„Főztem, és közben hipnotikus grúvok szóltak” – Wolfgang Haffner-interjú

Wolfgang Haffner a németek talán leghíresebb jazzdobosa, aki világsztárokkal játszott együtt Al Jarreautól Chaka Khanon át Pat Methenyig, mégsem ezt tartja legnagyobb sikerének. A fülbemászó, dallamos jazzt hűs skandináv hatásokkal játszó Haffner sokszor járt már Magyarországon, de triójával április 10-én az Opus Jazz Clubban lép fel először. Szólókarrierjéről, Bachból eredő dallamvilágáról és a Pink Floyd varázsáról is beszélgettünk vele, de szóba került az is, hogy hogyan hatott rá a Faithless és az elektronika, és miért nem lett soha másik szaxofonosa Tony Lakatos után.

Az első dal, amit életedben hallottál, a Day Tripper volt a Beatlestől. Hogyan hatott Ringo Starr később a játékodra?

Három nővérem van, akik folyton Beatlest hallgattak. A Vörös és a Kék Albumot, újra meg újra, minden nap. Ringo dobolásának egyszerűsége azonnal megragadott. Könnyűnek tűnik eljátszani, pedig nem az. Az ő dobolása mindig a dalhoz igazodik. Az én célom is ez. Mindig azt játszani, amire a dalnak szüksége van. Ha valaki mutat egy dalt, először figyelek. Mit igényel a zene a dobostól? Ringo minden dalban pont jót dobolt – és rengeteg lenyűgöző dobképletet talált ki. Gondolj csak a Ticket to Ride-ra (dúdolja), vagy a Come Togetherre. Ki tud még ilyeneket?

Kifejezetten dallamos, fülbemászó jazzt játszol. Ez honnan ered?

Édesapám klasszikus zenész volt, és szerelmes Johann Sebastian Bach zenéjébe. Nem tudok felidézni egyetlen napot sem, amikor ne hallgattunk volna otthon Bachot. Egyfolytában Bach szólt: vagy lemezről, vagy apám zongorázott. Orgonista volt a templomban, és mindig elkísértem, szóval még a templomban is Bachot hallgattam. Aztán hatévesen elkezdtem zongorázni, és megtanultam az egyszerűbb darabjait. Bachban minden megvan, amit a zenében szeretek: nagyszerű ritmusok, nagyszerű harmóniák, nagyszerű dallamok. Ez alapjaiban hatott az én zenémre is.

A dalaid tele vannak dúdolható dallamokkal. Szeretnél olyan jazzt játszani, ami mindenki számára befogadható?

Nagyon örülök, ha sok embernek tetszik ez a fajta zene, de nem azért játszok ilyet, hogy bárkit is lekenyerezzek. Magamért teszem. Én vagyok az első hallgatója a zenémnek: ha csinálok egy albumot, nem azon gondolkozom, mit fog szeretni a közönség, hanem hogy én mit szeretnék hallani. Amint elkezdesz azon aggódni, hogy ki mit fog szólni hozzá, tévútra mész.

Minden lemezeden tudtad tartani magad ehhez, vagy volt, amin azért figyelembe vetted, hogy mit vár a közönség?

Kábé 20 lemezen játszottam zenekarvezetőként. Vannak albumok, amiken azt csináltam, amit elképzeltem, bármiféle külső hatás nélkül, és nagyon jól sikerültek. És vannak olyanok is, amelyek nem az én ötletemből születtek. A Kind of Cool, Kind of Spain, Kind of Tango albumokat a lemezkiadóm (az ACT – a szerk.) javasolta, én pedig kezdtem valamit az ötletükkel. Ezeken sok zenét játszottam másoktól, ami azért volt érdekes számomra, hogy hogyan tudok például egy olyan dalt, mint a Spain Chick Coreától, a magamévá tenni úgy, hogy közben maximálisan hű maradok az eredetihez. Néhány dalban sikerrel jártam, néhánynál pedig rá kellett jönnöm, hogy az eredeti annyira erős, hogy ha változtatok rajta, akkor már nem lesz olyan jó.

Nehéz volt a tangót jazzesíteni?

