Penelope Spheeris 1945-ben született New Orleans-ban, nevét mégis ahhoz a Los Angeles-hez szokás kötni, amelynek könnyűzenei színterét 1979 és 1998 között háromszor is megörökítette. A rendezőnő ugyan készített kereskedelmileg sikeresebb filmeket (a Wayne Világát például), szakavatott könnyűzenei körökben mégis a The Decline Of Western Civilization trilógia első és második epizódja révén szokás isteníteni őt. Mi is inkább a sorozat érdekesebb kétharmadával foglalkozunk (mindkét film teljes egészében megtekinthető a cikk alján!), bár az írásból az is kiderül, mi a legnagyobb probléma a befejező résszel.
Az eredeti alkotás – The Decline Of Western Civilization (1981)
A világ legtöbb országában tényként kezelt információ, hogy annál, ha valaki a kedvenc zenekarait hallhatja, csak egy jobb dolog létezik: ha láthatja is őket. Ezért is járnak emberek százezrei popfesztiválokra, ezért van még ma is érvényben a promófotó fogalma, és végül is ezért jött létre a homo sapiens egyik legnagyszerűbb modernkori találmánya, a rockzenei dokumentumfilm is. Egy jó műfaji darab nem áll meg egy zenekar vagy akár egy színtér vizuális reprezentációjánál, és Penelope Spheeris kultikus alkotása, az 1981-es The Decline Of Western Civilization is azért oly’ kiváló, mert amellett, hogy betekintést nyújt a hírhedt L.A. punkok köreibe, olyan hitelesen adja vissza azok környezetét, hangulatát és üzenetét, hogy a néző úgy érzi: ő is részese a látottaknak. Ettől pedig, tekintve, hogy kronológiai, földrajzi és egyéb okokból kifolyólag csupán az érdeklődők csekély százaléka láthatta saját szemével, mi történt Los Angeles-ben 1979 és ’80 körül, a mű az egyik legóriásibb örömforrás, amivel egy elszánt zenebuzi találkozhat.
Spheeris legnagyobb érdemei közé tartozik, hogy rájött, a legegyszerűbb, mégis leghitelesebb módja a korszak bemutatásának nem más, mint a szemlélés. Az 1981-es Decline rögzítése során például a kamera bekapcsolásán és néhány pofonegyszerű, ám lényegre törő kérdésen kívül nem sok mindennel avatkozott az eseményekbe, bár a film alapanyagául szolgáló közeg is volt olyan erős, hogy önmagában naggyá tegye az alkotást. Kevés hálásabb téma volt ugyanis a hetvenes évek végi Los Angeles-i punkszíntérnél: a mű abban a pillanatban kapta el a brit hullám által megtermékenyített, fortyogó szcénát, amikor a habzó szájú hardcore már megkezdte a Pistols-ihlette, lassabb, klasszikusabb képviselők trónfosztását, bár a benne szereplő zenekarok nem csupán a két véglet közötti erős kontraszt miatt érdekesek. Mindig van egy-egy tényező, ami még a kisebb formációkat is érdemessé teszi (Alice Bag Band, Catholic Discipline), a nagyobbak esetében pedig, ugye (Circle Jerks, Black Flag, X, Fear, Germs) nagyon magyarázkodnunk sem kell.
A mű egy, a hét zenekar által hét szekcióra bontott, félig koncert, félig pedig dokumentumfilm, amely természetes lelőhelyeiken mutatja be a lázadó fiatalokat: a színpadon, ahová tartoztak; és a mocsokban, amit otthonuknak neveztek. Spheeris kérdései nem jutnak tovább az alapvető információszerzésen (hol laktok, miért ez a nevetek, mit nyomtok estéről estére, stb.) és ugyanolyan kendőzetlenül mutatja be, milyen állati körülmények között tengődött a még Henry Rollins előtti Black Flag legénysége, mint azt, hogyan amortizálta le magát az előember szintjére minden koncert alkalmával Darby Crash (a film plakátján is szereplő Germs-énekes életvitele alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a mű bemutatásakor már a koporsóban feküdt). A zenészek mellett a közönség tagjai, és egyéb háttéremberek, így klubvezetők és menedzserek is helyet kaptak, akárcsak a szcénához szorosan fűződő Slash magazin szerkesztősége, de még egy biztonsági szolgálat alkalmazottjai is megszólalnak, amint a punkra egyetlen logikus válaszként adható mozgáskultúráról, a pogóról értekeznek.
Órákig lehetne sztorizgatni a Decline Of Western Civilizationről Claude Bessy (a Catholic Discipline énekese, de a szcéna egyik ikonikus figurája is, punkfanzine-alapító - ez a híres Slash -, szervező, később DJ és kliprendező, 1999-ben hunyt el – a szerk.) enciklopédiákba illő new wave-definíciójától kezdve egészen a hihetetlen színpadi jelenléttel bíró Billy Zoomig (az X gitárosa – a szerk.), de még akkor sem érnénk a végére. Spheeris filmje varázslatos, szuggesztív alkotás, amely legalább akkora hatású, mint az a kérészéletű közeg, amelyet bemutatott. A korai Los Angeles-i punkszíntér ugyanis hamar kimúlt, és bár néhány jelöltje később még a mainstream közelébe is eljutott (mint az X vagy a filmben nem szereplő The Go-Go’s), a nyolcvanas évek közepére már a hardcore lett az uralkodó műfaj. Bár, amint az a sorozat következő darabjából kiderül, a város a késő hetvenes-kora nyolcvanas évek virágzó underground kultúrája után majd’ egy évtizeddel is bőven tartogatott még látnivalókat.
Új időknek új dalai – The Decline Of Western Civilization Part II: The Metal Years (1988)
A 80-as évek végére L.A. könnyűzenei élete igencsak megváltozott, és a folytatásban Spheeris a napról napra élő őrült punkok helyett a feltűnő hajmetálsztárok világát rögzítette –vagyis gyakorlatilag leforgatta az első epizód tökéletes ellentétét. A rendező ismét 360-fokos körképet próbál adni az éráról, így az előadók mellett újfent megszólalnak zeneipari szakemberek, rajongók és klubtulajdonosok, ráadásul a mű változatlanul feltörekvő zenekarokkal foglalkozik, bár az itt szereplő fiatalok sokkal inkább wannabe-medence-tulajdonosok, mintsem igazi alkotók. Ekkor volt az aréna-rock csúcsperiódusa: a művet elnézve úgy tűnik, ’88-ban egyetlen férfi sem hordott vállmagasságnál rövidebb frizurát, illetve lépett ki az utcára szemceruza vagy hajlakk nélkül. De nem csak a külsőségekben észlelhető hatalmas különbség a kaliforniai lázadók és a rongyrázó, tupírozott hajú rock urak között: míg előbbiek életszerű, már-már elszomorítóan reális, kitaszított élete az underground-szabta keretek között mozgott, addig a glam rockerek elérhetetlen, meseszerű, pénzcentrikus sztárvilágát a mainstream is könnyedén befogadta.
Talán az egyik legnagyobb újítás az előző részhez képest, hogy a törtető generáció képviselői mellett megjelennek a műfajt erősen ihlető nagy öregek, így az amerikai Aerosmith, a Kiss és a Motörhead, illetve Ozzy Osbourne és Alice Cooper is. Számukra minden nap a földi paradicsommal volt egyenlő: a szex, drogok és rock n’ roll szentháromságát valló rocksztárok élvezték királyi pozíciójukat a stadionmetál elsőszámú eredeztetőiként, míg az ifjabb korosztály tagjai elkeseredetten ácsingóztak példaképeik sikereinek akár legapróbb morzsája után is. Bár az éra bandáinak már nyilvánvalóan egyszerűbb volt hírnevet szerezni, még a cicanadrágos szívtiprók sem voltak éppenséggel könnyű helyzetben: a nyolcvanas évek végének Los Angeles-ében ugyanis minden sarokra jutott minimum három teljesen egyforma sminkrock-zenekar és igazság szerint a filmben szereplő kiszemelteket (Lizzy Borden, Faster Pussycat, Odin, London, Seduce – az egyetlen kivétel a Megadeth) is roppant nehéz érdemben megkülönböztetni egymástól. Nem pusztán zenéjük és megjelenésük, de jövőképük is majdhogynem tökéletesen megegyezik a másikéval: rendkívül szórakoztató, ahogy a láthatóan önértékelési zavaroktól mentes fiatal tehetségek egytől egyig úgy beszélnek a százötven százalékig garantált befutásukról, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben persze fogalmuk sincs arról, hogy három év múlva már a kutya sem lesz rájuk kíváncsi.
Ha a TDOWC első részét bátran felvállalt őszintesége miatt szerettük, akkor a második epizód épp, hogy álszentsége miatt figyelemre méltó: az még hagyján, hogy a tekintélyes rocksztárok közül senki sem meri bevallani, hogy még mindig ugyanakkora junkie, mint 8-10 évvel azelőtt volt, de hogy a fiatal újoncoknak sem akaródzik színt vallani arról, hogy pusztán a nők, a tudatmódosító szerek és a hétszámjegyű összegek édes háromszöge miatt űzik e nemes iparágat, az egyrészt már tényleg a pofátlanság netovábbja, másrészt arra késztet minket, amire az egész film is: nevetésre. És éppen ez a második The Decline Of Western Civilizaton lényege, hogy a mű nem azért nagyon-nagyon jó, mert az általa bemutatott személyek kitartásukkal vagy akár életstílusukkal akkora értéket képviseltek volna, hanem mert az ember kényelmesen hátradőlve, akadály nélkül végigröhögheti az alkotás minden egyes másodpercét. A rettentő áhítat, ami az Aerosmith-tagok arcára ül a ’groupie’ szó hallatán; a magát 10 perc alatt seggrészeggé vedelő W.A.S.P.-os Chris Holmes; vagy az otthonában utolért, köntösben rohangáló, a megkeresett millióiba, illetve a feltőrekvő generációk feltétlen imádatába belekényelmesedő, láthatóan teljesen elmeháborodott Ozzy mind-mind azon tényezők közé tartoznak, amelyekben a Decline második része kicsit sem szűkölködik, és amelyek végső soron annyira élvezhetővé és szórakoztatóvá teszik a filmet, mint amilyen.
A nyugati civilizáció bukása – The Decline Of Western Civilization Part III (1998)
Sajnos a 90-es években Los Angeles már korántsem számított akkora könnyűzenei nagyhatalomnak, mint az előző évtizedekben, így a Civilization harmadik részének témaválasztása zenei szempontból nem túl érdekfeszítő. A film a kor gutter punk színterét mutatja be négy majdhogynem teljesen ismeretlen zenekar (Final Conflict, Litmus Green, Naked Aggression és The Resistance) érintésével, ám a Black Flag-tetkók és Fear-pólók kitűnően illusztrálják, hogy ez már korántsem az első filmben bemutatott zenész-, illetve rajongó-generáció. 1998-ra a punk már a köztudatba került, szerves része lett a világnak, sőt, az egyik divatágazat lett a sok közül, így nem meglepő, hogy a műfaj fogalma a kor fiataljai számára is inkább jelenti a tüskés frizurát és a biztosítótűvel átszúrt orrcimpát, mint a berögzült konvenciók elleni lázadást.
Bár azt az ex-Black Flag énekes Keith Morris is elismeri, hogy most is bőven van miért dühöngeni az ifjabb generációknak (technikai fejlődés, elüzletiesedő világ, stb), az új közeg jóval kevésbé zsigeri és őszinte, mint a legelső részben volt, arról nem is beszélve, hogy az itt bemutatott zenekarok majdhogynem semmit sem tesznek hozzá kedvenceik örökségéhez. De nem is a közeg viszonylagos érdektelensége a legnagyobb hibája a filmnek, hanem az, hogy a mű nem a kor zenéjére, hanem sokkal inkább a 16-22 éves, szó szerint hajléktalan utcagyerekek mindennapjaira koncentrál. Azt ugyan bebizonyítja, hogy a punk még mindig az elkeseredett fiatalok egyik lehetséges menekülő útvonala a rossz családi háttér, illetve elutasítás elől, de egyrészt Spheeris már forgatott egy hasonló tematikájú (nem dokumentum) filmet Suburbia címen, másrészt az alkotás sokkal inkább a társadalmi problémákkal, mintsem a zenével foglalkozik, így a film nem is az első két rész méltó folytatása, hanem egy (néhány könnyen felismerhető stílusjegytől eltekintve) különálló alkotás, amely leginkább csak a címében emlékeztet a trilógia eredeti koncepciójára. Igaz, bármennyire is elszomorító a harmadik Decline félresikerültsége, Spheeris az első két filmjével olyan maradandót alkotott, amelyeknek köszönhetően neve még így is sok-sok évtizedig fog vígan élni a rockzene rajongóinak szívében.
Judák Bence
az 1981-es The Decline Of Western Civilization teljes egészében:
az 1988-es The Decline Of The Western Civilization: The Metal Years teljes egészében:
részlet az 1998-as The Decline Of Western Civilization III-ből:
