A közkeletű sztereotípia szerint a meleg férfiak affektálós, nyújtott hangon beszélő, nőiesen viselkedő, elpuhult népség; ha pedig egy hetero férfi csinál hasonlóan, automatikusan megkapja, hogy „buzis”. Miközben a valóság persze az, hogy a meleg férfiak között is akadnak macsó kiállásúak, akik adott esetben még hetero társaikon is túltesznek, mint a – jellemzően, de nem alapkövetelményként tagbaszakadt és szőrös – macik (bear) szubkultúráján belüli hipermaszkulin fickók: na, ők például egyenesen megvetik a feminin férfiakat. Szóval, a homoszexualitás és a férfiasság nem zárja ki egymást – leginkább ez az, amivel a macsókultuszú műfajok nem tudnak mit kezdeni. A könnyűzene és homoszexualitás kapcsolatát tárgyaló sorozatunkban a Budapesten teltházas nagyzenekari koncertet adó George Michael popfigurája és a rockerként is hiteles Freddie Mercury (no meg a pont egy Queen-számra hülyéskedő Foo Fighters homo kisfilmje és homofóbokat kifigurázó akciója) után most tovább keményedünk.
Dzsessz
A dzsessz férfivilága, amennyire szabad szellemiségű a zenei önkifejezés terén, annyira beszűkült szocio-kulturális értelemben: olyan, régimódian macsó közeg, amely nagyon nehezen tolerálja a szexuális másságot – miközben a niggerezésért simán ölnének, bárki, aki nem férfias, akár még ma is megkaphatja, hogy faggot, vagyis buzeráns. (A fagottos szóviccektől most tekintsünk el!) A dzsesszben a homoszexualitás kvázi tabutéma, a meleg dzsesszzenészek túlnyomó többsége – a mai napig – nyíltan nem vállalja fel, hogy a férfiakhoz vonzódik. „Nem is ismerek dzsesszzenészt, aki homoszexuális, valódi dzsesszzenészt legalábbis” – mondta egyszer Dizzy Gillespie, tökéletes summázatául a fejet a homokba dugó hozzáállásnak. Holott, a műfaj legnagyobbjai között is akadnak melegek, a coming outra csak elvétve volt példa, talán a kilencvenes évek hoztak ebben némi nyitást: akkoriban „bújt elő” például a legendás énekes-zongorista Andy Bey vagy az amúgy házas, kétgyermekes családapaként élő Gary Burton vibrafonos. A homoszexualitását nyíltan vállaló dzsesszisták egyik úttörője a képünkün látható zeneszerző-hangszerelő Billy Strayhorn (1915–1967), Duke Ellington alkotótársa. Kettejük kapcsolata annyira szoros volt, hogy egyes mendemondák szerint a szexuális viszonyig is elment – ezt az állítást a dzsesszsajtó azóta igyekszik határozottan cáfolni. Mint ahogyan ugyanilyen vehemensen védi a műfaj más, homo hírbe hozott halhatatlanjait, mint a szaxofonos Lester Young, akinek Count Basie zenekarában Miss Thing volt a beceneve, vagy a hegedűvirtuóz Stéphane Grappelli, aki férfi szeretőjével együtt utazott a turnékon. A homoszexualitás palástolása, elutasítása, és a másik oldalon hetero imidzs sulykolása egy érdekes teória szerint magából a dzsessz eredeti jellegéből fakad: a rabszolgaságból felszabadult, de mégis másodrendű emberként kezelt fekete férfiak ebben a zenében szabadon kiélhették a maszkulinitás erejét és hatalmát, és ez nem fért össze a kislányos puhánysággal. Az évtizedekig tipikus vélekedés szerint a dzsessz hetero zene, amihez a melegekben nincs elég tesztoszteron. A finomabb, visszafogottabb, kevésbé „roaring” dzsesszt már a kilencszázhúszas években buzisnak („faggy”) titulálták, majd különösen az ötvenes években hódító cool jazzt mocskolták így a kemény bepop arcok. A dolog abszurditására jól rávilágít a nyíltan meleg zongorista Fred Hirsch: „A világ tele van homofóbiával, rasszizmussal és szexizmussal. Csak azért, mert dzsesszt játszol, még nem jelenti azt, hogy függetleníteni tudod magad ezektől a dolgoktól, és csak azért, mert meleg vagy, nem jelenti azt, hogy a játékod érzékenyebb lesz.”
Blues
A dzsesszhez hasonlóan alapvetően férfiközpontú, patriarchális műfaj a blues, ahol ugyanakkor a szexuális irányultság nem téma – zenében legalábbis. Hetero, homo, bi – a bluesban, főként a XX: század első három évtizedében minden/mindez elfogadott volt, és még ennél is elképesztőbb, hogy a dalokban eseteként egészen nyíltan szóba került az egyneműek közti viszony. „Ha két nőt látsz kéz a kézben sétálni, ne csodálkozz, próbáld elfogadni!” – énekli George Hannah a Boy In The Boat című 1930-as felvételében. A homoerotikus témájú bluesok emblematikussá vált példája az 1935 óta számos férfi énekes által lemezre vett Sissy Man Blues, amelynek refrénje még a mai, szemérmesre pucolt fülnek is meredek: „Uram, ha nem tudsz nekem nőt küldeni, küldj legalább egy cicafiút”. (Ennek kb. a női verziója a Sissy Blues a nyíltan leszbikus Ma Rainey előadásában, ahol arról énekel, hogy a férje megcsalta egy homokossal.) A nőies férfiakat (sissy) és a férfias nőket (bull dagger) ugyan általában kigúnyolták a dalokban, de szó sem volt kirekesztésről. Nem úgy a társadalomban, ahol, különösen a férfi zenészeknek, a homoszexualitás felvállalása akkoriban szakmai öngyilkossággal (és akár börtönnel) volt egyenlő. A zongoristáknak pedig eleve azzal kellett megküzdeniük, hogy a hangszerüket nőiesnek bélyegezték, ha melegek voltak, ha nem – a bluesban a gitár számított férfihangszernek. És mintha ez is maradt volna a norma: a homoszexualitással való előjövetel a bluesban ritka, mint a fehér holló. Apropó, fehér holló: a képünkön látható brit bluesgitáros, a néhai Long John Baldry (1941-2005) több mint húsz éves pályafutás után, 1978-ban coming outolt.
Metál
Heavy metal: kőkemény zene kőkemény férfiaknak. Vagy mégsem? A fémzene (höhö) természetesen a primér férfiasság, a nyers maszkulinitás terepe, általában, de ennek a hetero dominanciájú világnak is vannak azért elhajlásai: ott a nyolcvanas évek glam metalja, amely a nők kelléktárából beújította a tupírozott hajzatot, a sminkelést és a cicanadrágot – le is lettek buzizva a Dire Straits Money For Nothingjában (állítólag az MTV-t néző egyszerű munkásember szemszögéből íródott dal konkrétan a Mötley Crüe-ra lőtt, akiket a német melegkabaré-metál duó, a Pink Steel is kiparodizált). Vagy vegyük a hangerő-fétisben szenvedő Manowart, ezeket a bőrbe öltözött barbár metál-harcosokat, akiket csak egy hajszál választ el a meleg-paródiától. A férfiatlan vonások, elsősorban a külsőségekben, nem idegenek a metáltól, a homoszexualitás a maga valójában viszont igen. Még akkor is, ha a bőrszerkót a meleg/szado-mazo szubkultúrából a metál-imidzsbe áthonosító Rob Halford 1998-as coming outja megrengette a mítoszt, hogy a metált kizárólag a hetero macsók művelhetik. (Tegyük hozzá: Halford akkor jött elő, amikor éppen eltávon volt a Judas Priesttől, és az indusztriál rock színtéren nyomult, ami saját bevallása szerint is jóval toleránsabb közeg.)
A homoszexualitás nyílt felvállalása nem számít bűnnek a metálban, ám az előbújtak sora nem túl hosszú: Roddy Bottum (Faith No More), Doug Pinnick (King's X) vagy a Gorgoroth ex-énekese, Gaahl, és gyaníthatóan rejtőzködőkből sincs olyan sok (az egyik legmakacsabb pletyka a Korn-frontember Jonathan Davisről járja) – a metál tényleg nem melegeknek való zene, és ez tulajdonképpen jól is van így. A témakörben a tavalyi év egyik nagy szenzációja a Henry & Glenn Forever című vicces underground képregényfüzetke volt, mely a pletykák céltáblájául gyakran szolgáló Glenn Danzigot és Henry Rollinst harmonikus párkapcsolatban élő homoszexuális párként ábrázolta (Rollins megfelelő humorérzékkel kezelte a dolgot, Danzig azonban megsértődött a dolgon – amit aztán az alkotók egy újabb képregényben is kifiguráztak), az idei évé pedig a Life Of Agony éléről ismert Keith Caputo bejelentése, hogy nővé kíváán átváltozni!
Hiphop
A hiphopban a férfi hetero alfahím, ennyi, csá. Az undergroundon belül is marginális szinten létezik ugyan a meleg létet felvállaló és kibeszélő Homo Hop, mint cicafiúműfaj, a New Orleansban dívó, amúgy roppant szórakoztató sissy bounce pedig fekete transzvesztiták show-ja, de hát a rendes niggáknak a gyomra kifordul az ilyen köcsögöktől – értsd: a hiphop mainstreamjében a buzulás kizárva! Ez olyan áthághatatlan szabály, amit még maga az Úristen, bocs, Kanye West homofóbia-ellenes sugallatai sem voltak képesek feloldani, egyelőre. Egy néhány éve megjelent könyv (Hiding In Hip Hop) ugyan utalt arra, hogy az ismert előadók között is vannak melegek, de kilétüket az übermacsó imidzset fenntartó hiphop-biznisz védelmező homályban tartja. Terrance Dean, a könyv szerzője szerint, mivel nincs a piacon igazi áttörést produkáló, sikeres meleg fekete hiphop előadó, így még ha valaki elő is jönne, a zeneipar visszatartja, nehogy bebukjon – patthelyzet. Dean úgy véli, a meleghiphop-forradalom előfeltétele, hogy a tömegkultúrában az eddigi kizárólag feminin típus mellett megjelenjen a maszkulin meleg fekete férfi.
-4ray-
a Judas Priest élén Rob Halford, a Turbo Lover:
a Nirvanával és a Foo Fightersszel is játszó Pat Smear gitáros legendás hardcore/punk zenekarának, a Germsnek az énekese, „az amerikai Sid Vicious”-ként emlegetett Darby Crash (Jan Paul Beahm, 1958–1980) is egy kemény zenei színtéren volt homoszexuális:
