Segélykiáltás egy tébolyult világból – Az Agent Orange és az 1981-es Living In Darkness

2014.01.19. 12:36, rerecorder

AgentOrangeLester.jpg

Az interneten manapság sokkal könnyebben megtalálhatjuk egy hírhedt kémiai vegyület Wikipedia-oldalát, mint azét a kaliforniai együttesét, ami állásfoglalásához illően elnevezte magát róla. És jobb is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az Agent Orange számára Amerika inkább volt egyenlő egy Vietnámban előszeretettel alkalmazott biológiai fegyverrel, mint a lehetőségek és a boldogság hazájával. Ez tükröződik kultikus, idén épp krisztusi korú bemutatkozó lemezén, aminél tömörebb kinyilatkoztatás nincs az Orange-megyei punkok elkeseredettségéről.   

Agent+Orange.jpgHollywoodban mindenki azt hitte, hogy csak azért, mert Fullertonból származunk, puhányak vagyunk és aranyéletünk van. Emlékszem, egyszer egy Adam Ant-klón odajött hozzám és elkezdte: ’Nektek O.C-i srácoknak kurvára fogalmatok sincs arról, hogy az egész kaliforniai színtér miről szól.’ Mondta ezt ő, aki nyilvánvaló helyekről lopkodta össze az egész személyiségét. Mégis mi a faszt gondolt? Hogy L.A-n kívül nincsenek alkoholista, piás szülők? Nincs családon belüli erőszak? Nincs kibaszott drogfüggőség? Nincs elviselhetetlen magány?” – tette fel és válaszolta is meg a súlyos a kérdéseket Mike Ness, a Social Distortion tagja, és mennyire igaza volt. A Los Angeles-t és szomszédságát indaszerűen behálózó punkforradalom ugyanis a hollywoodi kiindulópont és a Hermosa Beach-i hardcore mellett a munkásosztály uralta peremvidékekre is átterjedt, ahol Fullerton városkájában egyszerre lehetett a napsütéstől szikrázó környezet, a szociális problémák és az amerikai álom görbe tükre is egyben, amit Henry Rollins helyett ezúttal néhány vidéki srác tört ripityára.

agentorange_1.jpgAmíg ugyanis a CBGB-t zenélni és gondolkodni is tudó, harminc közeli intellektuelek népesítették be; a brit punk pedig egy, a színfalak mögül irányított művészi megmozdulásként is felfogható volt; addig a kaliforniai közeg ténylegesen a boldogtalan, illúziót vesztet, késő tízen-, kora huszonéves fiatalok kezébe került, akiknek az egyik leghitelesebb szóvivője minden kétséget kizáróan az Agent Orange volt. A háromtagú formáció (a zenekart máig vezető Mike Palm énekes-gitáros mellett az 1979-es kezdetnél rövid ideig ott volt az Adolescents-t megalakító Steve Soto basszusgitáros is) nem azért volt különösen jelentős, mert a színtér legjobb lemezét készítette el (ez a dicsőség ugyanis a már tárgyalt X-et illeti); se nem azért, mert utóhatása annyira kiemelkedő lett volna (egyedül talán a 90-es évek borzasztóan sekélyes Offspring/NOFX zsákutcájában volt szerepük); hanem azért, mert egyszerű eszközökkel, mégis rendkívül hatásos módon számolt be mindarról, ami a motiváció nélküli ifjakból kínzóan kikívánkozott egy olyan helyen, ami a külvilág számára a paradicsommal volt egyenlő. Hatalmas tengerpartok, bikinis csajok hátát kenegető kigyúrt csávók és hórihorgas pálmafák helyett ugyanis a nyomasztó, elutasító világ köszöntötte az embert, ahol nem volt otthon, nem volt megértés, és nem volt semmi: csak te, a végtelen betondzsungel és a gördeszkád.

agent-orange-lp.jpgNem beszélhetünk formabontó zenei víziókról az Agent Orange esetében, mert bár nem képzetlen vagy tehetségtelen zenészekről van szó, azonban 2-5 akkordos lövedékeiknek muzikális erényei eltörpülnek amellett, amit érzelmi szempontból nyújtott a produkció. A csapat ugyanis olyan rideg közönnyel volt az Államok kirakatideáljára és akkorát csulázott az álszent és képmutató társadalom arcába, hogy a nyál még 33 évvel a remek Living In Darkness nevezetű bemutatkozása után is ott éktelenkedik az emberek arcán. És ha jobban belegondolunk, a fojtogató közeg és a kilátástalanság elől valóban csak a cinizmus lehetett a menedék; csak úgy, ahogy a Devo reagált dadaista poszt-punkkal a világ esztelen, paranoid kegyetlenségére. Az AO által elért eredmény pedig az utolsó porcikáig lebilincselő volt a maga egyenes, célratörő és monokróm deszkáspunkjával, amiben a leütött dobtaktusok számánál csak a keserédes melódiák száma nagyobb; és melynek énektémái pont olyan orbitális méretű apátiát és megvetést okádnak magukból, amennyi bárkit meggyőz a felől, hogy ne akarjon kaliforniai tinédzser lenni a 80-as évek elején. A korong ugyanis huszonvalahány percben egy felesleges szótag és félhang nélkül mutatja be, hogy a csalódás nem kizárólag a hollywoodi kitaszítottak élménye volt, és hogy egy öntelt és manipulatív menedzser nélkül is lehet dühvel/zajjal mérgezett pop-punkot játszani. Az Agent Orange pedig kendőzetlenül himnikus, saját áramvonalasságát büszkén viselő módon; nyolc darab pengeéles; hardcore-t és szörfzenét is magába olvasztó slágerrel tovább illusztrálta, hogy a Baywatch és a medencék mögött ott lapul a szenny; a pálmafák törzsein férgek csámcsognak; és hogy a félelem/szorongás még olyan helyekre is berágja magát, ahol látszólag minden a legnagyobb rendben van.


A WIPERS SEM AZ AZ AGYONAJNÁROZOTT AMERIKAI PUNKEGYÜTTES.

A továbbiakban a formáció küszködött azzal, hogy egy, a debütjéhez hasonló fajsúlyú munkával álljon elő, ám a későbbiekben szórványosan megjelent stúdióalbumai sajnos nem tudták hozni azt a színvonalat, amit a Living In Darkness belőtt. A zenekar azóta is működik, azonban talán a tagok is tisztában vannak azzal, hogy az idő már lejárt az érvényes gondolatok megfogalmazására, így az elmúlt évek leginkább életművük recitálásával töltötték. Ám a 90-es években felfutott komolytalan punkok támogatása és a bemutatkozó korong szürke kegyetlensége szerencsére elegendő muníció az Agent Orange és a rajongói számára még egy olyan, a felületes értékekre sokkal fogékonyabb korban is, mint a XXI. század.

Judák Bence


a teljes, eredeti Living In Darkness


itt pedig élőben az Agent Orange, 1983-ból: 

https://recorder.blog.hu/2014/01/19/segelykialtas_egy_tebolyult_vilagbol_az_agent_orange_es_az_1981-es_living_in_darkness
Segélykiáltás egy tébolyult világból – Az Agent Orange és az 1981-es Living In Darkness
süti beállítások módosítása