„Ki tud bármit is Scott Walkerről?” – teszi fel a kérdést David Bowie a Scott Walkert bemutatni szándékozó 30 Century Man című filmben. És tényleg: lemezei alapján nem sokat tudunk meg a poptörténet egyik legrejtélyesebb figurájáról, csak a kérdőjelek szaporodnak, és ez a cikk sem fog választ adni. Mindenesetre ma, december 3-án megjelent Walker új, hat év utáni első nagylemeze Bish Bosch címmel – ideális hallgatnivaló két és fél héttel a világvége előtt.
„A magány egy köpönyeg, amit viselsz” – énekli egy 1966-os filmfelvételen egy szőke fiatalember. „Én vagyok az egyetlen, akit életben hagytak” – jajveszékeli ugyanez az ember negyven évvel később egy, Elvis Presley halva született ikertestvéréről szóló dal végén. A pop története Bowie-tól Todd Rundgrenig nem szűkölködik kaméleonokban, akkora utat azonban csak kevesen jártak be, mint Scott Walker. A jövő januárban hetvenedik évét betöltő énekes Amerikában született, zenéje mégis már-már fájóan európai; Walkerként híresült el, de Engel néven látott napvilágot; Londonban él, de hogy mivel foglalkozik nagy ritkán kiadott lemezei között, senki nem tudja. Tinédzserbálvány, egzisztencialista crooner, kiégett MOR entertainer, obskúrus avantgárd művész – ez mind ő, és egyik sem.
A Top 10-ek világa
Bár Walker zenéjét hallva sok minden megjelenhet lelki szemeink előtt (esőáztatta utcák, félhomályos szobák, netán a délszláv háború, vagy maga a nagybetűs Halál), a történet a napfényes Dél-Kaliforniában kezdődik a hatvanas évek közepén. Az ohiói születésű Noel Scott Engel addigra már túl volt első popiparbeli próbálkozásain – az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Scotty Engel néven, a korszak tiniidoljainak nyomdokain haladva próbált befutni, kevés sikerrel, később egy szörfzenekarban basszusgitározott –, de a valódi lökést az adta meg, amikor két hasonlóan ambíciózus kortársával, John Maus gitáros-énekessel és Gary Leeds dobossal úgy döntöttek, Londonban próbálnak szerencsét, hiszen mégis csak ott történnek a nagy dolgok. A Walker színpadi nevet felvevő „testvérek” 1965-ben helyezték át székhelyüket Britanniába, és ott kiadott első kislemezük, Bacharach és David Make It Easy On Yourselfjének feldolgozása máris a lista élén landolt.
A gombafrizurás, őrületesen jóképű, a promófotókon sosem mosolygó Walker testvérek magukkal hozták Amerikából a Phil Spector-féle szélesvásznú wall of sound megszólalást, mindezt azonban Anglia legprofibb stúdiózenészeinek előadásában tették népszerűvé. Dramatikus és nagyívű dalaik legtöbbje véget ért szerelmekről szólt, melyekhez pompásan passzolt Scott zengő baritonja (a frontemberként indult John Walker hamar másodhegedűssé vált az együttesben, Gary pedig nem igazán csinált semmit). 1965-ben és ’66-ban a Walker Brothers volt a legnépszerűbb fiúcsapat, az ő képeik néztek le minden tizenéves lány szobájának faláról. John és Gary örömmel vetették bele magukat a pezsgő londoni életbe, a Walkermániától a kezdetektől látványosan undorodó Scott azonban más irányokba tekintgetett: jazzt és klasszikus zenét hallgatott, Camus-t olvasott, Bergman- és Pasolini-filmeket nézett, szivacsként szívta magába az európai kultúrát, felfedezte Jacques Brel zenéjét, és részben ennek hatására lassan kezdett ő maga is magára találni dalszerzőként. Az eleinte albumokra és kislemez b-oldalakra rejtve megjelent Engel-szerzeményekben nincsen semmi ’swinging sixties’, a dalok magányos karaktereiből és „fekete-fehér” hangulatából inkább asszociálhatunk egy Ken Loach-filmre, mint a Day Tripperre. Scott saját dalai, pl. a Mrs. Murphy, az Archangel, a Genevieve, az Orpheus a Walker Brothers-életmű legemlékezetesebb darabjai.
Művészi kiteljesedés
A hatvanas években fénysebességgel repült az idő, ami tegnap menő volt, az másnapra idejétmúlttá vált. 1967-re a Walker Brothers-poszterek is lekerültek a lányszobák falairól, a testvérek útjai elváltak, s Scott első szólólemezének kiadásával kezdetét vette hősünk pályájának legizgalmasabb időszaka. A két év leforgása alatt kiadott négy cím nélküli, számozott Scott Walker album egy szemtelenül tehetséges, nyughatatlanul új és új utakat kereső fiatal művész munkái, melyek eleinte ráadásul kereskedelmileg is igen sikeresek voltak. Az első két lemezen nagyjából azonos arányban szerepelnek Scott saját dalai, Brel-feldolgozások Mort Shuman angolításában, és a konvencionálisabb ízlésű hallgatók kedvéért néhány örökzöld standard feldolgozása. Az 1968-as Scott 2 meg sem állt az albumlista első helyéig (valószínűleg az egyetlen listavezető album az évtizedből, amelyen hallható a gonorrhea szó), 1969-re Walker saját tévéműsort vezetett a BBC-nél, és a Philips kiadó első számú férfi szólósztárja volt. A törés valahol az 1969-es Scott 3 környékén következett be: ezen a lemezen is szerepel még három Brel-feldolgozás, de jelzésértékszerűen az album végére zsúfolva; a korong nagy részét már Scott saját szerzeményei foglalják el – csupa komor, miniatűr karakterrajz, melyek közül jó néhány sutba hajítja a hagyományos verze-refrén dalszerkezetet. Mint ahogy a sztárságra végleg ráunó Scott is sutba hajította színpadi nevét: következő albuma, a szintén 1969-es, már kizárólag saját szerzeményeket tartalmazó Scott 4 Scott Engel név alatt jelent meg – és megbukott. Manapság már legjobb lemezének szokás tartani, de az évtized végén a Scott 4 fel sem került a 200-as albumlistára, és ezen a ponton vált Walker sztárból kultművésszé. S mindez alig néhány hónap leforgása alatt zajlott le.
PETER HAMMILL SZINTÉN EGY SIKERES ZENEKAR UTÁN KEZDETT SZÓLÓPÁLYÁT.
Tékozló évek és új utak
A következő évtized zűrös időszak volt Scott pályáján: kiadója nyomására az 1970-es, már ismét Walker néven kiadott 'Til The Band Comes In albumra ismét könnyebben befogadható dalokat írt, és visszatértek a repertoárba a MOR standardek is – de addigra már késő volt, a nagylemez elődjéhez hasonlóan nyom nélkül tűnt el a süllyesztőben, Scott pedig a következő nyolc évben nem írt saját dalokat, új lemezein mozifilmek slágerei, örökzöldek, country-pop dalok sorjáztak (ezeket az albumokat Walker annyira utálja, hogy CD-kiadásukhoz máig sem járult hozzá). 1975-ben a Scotthoz hasonlóan elfeledett sztárként élő John Maus ötletére aztán újra összeállt a Walker Brothers: az 1975-ös No Regrets album címadó dala megérdemelten vált ugyan klasszikussá, de a lemez ártalmatlan középutas popja amúgy nem sok vizet zavart, miként a folytatás, az 1976-os Lines sem. Hát, ez nem jött össze – mondhatták volna ezen a ponton a harmincas éveikben járó Walkerék, de nem tették, ehelyett úgy döntöttek, elég volt a feldolgozásokból, búcsúzóul saját maguk írnak egy nagylemezt saját maguknak. Az 1978-as Nite Flights meghökkentő dalcsokor – Gary és John is ügyesen ráéreznek a korszak kicsit diszkós, kicsit poszt-punkos szellemiségére, de a legnagyobb ámulatot a nyolc évnyi dalszerzői száműzetésből visszatérő Scott négy új száma okozta: nyomtalanul eltűntek a hatvanas évek sötéten romantikus, nagyzenekarral kísért barokkos popdalai, helyüket idegborzolóan hűvös, mechanikus zene és rémálomszerű képekké összeálló töredezett dalszövegek vették át (mint például a The Electricianben). Nem tudni, mi történhetett abban a nyolc évben hősünk agyában, mindenesetre az utolsó Walker Brothers-lemezen egy új Scott Walker mutatkozott be a világnak.
És a világ fel is kapta a fejét: egy egész rakás fiatal new wave és újromantikus előadó fedezte fel magának Scott klasszikus lemezeit David Sylviantől Marc Almondon át Midge Ure-ig (a pelyhedző állú Jarvis Cockerről nem is szólva), Julian Cope Fire Escape In The Sky: The Godlike Genius Of Scott Walker címmel válogatta egy lemezre kedvenc Walker-dalait, a Virgin kiadó pedig gyorsan lecsapott az énekesre és szerződést kínált neki. Az „új” Scott Walker azonban nem éppen villámgyors munkatempójáról híres, új szólólemeze, a Climate Of Hunter így csak 1984-ben (éppen tíz évvel a legutóbbi után) jelent meg. Akik a hatvanas évek végének Walkerjét keresték, nagyot csalódtak: a Climate Of Hunter opálszerűen áttetsző, rejtélyesen ködös, alig fél órányi zene (melyen a nyolc dalból négynek címe sincsen). Az újdonsült rajongótábor, a kritika és a kiadó egyaránt tanácstalanul vakarászta fejét, Scott pedig, hűen az album első dalának első sorához („This is how you disappear”), hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság elől.
OLVASNÁL MÉG A ROCKTÖRTÉNET NAGY KÜLÖNCEIRŐL? ÍME, CAPTAIN BEEFHEART KARRIERJE.
.
A semmihez sem fogható lemezek
Nem is került elő a kilencvenes évek elejéig. Miközben a klasszikus albumok CD-kiadásai tovább dagasztották kultuszát, Scott először a Toxic Affair című filmhez felénekelt két dallal adott életjelt magáról 1993-ban, majd nekilátott új szólóalbuma felvételeinek. A (szintén Walker-rajongó) Radiohead The Bends-ével egy stúdióban és egy időben rögzített, 1995-ben megjelent Tilt lenyűgöző lemez, amelyen a némileg egyenetlen Climate Of Hunter után kiteljesedik az 1978-ban bemutatkozott „új” Scott munkamódszere: a hangképet monumentális nagyzenekar, egzotikus hangszerek, baljós csöndekbe berobbanó nem létező akkordok színezik, az absztrakt dalszövegekben kibogozhatatlan irodalmi, filmes és történelmi utalások, barátságtalan és baljós hangulat – a Tilt „nehéz hallgatnivaló” egy művésztől, aki 56 percben teljes addigi múltját megtagadja. Ahány régi rajongót veszített el Scott a Tilttel, annyi újat is szerzett, ezt az albumot ráadásul nem követte nyomtalan eltűnés, Walker az ezredforduló környékén is viszonylag aktív maradt, filmzenékhez adta a hangját, Leos Carax 1999-es Pola X-ének kísérőzenéjét teljes egészében ő komponálta, írt két dalt Ute Lemper Punishing Kiss című lemezére, kurátora volt a 2000-es Meltdown fesztiválnak, majd producerként segített a Pulp utolsó, We Love Life című albumának felvételein.
2004 elején Walker a 4AD-hez szerződött, s 11 évvel a Tilt után, 2006 májusában megérkezett a várva várt folytatás The Drift címmel. A struktúráját tekintve elődjére építkező, ám annál jóval intenzívebb és zajosabb lemezen a gitárok helyenként no wave-zenekarokat megszégyenítően hangosak és disszonánsak, a pazar vonósszekció Ligetit és Pendereckit idézően jajveszékel, Scott korábbi bársonyos baritonja bizarr, operai magaslatokba emelkedik, a dobos a Mussolini szeretőjéről szóló Clara című dalban nyers marhahúst ütlegel, de még a démonoktól megszállt Donald kacsa hangja sem hiányozhat. A szövegek értelmezéséhez ismét minimum félpercenkénti Google-használat szükséges: Walker rémálom-világában jól megfér egymással a New York-i ikertornyok összeomlása és Elvis halva született ikertestvére, II. János Pál és George W. Bush, halálos vírusok és a Szentlélek, Bambi, Rosa Luxemburg, II. Vilmos császár... nem folytatjuk, főleg, hogy maga a szerző ritka interjúiban sem hajlandó megmagyarázni dalai jelentését. A Drifttel Walker nagyon mélyre nyúl a hallgató tudatába és tudatalattijába, nem csoda, hogy akkor, 2006-ban sokan úgy gondoltuk, innen már nincs tovább, ez egy karrier tökéletes lezárása. Hogy tévedtünk-e, az idén decemberben kiderül.
Népszerűsége csúcsán, 1968-ban megjelent egy válogatásalbum az énekes legkorábbi, Scotty Engel néven kiadott dalaiból Looking Back With Scott Walker címmel. A kiadvány érthetően bosszantotta Walkert, nem csak a rajta szereplő, fiatalosan bénácska dalok, de a cím miatt is. Scott Walker ugyanis soha nem tekint vissza. Színpadon, közönség előtt utoljára 1978-ban állt, és tőle nem is érdemes diadalmas visszatérő turnét várni, melyen a The Sun Ain’t Gonna Shine Anymore-t és a Make It Easy On Yourselfet énekli. Lemezeit egyetlen egy alkalommal hallgatja meg, közvetlenül elkészültük után. Nem néz vissza, nem foglalkoztatja saját múltja, a jelen érdekli. A jelen pedig: Bish Bosch.
Deimanik László
Jackie (1968):
Loss Of Love (1972):
1984-es interjú és a Track Three (1984):
Rosary (1995):
Jesse (2006):
az Epizootics! az új lemezről (2012):
