"Mi a fenét keresünk mi itt?” - Casper Clausen (Efterklang)

A december nem is kezdődhetett volna jobban: elsején este az indie-elektronikát játszó dán Efterklang adott igencsak kedélyjavító hangulatú lemezbemutató koncertet az A38-on. A fellépés előtt a közlékeny és közvetlen Casper Clausen énekessel beszélgettünk, aki mesélt többek közt a dán pophelyzetről, a legújabb nagylemezükről, az Északi-sarkkörön túli szellemváros keltette érzéseiről és élete legdurvább tengeri útjáról.

- A 4AD-nél, a világ egyik legmeghatározóbb indie kiadójánál vagytok. Szerinted milyen előnyökkel jár, hogy ott jelennek meg a lemezeitek?

- Azok az emberek, akik figyelemmel kísérik a 4AD tevékenységét, biztosan meghallgatják a mi zenénket is, szóval több emberhez eljutunk. A hozzájuk tartozó kör nyilván nagyobb, mint az előző kiadónk, a Leaf esetében, és az ide tartozás egyfajta értékítélet is egyben, hogy "hé, mi bírjuk ezt a zenét”, ami elég jó.

- Van kedvenc együttesetek vagy énekesetek a 4AD-nél?

- Igen, szeretjük, amit a Dead Can Dance vagy a Cocteau Twins csinál(t). Az egyik legnagyobb példaképem, Scott Walker is most jelentette meg náluk a lemezét. Van náluk néhány banda, akikkel együttműködtünk valamilyen formában, nemrég például a Broken Records-zal játszottunk együtt. Szeretek úgy tekintetni a kiadóra, mint egy családra; a Leafnél, ami sokkal kisebb és amit csak egy ember vezet, családiasabb volt a hangulat, itt viszont sok banda van, több dolog történik az életünkben, és így néha találkoznak is az útjaink.

A 4AD LEGENDÁS ZENEKARAI KÖZÜL IS KIEMELKEDIK A PIXIES, AMELY NEM ÉPPEN SZÉP VÉGET ÉRT.

- Ha már a kisebb kiadóknál tartunk, nektek is van egy sajátotok, a Rumraket. Milyen céllal alapítottátok?

- Akkor kezdtünk bele, amikor kiadtuk az első EP-nket (Springer) 2003-ban, mert hiába küldözgettük szét az anyagot, senkit sem érdekelt. Szóval az jutott eszünkbe, hogy miért nem adjuk ki akkor saját magunk? Azt gondoltuk, hogy elég menőn nézne ki, ha a cédé hátulján ott lenne egy kis logó, úgyhogy megcsináltuk a saját kiadónkat, de utána nem sokkal leszerződtetett minket a Leaf. Viszont 2005-ben a Grizzly Bear megkeresett minket, hogy lehetnének-e az előzenekarunk a skandináv turnén, és az ő lemezük (Horn of Plenty) is nálunk jelent meg. Rasmus, a basszusgitárosunk nagyon szeret más előadókkal együtt dolgozni, úgyhogy azóta 15-20 albumot is kiadtunk. Ez tényleg elég családias hangulatú időszak volt, máig tartjuk a kapcsolatot a többiekkel, de mostanában már túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy annyi figyelmet szenteljünk az előadóknak, amennyit igazán megérdemelnek, főleg hogy annyi szeretettel és energiával készítik a lemezeiket.

- Szerinted mi a dán popsiker titka? Hogyan tudtok érvényesülni a nemzetközi piacon?

- Az elmúlt öt évben mindenképpen jobb lett a helyzet, előtte Dánia nem igazán volt jelen a nemzetközi színtéren. Amikor az Efterklangot alapítottuk, csak néhány banda volt ránk nagy hatással, például az Under Byen vagy a Mew, amelyek a mai napig elég jól szerepelnek Dánián kívül is. Hihetetlen volt látni, hogy például az Under Byen dánul énekelt, mégis Angliában, Franciaországban léptek fel és olyan egyedi hangzásviláguk volt, amit sehol máshol nem lehetett hallani. Azóta egyre több együttes rájött arra, hogy ki kell találniuk, milyen is a saját stílusuk; ott van például a Choir of Young Believers, a Late Great Fitzcarraldos, a Sleep Party People vagy az Indians, akiket nemrég szintén szerződtetett a 4AD. Dánia elég kicsi, kevés koncerthely is van, ami ebben az esetben előny, mivel ha alternatív zenét akarsz játszani, akkor meg kell találnod a közönséged, legyen az bárhol is.

- Vannak olyan kedvenc együtteseid, amiket mi még nem ismerünk, de szerinted nagy jövő vár rájuk?

- Az új Indians-lemez, ami jövő februárban jön ki, nagyszerű, és van egy fiatal banda, az Iceage, akik poszt-punk szerű zenét játszanak, nagyon energikusak. Sok jó banda van mostanában, de nincsen egy olyan egységesnek mondható identitás, mint a svédeknél. Még néhány évnek el kell telni, hogy a külföldi zenerajongók is azt mondhassák, na, ez az igazi dán hangzás.

- Svédországban a kormány támogatja a popzenét. Ez a helyzet Dániában is?