A Kind of Tango nem egy tangóalbum, hiszen német vagyok, és megvan a magam zenei története. Szeretem a tangót, de csak ízeket használtam belőle. A tangóban eleve nincs dob, ezért úgy közelítettem a számokhoz, hogy ezek az én értelmezéseim. De ma már nem csinálnék ilyen lemezt, mert művészként az ember fejlődik – jó esetben. Szeretem a Kind of… trilógiát, de már a saját zenéimre koncentrálok. Rengeteget írok, imádok komponálni. Akkor érzem magam a legkomfortosabban, ha én írom, játszom, és úgy keverem meg a zenémet, ahogy akarom. Az utolsó két lemezen, a Silent Worldön és a Life Rhythmen ez történt.

A Life Rhythmet dobon írtad, de előtte zongorán komponáltál. Hogyhogy?

Ez is édesapámig vezethető vissza, aki zongorista-zeneszerző volt. Az egyetlen hangszer, amin a dobon kívül játszom, az a zongora. Szeretek rajta játszani. A dalaimat úgy írtam, hogy ültem a zongoránál, és dallamokat, harmóniákat játszogattam, és a legvégén gondolkoztam csak el, hogy mit doboljak alá. Ezt a folyamatot a 2004-es szólólemezemig, a Zoomingig nem kérdőjeleztem meg. Az volt az első lemezem, amit dobokra írtam: minden szám alapja a ritmus volt. Utána viszont megint visszatértem a zongorához. Nem is gondolkodtam rajta.

Most miért váltottál megint dobra?

Ha leülsz egy zongorához – vagy bármilyen hangszerhez, amin komfortosan érzed magad –, egy idő után ugyanazokat a köröket futod, ugyanazokat a harmóniákat játszod. Váltani akartam, mert különben valami nagyon hasonló született volna meg, mint a Silent Worldön. Persze így is hasonlít, mert az én ízlésem érvényesül rajta, de úgy érzem, sikerült továbblépni a Life Rhythmen azáltal, hogy a ritmusokra koncentráltam. Rettentően élveztem a folyamatot, mert kiszélesítette a látókörömet. Doboltam, és ha jött egy hipnotikus grúv, felvettem. Aztán hosszú órákig csak hallgattam. Főztem, tettem-vettem a házban, és közben szólt a grúv. Ha órákkal később is tetszett még, akkor leültem a zongorához, és megnéztem, hova visz engem az a ritmus.

Hogyan állt össze a mostani triód?

Volt pár koncertem Indiában és Mianmarban a kvartettemmel, amiben már Simon Oslender játszott. De a basszusgitáros kénytelen volt lemondani a turnét, Simon pedig Thomas Rieglert javasolta a helyére. Megcsináltuk ezt a rövid ázsiai kört 2019 novemberében, aztán jött a pandémia. Pár hétig mi is sokkban voltunk, mint a legtöbb ember, de aztán felhívtam őket, hogy miért nem alapítunk egy triót. Akkor már lehetett limitált közönségeknek játszani klubokban, és belevágtunk. Fantasztikus velük játszani, mert ők is mindig a dalnak rendelik alá a játékukat. Hasonlóan állunk a zenéléshez, és ez érződik a dalokon. Nagyon jól érezzük magunkat együtt, sokat nevetünk a színpadon és azon kívül is.

A Zooming fordulópont volt a szólópályádon. Előtte inkább amerikai stílusú jazzt játszottál, akkoriban viszont az elektronikus zene és a skandináv jazz hatása alá kerültél.

2003-ban volt egy turném Nils Landgrennel, amin sok dupla headlineres koncertünk volt az Esbjörn Svensson Trioval. Akkor hallottam először e.s.t.-t, és el voltam ájulva tőle. Ekkoriban néztem meg a norvég jazz-zongorista, Bugge Wesseltoft egyik koncertjét is. Ő is és az e.s.t. is elektronikával kísérletezett, ami sok ihletet adott számomra. Nils Landgren segített producálni a következő, Shapes című albumomat, és onnantól nagyon sok időt töltöttem Skandináviában. Koncerteztem, és jó pár lemezt csináltam ott az évek során. (Haffner egyidőben Nils Landgren minden formációjában játszott, többek közt a Nils Landgren Funk Unitban is, amivel Benny Andersson vendégszereplésével csináltak egy funkos ABBA-feldolgozásalbumot – a szerk.)

A Shapesen még mélyebbre nyúltál az elektronikába. Ez néha már-már klubzene.

A Shapesen kísérleteztem. Egyik kedvenc zenekarom a Pink Floyd, az ősatyja számomra mindennek a zenében. Nagy kedvencem a Faithless is, elképesztő hangulatokat csinálnak. Volt egy világslágerük, az Insomnia, amit imádtam. Ezért van a Shapesen egy Faithless című szám, amit a zenekarnak ajánlottam. Ezek a hatások formálták a Shapest.

Nem csoda, hogy ekkora hatással volt rád a Pink Floyd, hiszen a progresszív rock aranykorában, a hatvanas-hetvenes években nőttél fel.

A nővéreim a Beatles mellett Pink Floydot hallgattak otthon, szóval Beatlesen, Bachon és Floydon nőttem fel. A Pink Floydnak van a legelképesztőbb dobosa, Nick Mason, és nagyon szeretem a zenekar tágas, nyitott hangzását is. Vannak dalaik, mint például az Echoes, amely több, mint húszperces. A Bing a Heart of the Matter című albumomon erősen inspirálódott belőle – főleg az eleje. A Pink Floyd dalainak mindig van idejük kibontakozni, az intróik hosszú percekig mennek, ami a popzenében elképzelhetetlen. Ott a közepébe kell csapnod, és ma már 2 perc 20 mp alatt véget ér egy szám. A Floydnál viszont egy szám egy egész lemezoldalt kitölthetett. Az inspiráció kimeríthetetlen forrása számomra az a zenekar.

A Zooming előtt azért játszottál amerikai stílusú jazzt szólóban is, mert a ’90-es években bekerültél a nagyon sikeres amerikai fúziós bandába, a Metroba?

Igen, és sok időt töltöttem kint Amerikában. Soha nem éltem ott, de folyamatosan kijártam, évente akár tízszer is. Csütörtökön kirepültem, hétfőn hazajöttem. Chuck Loeb zenekarában játszottam sokat, amivel körbeturnéztuk Amerikát. Chuck sok előadónak volt a producere is, mint Michael Franks vagy Nelson Rangell, így a nagy amerikai stúdiózenészek közül sokakkal játszhattam a ’90-es évek végén. És ez nagymértékben hatott arra, hogyan játszom és komponálok.

Szerettél volna befutni Amerikában jazz-zenészként?

Nem. Volt egy pont, amikor elgondolkodtam rajta, hogy jó lenne New Yorkban élni. Meg tudtam volna oldani, mert nagyon jó kapcsolataim voltak, ismertem a Brecker tesókat, Bob Jamest, és az összes ilyen játékost. Tényleg fantasztikus zenészekkel játszottam kint. De ha Amerikába költözöl, akkor Amerikában is kell megélned. Európában akkoriban Nils Landgren, Till Brönner zenekarában játszottam, turnéztam egy híres német énekes-dalszerzővel, és pár évig Chaka Khannal is, és arra gondoltam, hülyeség lenne feladni ezeket a zenekarokat. Én voltam az egyik első dobos, akit hívtak; egész évben dolgozhattam. Ezért maradtam az ingázásnál, de aztán rájöttem, hogy nem lehet mindkét színtéren játszani. Vagy az Államokban élsz, vagy itt. Azt is éreztem, hogy bármennyire is szeretem Amerikát, európai vagyok, német vagyok, szeretek Nürnbergben élni és látni a barátaimat.

Említetted Nils Landgren és Till Brönner zenekarait, de játszottál az egyik leghíresebb német jazzrock-zenekarban, a Klaus Doldinger vezette Passportban is – még a 2000-es évek elején is, amikor már adtál ki szólóalbumokat. Hogyan jutottál el odáig, hogy a sok zenekar helyett inkább a sajátodra fogsz koncentrálni?

Ha több híres zenekarban is játszol, akkor ott vagy minden fesztiválon. Egy ponton eszembe jutott, hogy milyen király lenne a saját zenekarommal is fellépni ezeken. De a szervezők azt mondták, hogy múlt évben ezzel játszottál itt, idén azzal, nem léptethetünk fel jövőre a sajátoddal. Németországban minden évben volt 2-3 nagyobb turném, és a promóterek nem vállaltak be még egyet, mondván, az embereknek elegük lesz belőlem. Ezért döntenem kellett, és leépítettem a zenekaraim számát – olyannyira, hogy ma már szinte csak a saját dolgaimat csinálom.

A szólókarriered elején sokat játszottál a Németországban élő magyar jazzszaxofonossal, Tony Lakatossal. Hogyan találkoztatok?

Tony nagyon jó barátom, sok mindent csináltunk együtt, volt jó pár koncertünk Budapesten is. 1987-ben találkoztunk, amikor egy német srác mindkettőnket meghívott a zenekarába. Aztán én is játszottam Tony zenekaraiban, és amikor megalapítottam a sajátomat, hívtam őt is. Imádom a játékát. Már jó pár éve nincs szaxofonos a zenekaromban. Tony Lakatos után nehéz volt bárkit is meghívni, annyira jók voltunk együtt. Nagy hangzása és hatalmas szíve van. Szerintem a világ egyik legnagyobb szaxofonosa. A közeljövőben valószínűleg fogunk megint együtt csinálni valamit, már beszélünk róla.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a legfontosabb dolog az életben, hogy az ember kimaradjon a versengésből. Hogyan jutottál erre a felismerésre? Korábban túl kompetitív voltál?

Nem, de mások körülöttem igen. Arra jöttem rá, hogy ez nekem nem tesz jót. A sportban tudod mérni a teljesítményt, hogy hány métert futott valaki hány perc alatt, de hogyan méred a zenét? Meg hát miért is tennéd? Semmi értelme. Úgyis csak egy Wolfgang Haffner, egy Tony Lakatos, egy XY van, és mindenki csinálja a maga dolgát. Én is. Próbálom távol tartani a negativitást az életemtől, és amennyire csak lehet, arra koncentrálni, amit szeretek.

Azt is mondtad ebben az interjúban, hogy nincs olyan, hogy „a legjobb dobos”. Ezek szerint az is zavar, amikor a legjobb német vagy európai dobosnak neveznek téged?

Ez nem izgat, mert én tudom, hogy nem igaz. (nevet) Csak Németországban rengeteg zseniális dobos van, nemhogy Európában. 15 éves gyerekek úgy játszanak, hogy eldobod az agyad. A technikai nívó nagyon magasan van manapság. Azzal viszont nem tudsz versenyezni, ha valaki 50 éve turnézik. Én idén érem el ezt a jubileumot, és ez alatt több mint 100 országban több mint 4000 koncertet adtam. Sok mindent nem tudsz megtanulni az egyetemen, mert egyszerűen meg kell tapasztalnod az úton. Ezért nem érdekelnek a címkék. Az embereknek persze szükségük van rá, hogy kategorizáljanak. Van, aki azt mondja, hogy igazi jazzarc vagyok, más szerint kommersz jazzt játszom, a sajtó meg szereti kijelenteni, hogy melyik a legjobb lemezem. Na de ez is csak egy vélemény. Próbálok semmit nem túl komolyan venni. Azt se, ha a tévében azt mondják, hogy Haffner a legnagyobb, meg azt se, ha az ellenkezőjét állítják. Egyik sincs ugyanis hatással az életemre.

Mit tekintesz az eddigi legnagyobb sikerednek?

Azt, hogy meg tudok élni a zenéből, amit szeretek játszani. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mi számomra a siker, de az nem egy különleges turné, vagy egy nagy fesztiválfellépés – bár az utolsó turné, amit Al Jarreauval csináltunk 2016-ban, tényleg nagyon különleges volt. Egy álmom volt valóra azzal, hogy játszhattam vele. Az utolsó turnéja volt, és rendkívül örülök, hogy egy lemezt is csináltunk együtt. Kétségkívül életem egyik csúcspontja – na de csúcspontból rengeteg volt.

A siker tehát nem ez. A siker sokkal inkább az, hogy felkelek reggel, beszélgetek egy jót veled, aztán eldönthetem szabadon, hogy mit csinálok a nap hátralévő részével. Gyakorolhatok, úszhatok, sétálhatok, nem kell bemennem egy irodába. Pénteken elkezdődik a 9 napos kis turnénk a triómmal, amire természetesen készülök, de amikor otthon vagyok, szabadon megtervezhetem a napomat. És a turnén is azt csinálok, amit szeretnék, mert úgy szervezzük meg, úgy utazunk, és olyan helyeken játszunk, ahol szeretek. Nem vállalok olyan koncertet, amiről tudom előre, hogy ott nem olyan jó játszani. Nagyszerű közönség vár mindenhol, és tényleg minden nap hálás vagyok, amikor felébredek, hogy itt egy új lehetőség, amikor megpróbálhatok jó ember és jó zenész lenni.

Wolfgang Haffner Trio
Helyszín: Opus Jazz Club
Időpont: 2025. április 10. (csütörtök) 20.00
Belépő: 3900 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.

interjú: Soós Tamás