Leonard Cohen: You Want It Darker (lemezkritika)

Leonard Cohennek "papíron" nem kellene már lemezt kiadnia. 2004-es albumát búcsúlemeznek szánta, többször is így nyilatkozott róla. De a dolgok másképp alakultak, menedzsere meglopta, a pénzt nem vagy csak kis részben tudta visszaszerezni, így koncertezni kezdett. Hatalmas sikerrel. Aztán kiadott még egy albumot. Meg még egyet. És most megint egyet. Nem érdemes hinni azoknak, akik szerint ez az utolsó (Cohen egyébként ezt most explicite nem is mondta). Azt még nem tudhatjuk.

Kiadó: Columbia / Sony / Hear Hungary

Megjelenés: 2016. október

Stílus: cohen

Kulcsdal: Leaving The Table

Leonard Cohen azt mondta Bob Dylan irodalmi Nobel-díjáról, hogy olyan „mintha kitüntetnék a Mount Everestet, amiért a legmagasabb hegy.” A bölcs kanadai bármikor képes a legpontosabb, mindenkiben rezonáló képekkel megfogni a lényeget. Róla meg sokan azt mondták erre – illetve inkább Dylan Nobel-hírének napvilágra kerülésekor –, hogy az amúgy tényleg költőként, íróként induló Cohen is megérdemelné és kár, hogy ezután már aligha kapja meg. Merthogy ilyen bátor egyhamar nem lesz még egyszer a svéd akadémia és Cohen, ugye, öreg. 82 éves. 2008-as visszatérése óta ez a harmadik albuma, lényegében ő a legjobb példa arra, hogy láthatunk alkotás közben megöregedni egy nagy formátumú popénekes-szerzőt (Dylan hét évvel fiatalabb, még csitri). Oké, Chuck Berry most majd kilencvenévesen fog nagylemezt kiadni, de ő már több mint három évtizede hallgatott. Cohen meg beszél, ezen az utolsó három albumon ének helyett is, egyre inkább. Ettől azonban előadása még nagyon muzikális a You Want It Darkeren, és talán zeneileg is ez a leghatásosabban megvalósított, legegységesebb, legszebb az utóbbi időből. Könnyedén ez a legjobb az utolsó három album közül (sőt, sőt), de ugye az ilyen méricskéléseknek már semmi értelme, tétje.

LEONARD COHEN DISZKOGRÁFIÁJÁRÓL.

Az ő lemezeinek mindig súlyuk van, és most, hogy a megjelenés körül többször is a halálról beszélt, ez a súly látszólag a nagy kérdéseké (hatvanas évekbeli első nagy szerelméhez, a nyáron elhunyt Marianne Ihlenhez szóló búcsúlevelében azt írta, hogy azt hiszi, hamarosan követni fogja, egy mélyinterjúban azt mondta, hogy „kész vagyok meghalni”, a lemez címadó számában pedig azt énekli, hogy „készen állok, uram”). Csakhogy Cohennél az apró dolgok mögött nagyon gyakran eddig is ezek a kérdések húzódtak meg. Akkor meg? Van elég muníció, nem igaz? De, igaz. Csakhogy Cohen tényleg egészen ritka képességet kapott arra, hogy elmondja, mi van velünk, emberekkel, úgy, ahogyan a legtöbbünk nem tudja megfogalmazni. Megteszi helyettünk, mi meg hálásak lehetünk, hogy ezt még mindig teszi. Nem néztem utána – ha egyáltalán a bulvár foglalkozik ilyesmivel –, de a szövegekből úgy tűnik, szakítottak Anjani Thomas-szal, a Traveling Lightba nagyon hülye módon egy Joy Division-ritmust hallok bele, az It Seemed The Better Wayben pedig – ennek sem kell utánanézni, igaz-e – Rufus Wainwright dúdol (ő Cohen ötéves unokájának a biológiai apja). Cohen Lorca lányával és az unokával él Los Angeles-ben, szintén zenész Adam fia pedig a producere volt ennek a tökéletes folyású lemeznek – áldott állapot. Áldott jó lemez.

9/10

Dömötör Endre

LEONARD COHEN DALSZÖVEGEIRŐL.

a lemez: