Elhunyt Steve Strange a nyolcvanas évek eleji új romantikusok mozgalom legfontosabb alakja, a Visage szintipop/new romantic-zenekar énekese, az örökzöld Fade To Grey előadója. A walesi popcsászár a korabeli színtér meghatározó klubjának, a Blitz-nek volt az ideológiai vezetője, kíméletlen beengedőembere - csak a különcök és a csodálatosak számára nyílt meg az ajtó -, aztán kevésbé dicső évek után 2013-ban még visszatért egy új dalokkal teli Visage-lemezzel. 55 évesen, egyiptomi nyaralás közben hunyt el, szívinfarktusban.
Strange 1959. május 28-án született egy kis walesi faluban Steven John Harrington néven, híres punkokkal haverkodott, koncerteket szervezett, majd Londonban kezdett dolgozni Malcolm McLarennel és maga is alapított egy 1977-78-ban működő punkzenekart - a The Moors Murderersben Chrissie Hynde, a későbbi The Pretenders énekesnő volt az egyik társa (majd Strange nagyon rövid ideig egy The Photons nevű punkzenekarban is megfordult). A punktól aztán hamarosan a szintetizátorok, valamint saját igazi közege felé vette az irányt és 1979-re a Blitz klubban a formálódó new romantic éra egyik meghatározó figurája lett - a rezidens dj-vel, az egyetlen lemezt kiadó ex-Rich Kids dobosával, Rusty Egannal együtt. Egannal még az előző évben alapították meg az eredetileg stúdióprojektnek szánt Visage nevű zenekarukat, amelyben Egan szintén ex-Rich Kids-es társa, Midge Ure volt a harmadik tag. Hozzájuk csatlakozott az Ultravox billentyűse, Billy Currie, majd a posztpunkos Magazine kísérletezőbb kedvű három tagja (John McGeoch, Barry Adamson, Dave Formula) és a héttagú, masszív formáció a nyolcvanas évek elejének egyik meghatározó szintipop/újromantikus együttese lett, nem kis részben a Fade To Grey című trenddiktáló top 10 slágernek köszönhetően - de a cím nélküli első nagylemez amúgy is műfaji alapmű.
Azonban 1980 végére, amikor a jelentős kis- és nagylemez megjelent, Steve Strange már legenda volt a maga igazi terepén, a trenddiktáló, Covent Garden-i Blitz Clubban, ahol részben formálódott a következő évek kommersz csúcspopja (Japan, Duran Duran, Spandau Ballet, Culture Club), részben pedig mindenki, aki számított, ide járt szórakozni - elég csak annyit mondani, hogy a sajátos beléptetési rendszerrel dolgozó Strange (aki maga állt a bejáratnál és tükörrel a kezében kérdezgette a kevésbé extravagáns bejutni próbálkozókat, hogy "te beengednéd magad?") mindig szívesen látta például David Bowie-t - aki meg innen válogatott szereplőket az Ashes To Ashes című dalának klipjéhez, köztük persze Strange is ott volt.
A nagy korszak még tartott egy ideig, de a nyolcvanas évek első felében megjelent másik két Visage-album már nem volt annyira emlékezetes (az 1982-es The Anvil ugyan még top 10-be jutott, de az átalakult felállással rögzített 1984-es Beat Boy már a süllyesztőben végezte), Steve Strange pedig belecsúszott a heroinfüggőségbe és bár a nyolcvanas éveket még - például Ibizán is - menő társasági figuraként húzta ki, utána sokáig eltűnt a színről. A 2000-es években aztán a nosztalgia húszéves periodicitása őt is visszahozta egy időre, még turnézott is Visage néven (az eredeti tagok nélkül, sessionzenészekkel), de igazán 2013-ban tért vissza, amikor legalább egy korábbi zenekari taggal, az 1982-1985 között basszusozó Steve Barnacle-lel (meg egy, a korábbi buliból kimaradt Ultravox/Magazine-gitárossal, Robin Simonnal) élesztette újra a formációt és Hearts And Knives címmel egy nem is rossz nagylemezt is készített. A zenekar annyira beindult, hogy 2014 legvégén, alig két hónapja is érkezett egy új album, igaz az Orchestralon mindössze egy új szerzemény mellett a korábbi sikerdalok szimfonikus nagyzenekari hangszerelésű változatai szerepelnek.
Strange tehát nagyon is aktív volt mostanában, azonban a szíve nem bírta tovább, már tavaly december elején kórházba került légzési nehézségekkel, február 12-én pedig egyiptomi nyaralása közben szenvedett infarktust és még aznap meghalt egy helyi kórházban. Most már legendaként fog továbbélni, és soha nem szürkül el.
az emblematikus sláger, a Fade To Grey:
ebben a számban (Mind Of A Toy) pedig nagyjából benne van élete sztorija ("My painted face is chipped and cracked/My mind seems to fade too fast/When I was new you wanted me/Now I'm old, you no longer see me/I gave you my best and you gave me the rest/There's time to die, time to die"):
egy interjúrészletekkel, korabeli klubfelvételekkel teli tisztelgő video összeállítás:
