Ötven esély – Féléves magyar albumértékelő

Eltelt 2014 első fele, összegezzük az időszak hazai lemeztermését. Jó volt a félév? Kevés az album? Vannak még lemezkiadók? Mi történt január és július között a magyar zenében?

Elsőre azt is gondolhatja bárki, hogy lemezfronton nem sok. Egyáltalán, hallgat még bárki nagylemezt? De most komolyan. Egyáltalán, ad még ki bárki cd-t? Sőt, még tényleg vannak lemezkiadók? 2014-ben egyik kérdés sem túl naiv (és akkor még azt is gyorsan hozzátehetjük: olvas még bárki lemezkritikákat?). Amúgy vannak még kiadók, nem túl sok, és nem is adnak ki számottevő mennyiségű cd-t. Ettől, aki még hisz az albumformátumban, az persze állít össze albumot, aztán hallgathatjuk Bandcampen, SoundCloudon, YouTube-on, meg jobb esetben még Deezeren és Spotifyon is. Kevés nagy, már befutott előadó jött ki új kiadvánnyal 2014-ben (nagyjából: Kiscsillag, Kaukázus, Supernem), ebből csendes évre is asszociálhatunk, de közben – majdnem kapásból – ötvennél is több új lemezt lehet összeszedni könnyedén, még a nagyon kezdők nélkül is. Oké, ezek jó része nem jelent meg cd-n, már lassan teljesen kifut a formátum, ezzel szemben egyre több anyag jön ki és kel el kispéldányszámban kazettán (The Somersault Boy, Gustave Tiger, MVRK NTRX, Hippikiller), vagy akár vinylen (Kiscsillag, Ghostchant) – örvendetes. Lássuk hát 2014 első félévnek nagylemez-termését (az EP-ket, kislemezeket most kihagytuk), aztán olvasás után irány az előadók oldalaira, hallgatásért.

Az év tulajdonképpen még egy 2013-as albummal indult, de azzal annyira remekül, hogy a december legutolsó napjaiban kijött Ricsárdgír-debütálás (Nincsen sárkány) tiszteletbeli 2014-es lemez, és még így az egyik legjobb. Gitáros pop/rocklemezből amúgy akadt bőséggel, még a viszonylag újak között is – tisztességes artrockos (Napokon: Borders Of Babylon), alterockos (Nemereszt: Fújják, zúgják), hardrockos (Uzipov: Bazaltkockák), aztán végeredményben már szolidabban sikerült altepopos (Bogoz: Azt hiszem, mégis viszem a szívem) és örömzene felé hajló szupergrup produkció (Dirty Flow Club: Dirty Flow Club). Kifejezetten meglepő a sok magyar nyelvű lemez, mintha mostanság több új zenekar választaná ezt, mint az angolt, közülük kiemelkedik a B A B E L (Babel) powerrockos első albuma.

A már régebb óta pályán lévő gitárzenekarok közül új kiadvánnyal jelentkezett az Esti Kornél (Ne félj), alaposan ismerik, hogy mi a dörgés az aktuális gitárzenében, de valahogy még ezen a talán legjobb lemezükön se találják saját hangjukat. Hosszú szünet után visszatért a Kaukázus (K.U.S. (Kérni Ugyanazt Semmi)), minden korábbinál profibb(an szóló) lemezanyaggal, de még továbbra is erősen megosztó a frontember karakteres/karaktermentes előadása. Rövid szünet után tért vissza a Z.U.P. (Huszonvalahányban), a tavalyinál sokkal széttartóbb, sokfélébb, önmagukhoz képest kísérletezőbb anyaggal, a fentieknek megfelelően nem is egységes színvonalon. Az Óriás is gyorsan tért vissza tavalyi lemeze után egy minialbummal (0209), de ezúttal friss triófelállásban és ez jót is tett a daloknak. A Vasárnapi Gyerekek viszont sokat várt második albumával, attól függetlenül, hogy néha már túlzottan is tisztelettel hozzák a nyolcvanas évek alterockját, bőven van izgalmas zenei megoldás is a lemezen (Gyere Át!). A pécsi western-woodoo-rockandroll Psycho Mutants is leghosszabb szünetén van túl (Baby Burn), de vad zenei stíluskavalkádja nagyon bejött Franciaországban, ott is jelent meg az anyag.

Több, népzenés közegből indult előadó adott már ki alapjaitól eléggé eltávolodott anyagot idén, a Cimbalibandnek kifejezetten jól áll a poposodás (Vidámpark), Szalóki Ági nagyon bátor, kísérletezős gyereklemezzel (Körforgás) jelentkezett, Palya Bea meg egy gyerekkel, ami Nő című erős lemezét ihlette. A táncosabb, bólogatós albumok között akad jó és átlagos számok között ingadozó neosoul-downtempo (Deephlux: Objects), örömteli techno-visszatérés (Liquid Limbs: Technikum777), modern elektronikából kirakott érzékeny, lélekemelő pop (mius: Tessalion – ennek kifejezetten figyelemre méltó a cd-s csomagolása is), sőt csak kazettán megjelent poszt-internet hiphop, vagy ha tetszik szarul szóló cloud rap (MVRK NTRX: +Halott virágok+). Ezek mellett S Olbricht szállított két nívós lemezt kísérleti elektronikában, egyiket Route 8-tel, másik Carla Under Waterrel közösen (és utóbbit Alpárral splitben).

Az underground amúgy is jó félévet hozott össze, másodszorra is ütött a noise-posztpunk derTanz (VATTA), akárcsak a screamo dUNA (Statues), vagy a grindcore Fostartály (ők lemezcímmel is: Return Of The Jani) a punkrock Tumo pedig egyenesen az év egyik legjobb lemezét hozta össze (Tumo). A The Hostages Went Home szép konceptlemezt zajongott össze (Naturalies), akárcsak a sokszínű posztrockos Rosa Parks (I Scream, You Scream, We All Scream For Mainstream). Indiefolkban meglepően klassz a Spark The Hawk (Meet Joey Boy), Bihari Balázs kollégánk pedig az eddigi legjobb Hippikiller-lemezt (Mixtape From The Striped Room) iparkodta össze. A föld alatti zenék csúcsa persze az új Fél Fény (Nerzene – Gyász mise a rencerváltó álomér), minden, tekintetből, súlyos.

Az év egyértelműen a Nagy-szín-pad „tehetségmutató”-ról szólt, a „közepes” méretű előadókat „felemelő” kezdeményezés már most láthatóan nem hatástalan, és a szereplők közül az éppen lemezzel jelentkezők kifejezetten jól is jártak: a Szabó Balázs Bandája (Élet elvitelre), míves folk-rock-blues-funkja betalált a Quimby-rajongóknál, Odett egyre mainstreamebb popja (Csillagtérkép) megrohamozta a rádiót, a két nagyot emelkedő előadó viszont a stabil színvonalú garázsrockos, rocksztár swagger Ivan And The Parazol (Mode Bizzare) és az itthoni egyedi színt képviselő, modern poprockot játszó Mary Popkids (The Blue Inside) lett, előbbi jó második, utóbbi klassz első lemezzel. A Kiscsillag negyedik albuma (Szeles) a legjelentősebb „öreg sztár”-album, debütálásuk után egyértelműen ez a legerősebb az életműben.

Igazán kiemelkedő lemezt idén még a bemutatkozó finom-halk-grúvos Pegazusok Nem Léteznek (Pegazusok Nem Léteznek), a nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló amerikai indierockját gyönyörűen megidéző The Somersault Boy (How To Do A Somersault), a primitív-kaotikus-pzichedelikus-zajos-ösztönös Gustave Tiger (At The Idyll’s End) és a folkdalszerzők legjobb hagyományait (Bob Dylan, Nick Drake) megidéző Zanzinger (Demons Of Future And Past) adott ki.

Eddig.

Dömötör Endre
nyitómontázs: José Simon

Keményrockfront

Gitárokkal teli keretes írásunkat kezdjük a Subscribe negyedik lemezével. A TMWSBG a zenekar eddigi legfelnőttebb anyaga, a kérdés az, hogy mennyire jó ez nekünk. Nyoma sincs a Bookmarks kreatív káoszának, ahol egy dalban 1000 ötlet burjánzott és sajnos az a fajta zenei humor is hiányzik majdnem végig, ami miatt sokan kedvelték meg a srácokat. A szoros koncepció egységesebb lemezt szült, de a sok remek szerzemény mellett ezen az albumon vannak a Subscribe eddigi legötlettelenebb számai is.
A Turbo zenéje viszont most, a csapat harmadik lemezére (Pentagram) érte el legteljesebb formáját, az ő egyetlen szerencsétlenségük, hogy ebben a színtérben, ebben a zenében ma Magyarországon ennyi van, amennyit ők elértek.
A Néhai Bárányból viszont a Kapcsolatok alapján bármi lehet, nagyon hiányzott már ide egy ilyen, keményebb indie-t játszó zenekar. Nekik nagy előnyük, hogy nem csak fiatalok és magyarul énekelnek, de hallatszik, hogy van is fogalmuk arról, mi a helyzet zeneileg 2014-ben. Fontos, hogy végre 30 alattiak (is) játsszák nálunk a huszonévesek zenéjét.
Ha már magyar szöveg, az AWS eddigi történetének legjobb döntése volt, hogy teljesen anyanyelvünkre váltottak második lemezükre (Égésföld). Siklósi Örs frontember lehet bármekkora ripacs, képes nem csak óriási refréneket írni (messze az ő sorait dúdoltam legtöbbször magamban az itt soroltak közül), de még mondani is valamit a világról.
Kísérleti vizekre evezve mind a Grand Mexican Warlock (Hell Sweet Hell), mind a Seen (Intrigue And Love) zenéje behatárolhatatlan még mindig, de az biztos, hogy prog-, vagy poszt-akármi. Az ő lemezeik teljes embert igényelnek, nem lehet őket csak úgy főzéshez betenni.
A képzeletbeli pálmát pedig a The Southern Oracle friss második albuma, a˙(HTH/LTH) viszi, még mindig elképesztő az az energia, amit Kókai Barnabás és csapata közvetít. A Hellwakening sem volt semmi, de itt, ahogy a cím ígéri, a mennyországnál is magasabbra és a pokolnál is mélyebbre jutunk el.

Mika László