen viselkedni. Pontosan ilyen voltam, és már tudom, hogy nekem ez nem kell.

- A kokainfüggőséged is kicsit ellentmondásos. Te vagy Keith Morris, a hardcore és a DIY élharcosa, aki minél kevesebb pénzből próbálja kihozni legtöbbet, és pont a kokainra szokik rá, ami talán a legdrágább tudatmódosító a bolygón. Hogy fér össze a kettő?

KM: - Nos, igazság szerint ’88 óta nem nyomtam kokaint, azelőtt pedig azért álltam rá, mert nem kedveltem sem a heroint, sem a speedet. Viszont az emberek körülöttem mind tolták a port, és ezért én is elkezdtem. Társasági nyomás, peer pressure-szindróma volt ez. És én nem vagyok az a típusú faszi, aki…

(itt belépnek a hívek: néhány 18 év körüli fazon, akik nyilván Morris-fanok, észreveszik, hogy ott áll és hú)

KM: - Ne-ne-ne-ne-ne. (mutogatja nekik, hogy ne jöjjenek oda) Pont erről beszéltem, látod, mi történik ilyenkor.

(lecsillapítjuk a fiatalokat)

KM: - Hadd fűzzem még hozzá, hogy én nem ítélem el a droghasználatot. Te felnőtt vagy, elég intelligensnek tűnsz; olyan embernek, aki képes önálló döntéseket hozni. Élj, láss és tanulj. Én ezt mondom. Tapasztalj, tudd meg, milyen a másnaposság. Nem ösztönzök senkit arra, hogy drogozzon, ez mindenkinek a saját döntése.


- Beszéljünk kicsit a klasszikus Los Angeles-i színtérről! Ki volt a kedvenc régi LA punkzenekarod? Láttalak már mindenféle pólóban: Gun Club, Germs.

KM: - Nem volt kedvenc LA punkzenekarom. X, Gun Club, Germs, Controllers, Bags, Eyes, Dils, Weirdos, Screamers, Alley Cats, mindet szerettem. Nem fogok különbséget tenni közöttük.

- Az A38-nak adott interjúban sok olyan bandát említesz szívedhez közelállónak, amelyek az agresszív hangzással szemben a dallamokra építenek, mint például a Byrds, vagy a Beatles. Mit képvisel számodra az efféle zene?

KM: - 59 éves vagyok. Egyszerűen úgy nőttem fel, hogy ezek a zenék szóltak a rádióban.

- És a Black Flag-es csatározásokra reflektálva, szerinted mi volt az, amitől Greg Ginn egy óriási faszfej lett?

KM: - Nos, erre nem tudok válaszolni én sem. A karrierünk elején jól kijöttünk, de aztán szétváltak az útjaink.


- A filmjei alapján szimpatikus Penelope Spheeris rendező, aki megörökítette a Los Angeles-i punkszínteret.

KM: - Azért nem mindegyik mozija olyan jó. Láttad a Beverly Hill-dilit?


- Nem, de inkább a Decline Of Western Civilizaton című dokumentumsorozatára gondolok. Szereted őket?

KM: - A harmadik részt nem láttam.


- Pedig benne voltál abban is.

KM: - De sajna nem láttam. Az 1-2-t igen és mindkettő nagyon jó.


- Az egyik OFF!-klipetek pont a második részt figurázza ki. Ki találja ki amúgy a videóitokat?

KM: - Dimitri, a gitárosunk elég nagy haveri körrel bír, általában ő szokta összecsődíteni a hangosítókat, kamerásokat, rendezőket.


- Akartam is kérdezni, hogy hogyan jössz ki Dimitrivel.

KM: - Szenvedélyesen utálom, mint a szart.


- Csak azért kérdezem, mert jól kiegészítitek egymást. Fizikailag is és szellemileg is. Te vagy a csináld magad fazon, ő meg a mainstreamebb zenész, aki játszott a White Stripes előzenekaraként is. Mondhatjuk, hogy ez a kapcsolat adja az OFF! lényegét? Hogy te adod a hardcore részt, ő meg a lassabb, hard rockos, dallamos elemeket.

KM: - Nos, elég régóta ismerem Dimitrit, ő az egyik legjobb barátom. Anno egy lemezkiadónál dolgoztam, ahol az ő bandája is volt, és így ismerkedtünk meg. Minden, ami azóta jött, természetes, kreatív folyamat eredménye. Néha ordibálunk, üvöltözünk egymással. Dolgokat hajigálunk. De végül az számít, amit közösen csinálunk, a színpadon és lemezen.

- Hogyan vezeted le a stresszt? Olvastam, hogy cukorbeteg vagy és már nem iszol és nem cigizel.

KM: - A színpadon. Leginkább a koncertezéssel. Olyankor egy adagban kirobban belőlem minden. 

interjú és bevezető: Judák Bence

az Off! élőben: 

az idei lemeze, a Wasted Years: