Unger András - kedvenc 2012-es dalok

Évösszegzésünkből a 2012-es összesített külföldi és hazai, valamint a személyes albumlisták közreadása után, a tavalyelőttihez hasonlóan, következzenek most a Recorder szerzőinek kedvenc 2012-es dalai - rövid kommentárokkal ellátva, egy rögtön meghallgatható mixtape-be összefűzve. ABC-rendben haladunk, Biczó Andrea, Csada Gergely, Dömötör Endre, Elekes Roland, Forrai Krisztián, Klág Dávid, Soós Csaba, Sugó Lilla és Szabó Benedek után a sort Unger András választottai zárják.

Unger András mixtape-je alább, utána a dalkommentárok:

Nehéz úgy beletúrni az év legjobb dalait tartalmazó irdatlan halmazba, hogy mindössze egy tucat kapjon közülük hátszelet, mert igazságtalanság, annak meg sírás a vége. Úgy gondoltam, a sírást egyedül az könnyítheti meg, ha a karaktere miatt szerintem legkevésbé megismételhető, ellenben önmagának a playlistemben gyakori ismétlést követelő darabok közül válogatok ki néhányat, meg hát a pályázat fontos kikötése volt, hogy az indulók tudjanak hatni szívre, lábra és agyra, lehetőleg ebben a sorrendben. Ami a dalok sorrendjét illeti: foteltől a tánc felé.

Major Lazer: Get Free (feat. Amber of Dirty Projectors)

Jelentős felrázó dal hétfő reggelenként, de nem abból a típusból, ami a reggeli kávéval elmegy, hanem abból, ami elkap, ránkmarkol, becsavar, majd effektíve elszívja a hallgatóját, illetve annak érzékeny lelkét. Jó tudni, hogy ez a 21. századi dementor, akit Diploként is ismerünk, nem csak ordas partiszörnyeket képes gyártani, hanem ilyen fülbemászó reggaetronicát is.

Action Bronson & Riff Raff: Bird On A Wire

Itt van ez az albán származású nagytermetű New York-i séf, aztán meg itt van az idióta bohóckülső (infantilis gyémántlógók, MTV-tetoválás, hajkefe) mögötti valós tehetséget pénzre váltó texasi, vagyis a fehér repperek kasztjának két friss és karizmatikus versenyzője, akikről a különbözőségük miatt soha, senki nem gondolta volna, hogy egyszer még egymás mellett tűnnek fel. Most meg jöttek és leuralták a szakmát, az év legcsodálatosabb cloud-rap zenéje fölött lebegve.

King Krule: Rock Bottom

Generációs himnusz - lehetne, ha lenne rá egy fogékonyabb generáció a zenebloggereken kívül is. Az előadója ugyanis a mindössze 18 éves, roppant karakteres külsejű és orgánumú Archy Marshall, aki olyan nyegleséggel énekli rá sértett, olykor kifejezetten agresszív sorait a melodikus gitárokra, hogy nem nehéz komoly karriert jósolni neki. Ugyanitt egy fontos tétel is megdől: gingers do have souls.

Tame Impala: Feels Like We Only Go Backwards

Így, a névsor végén állva biztos vagyok benne, hogy erről mindenki leírt már minden lényegest, úgyhogy részemről csak annyi, hogy azt az érzelem-aranylövést, amit tavaly az M83 a Midnight Cityvel abszolvált, most ez a dal szúrja be - a különbség csak annyi, hogy csillivilli dizájnerdrog helyett itt ötven évvel ezelőttről átmentett ópiumszármazékokkal dolgozunk.

Holograms: Chasing My Mind

"Dugott egymással a Dead Kennedys és a Ramones, gyerekük lett, amit inkább letettek az MGMT küszöbe elé, így ők nevelték fel és elnevezték Hologramsnek" - sajnos ennél a YouTube-kommentnél pontosabban én sem tudnék fogalmazni. Erre aztán tényleg mosolyogva lehetne szétrúgni a házat!

Mykki Blanco: Wavvy

Már az óriási fejlemény, hogy egy olyan műfaj (a hip hop), aminek tartóoszlopai között bizony megtaláljuk a tesztoszteronszagú homofóbiát is, kitermel egy kisebb színteret, ahol a másságukat felvállaló, sőt, azt fricskává és fegyverré formáló előadók szépen virágoznak - de tegye fel a kezét, aki számításba vette, hogy esetleg pont innen fog érkezni az év egyik legkreatívabb rap-ügyi bombája! Pedig itt van, kozmikus alapokra helyezve.

MELEGEK A FÉRFIAS ZENEI STÍLUSOKBAN? A TÉMÁRÓL ITT ADTUNK ÁTTEKINTÉST.

Trust: Dressed For Space

Azonnali hatállyal fertőzött meg idén a Torontóból érkező, szemérmetlenül hatásvadász elemekkel dolgozó gótikus elektropop-duó, lemezborítójukon a telibevakuzott, elhasznált transzvesztitával, illetve ezzel a második dallal, amivel 2012-ben gyakran napjában többször is kompenzáltam, hogy nekem általánosban kimaradtak a gyászos szintetizátorzenék.

Hot Chip: How Do You Do?

Szégyen rám, idei lemezük nem fért be az album tophúszamba, de attól még ennek muszáj itt állnia, mint az életigenlő, agyas tánczene mintapéldája. (A diszkó barátainak kötelező kör a Todd Terje remix is!)

HIÁNYZIK A NYÁR? A HOW DO YO DO? KLIPJE MAJD VISSZAHOZZA!

Disclosure: Latch

Házibulis diszkózsúr a future garázsban: az év egyik partitrekkje, kár hogy budapesti partikban nem sűrűn fordul elő (tény, hogy néhányan azért gondoskodtak ennek ellenkezőjéről, nekik puszi innen is).

Julio Bashmore: Au Seve

2012 éjféli himnusza, húzós és ragadós. Annak ellenére, milyen kevés sávot vesz igénybe, minden együtthatóval rendelkezik ahhoz, hogy vodkalocsolós táncot eredményezzen egy arra érdemes táncparketten.

John Talabot: When The Past Was Present

Először csak a címe miatt ragadt meg bennem, hiszen én is szeretek sopánkodni afölött, hogy régen mennyire nem fásultan dölöngéltünk csak az éjszakában, aztán ráeszméltem, hogy de hiszen ezt vettem elő a leggyakrabban az egyébként egészében is hibátlan lemezről, menthetetlenül beleszerettem tehát - nem utolsósorban azért is, ami a szám kellős közepén bekövetkezik.

Actress: Caves Of Paradise

Az érzelgősség zenei értelemben nagyon ment nekem idén, és bár tartozzon ez a trekk bármennyire is egy kísérleti albumhoz (bocs, az év legjobbjához), egyben annak legnagyszerűbb szentimentális - egyszerre elvágyódós és közel maradni akarós - himnusza is.