- Igen, Dániában nagy hagyománya van annak, hogy támogatják a kortárs művészetet, így a zenei kultúrát is különféle módokon segítik, például támogatják a koncerthelyeket az egész országban, hogy a fiatalabb bandáknak is legyen lehetőségük fellépni, és ne csak helyi előadók szerepeljenek, hanem meg tudjanak hívni máshonnan is együtteseket. Mindenki megismerheti az aktualitásokat, így marad friss és virágzó a színtér. Nagyon jól működik a rendszer, és jó érzés tudni, hogy ennek révén sok dolgot meg tudunk valósítani, ami persze luxus, de azért ha megteheti valaki, akkor inkább ezek nélkül próbál boldogulni.

TOVÁBBI FOTÓK AZ EFTERKLANG A38-AS KONCERTJÉRŐL? VAN BELŐLÜK EGY TELJES GALÉRIÁNK!

- A legutóbbi nagylemezetekhez (Piramida) rengeteg hangot Piramydenben (elhagyatott szénbányász-település a Spitzbergák legnagyobb szigetén, a Spitsbergenen) vettetek fel. Hogyan jött az ötlet, hogy pont ide menjetek kísérletezni?

- Legelőször is akartunk egy helyszínt, ahol mindhárman egyszerre kezdhetünk el dolgozni a lemezen, anélkül, hogy előzőleg bármelyikünk is írt volna hozzá valamit. Az előző lemezünk (Magic Chairs, 2010) megjelenése után nem sokkal egy filmrendező barátunk küldött lenyűgöző képeket erről a szellemvárosról, és mivel nem tudtuk kiverni a fejünkből ezeket a felvételeket, mindenképpen el akartunk oda menni. Egy évig tartott megszerezni az engedélyt, hogy beléphessünk a területre, leveleket, e-maileket, faxokat küldözgettünk, egy barátunk még Moszkvában is kopogtatott ennek a szénbányász társaságnak az ajtaján. Aztán valami csoda folytán egy tévéstáb tagjai, akik ugyanide mentek egy dokumentumfilmet forgatni, megengedték, hogy velük tartsunk.

- Indulás előtt alaposan tanulmányoztátok a helyet, ennek ellenére váratlanul hatott ráto, amit elsőre láttatok? Mi volt az első reakciótok, amikor megérkeztetek?

- Igen, láttunk képeket előtte, de ez olyasmi, mint amikor először mész New Yorkba, és azt gondolod, hát ez a képeken kisebbnek tűnt, a valóságban pedig elég nagy. Az odavezető út volt életem legdurvább három órás hajóutazása őrületes hullámokkal a jéghideg tengeren, miközben velünk volt az összes cuccunk. Nagyon intenzív, sötét és hideg élmény volt. Teljesen eláztunk a beömlő tengervíztől.

- Egy csónakban utaztatok?

- Igen, teljesen olyan volt, mint egy mentőcsónak. Narancssárga mentőmellény és védőszemüveg is volt rajtunk. Az út közepén egymásra is néztünk, mintha azt kérdeznénk egymástól, "mégis mi a fenét keresünk mi itt?" Az első benyomásunk is nagyjából ez volt, sok volt a kétely is bennünk - egy lemezt összerakni olyan egyszerű, minek megyünk el akkor a világ végére emiatt? Másrészt viszont soha ennyit nem tanultam, mint ennek az albumnak a készítése során, úgyhogy nagyon örülök, hogy megcsináltuk.

- Végül kilenc napot töltöttek ott.

- Így van, ezt alapvetően a tévéstáb határozta meg, mert ők ennyit maradtak. De pont elég volt ez az idő, mert ez egy élettelen terület, nem sok minden történik. Ez alatt a kilenc nap alatt sikerült egyszerre közel kerülni hozzá, közben mégis kívülállóként, objektíven tekintetni rá. Szóval a lemez nem csak erről a helyről szól, hanem arról, ahogyan a saját emlékeinkben él.

- Volt valami épület, helyszín, tárgy, esetleg állat, ami a kedvencetek lett?

- Csak háromféle szárazföldi emlős él ott: sarki rókák, jegesmedvék és rénszarvasok. Egyébként több jegesmedve van, mint ember. Nem sokkal az indulás előtt vesztette életét két angol diák medvetámadásban nem olyan messze a helytől, ahova indultunk, úgyhogy eléggé féltünk. Mindig fegyverrel kell közlekedni. Elég menő lett volna a saját fegyver, de azért mi városi srácok vagyunk, ezért megkértünk egy orosz túravezetőt, Vagyimot, hogy vigyázzon ránk. Az egész utazás benne van a Ghost of Piramida című filmünkben; jól átélhető benne az az érzés, amikor a civilizációból kiszakadunk a vad természetbe, amitől már rég eltávolodtunk.

- Lenyűgöznek titeket az elhagyatott helyek?

- A magam részéről nagyon kíváncsi vagyok az olyan helyekre, amiknek van történetük, amik mások életéről tanúskodnak. Úgy, mint a gyerekek, akik átugranak a kísértet járta ház kerítésén. Nagyon izgalmas bepillantani ilyen helyekre, és látni például egy régi vizes palackot az asztalon. Közben érdekes módon benne van a természettől elidegenedés érzése is, ez szintén érezhető a lemezen. Ahogy ránézel ezekre az épületekre, ahogy a természet visszaköveteli magának, aztán magadra nézel, a ruháidra, a mikrofonokra meg ilyesmikre és elgondolkodsz ezen az egészen - azt hiszem, ez az az érzés, ami legjobban megmaradt bennem.

Interjú: Sugó Lilla

Interjú- és koncertfotó: Lékó Tamás