(Columbia/Sony Music, 2012)
A sorlemezeket tekintve bő hét év szünet után új albummal visszatérő, így tőlünk is alapos karrieráttekintést kapó Leonard Cohen ma már érinthetetlen alakja a könnyűzenének (irodalmi munkásságát itt most hagyjuk). Ám könnyen alakulhatott volna másképp is. A kétezres években kiadott két sorlemezének (Ten New Songs – 2001, Dear Heather – 2004) tisztes fogadtatása után alighanem a nyugdíjas évek vártak volna a kanadai dalnokra, ha 2005-ben rá nem jön, hogy addigi menedzsere meglopta ötmillió dollárral. Hiába perelte be a menedzsert és hiába nyerte meg a pert, a pénzt nem kapta vissza – és ez hangozzék bármily ironikusan is, alighanem ennek köszönhető, hogy még a korábbi élő legenda státuszára is rá tudott tenni egy lapáttal. A három éven át (2008–2010) zajló, koncertkiadványokkal is alaposan dokumentált turné és főleg Cohen mindenkit magával ragadó előadása, jelenléte végleg az őt megillető pozícióba, a legnagyobbak közé jogosította, illetve élővé, jól hallhatóvá tette az életművét. Hogy mindezt most a tizenkettedik stúdiólemezével még megfejeli? Hát, köszönjük szépen! A Show Me The Place, Darkness és Going Home című dalokkal felvezetett, még a magyar lemezlistán is első helyen nyitó Old Ideas továbbra is végighallgatható a Recorderen, akárcsak egy csokornyi, előtte tisztelgő feldolgozás – most pedig jöjjön a lemezkritikánk.
Az Old Ideas egészen váratlan módon szíven ütő lemez. Cohen ma már tényleg alig énekel, majdhogynem szaval, dalai szellősek, azok hangszerelései minimalisták, megszólásuk legtöbbször konvencionális. A 2001-es lemez minimál-szintis-dobgépes egységessége és a 2004-es anyag többszínű fókuszálatlansága után itt a koncertekről ismert könnyen hallgatható megszólalás uralkodik, szépen beosztva kap minden hangszer egy-egy érzékeny szólót, a zárás feldobottsága pedig könnyen jelezheti a folytatást. Talán az Anjani Thomasszal régóta – a nyolcvanas évek közepe óta – húzódó-bonyolódó kései szerelem szárnyaló hatásának köszönhetően, de még a merengő dalokban is egészen felemelő a lemez (a Thomasszal közösen írt akusztikus gitáros Crazy To Love You a korong leginkább egyenes vonalú szerelmes dala). A szövegek persze zseniálisak, de az összehatás nem ettől letaglózó. Az egyszerűség mögött a bölcs minden tudása, ugyanakkor tévedhetősége, a tökéletlenség mosolygós tudomásul vétele húzódik. Egy cseppet sem muzikális hang, amely mély szövegeket tolmácsol, és ami a zene gördülékenysége miatt mégis mindenki számára könnyedén befogadható lesz, akár egy banális vacsora, vagy délutáni semmittevés mellé is. Aztán a végén mégis más. A legnagyobbak sajátossága ez: hallgatod, nem érted mitől, hol, de egyszercsak az érinthetetlen tökéletesség szól, ami nagyon is megérintő.
9/10
Dömötör Endre
www.leonardcohen.com
www.leonardcohenfiles.com
a Show Me The Place hivatalos videója a dalszöveget mutatja:
