„Amire az emberek szexelni akarnak” – Warpaint

- 2004-ben alakult a zenekar, 2007-ben vettétek fel az első EP-teket. Mi történt ezekben a kezdeti években veletek? Hogyan fejlődött a zenétek?

Jenny: - Hm, érdekes kérdés. Először is a testvéremmel kezdtük a zenekart (Shannyn Sossamon színésznővel – a szerk.), ő volt a dobosunk, de kétszer is kilépett, hol tag volt, hol nem. Szóval többnyire ott álltunk hárman, Emilyvel és Theresával (Emily Kokal és Theresa Wayman gitáros-énekesnők – a szerk.), két gitár, basszusgitár, dobgép felállásban és ez rengeteg teret hagyott nekünk a kísérletezésre. Aztán egyszer csak Theresa úgy döntött, hogy beül a dobok mögé, akkor meg dob-basszus zenekar lettünk...(Stellára néz, aki mosolyog) ...szeretnéd befejezni a mondatot? (röhögés)

Stella: - Én!? Nem is voltam ekkor a zenekarban, nem is hallottam még erről, hogy ez megtörtént! (még nagyobb röhögés)

Jenny: - Jó, akkor folytatom. Alapvetően nem siettünk el semmit. A tengerpart mellett éltünk, nem igazán volt más dolgunk, mint hogy dalokat írjunk és zenéljünk. Nehéz megmondani, hogy hogyan fejlődött a zenénk a korai időszakban, mert az első dalok, amiket megírtunk, azok mind szerepelnek az első EP-n. Ezekkel a dalokkal foglalkoztunk, sokáig tartott megírni mindegyiket, mivel nem volt állandó dobosunk, és azon agyaltunk, hogy kik is vagyunk valójában. Azt tanulgattuk, hogyan kommunikáljunk egymással zeneileg. Senki nem siettetett bennünket, ami nagyon szerencsés volt. Boldogok voltunk, hogy megszülettek az első dalok, elvoltunk ezekkel, mindegyikből csináltunk vagy hét különböző verziót. Nem próbáltunk meg lemezszerződésért küzdeni és minél előbb turnéra menni.

- Mikor jöttetek rá, hogy ez komoly lesz, hogy már nem csak egy hobbi? Hogy igazi zenekar vagytok, és már a külvilág is így tekint rátok?

Jenny: - Valószínűleg azt mondanám, hogy amikor ő csatlakozott a zenekarhoz (Stellára mutat). Bár még nem írtuk alá a lemezszerződést, de már nagyon közel voltunk hozzá, lényegében egy előttünk álló koncert utánra volt a szerződéskötés beütemezve. Mindannyian nagyon idegesek voltunk. Elmentünk vacsorázni a Rough Trade embereivel, aztán felhívtam Stellát, hogy „mit csinálsz mostanában? Gyere haza!"

Stella: - Ismertük egymást, de soha nem játszottunk közösen.

Jenny: - Beindultak körülöttünk a dolgok, turnézni mentünk, nem volt állandó dobosunk, csak barátok segítettek ki minket, szóval szükségünk volt Stellára. Eljött, megnéztük, hogy működünk-e együtt, és onnantól minden nagyon gyorsan történt. Turnéztunk, és két év alatt megírtuk az első album anyagát. Mindez nem annyira volt hatással arra, hogy mennyire vettük komolyan a zenekarosdit, de kétségtelen, hogy innentől már volt egyfajta munka jellege is annak, ami eredetileg csak hobbi volt.

- Abban az időszakban, amikor sok dobos megfordult nálatok, az egyik Josh Klinghoffer volt, aki ezután beszállt a gitárosként. Mondhatjuk, hogy a Warpaint adta Klinghoffert az RHCP-nek!

Jenny: - (nevet) Igen, mondhatjuk ezt. Nagybetűkkel! Címlapra!

- Ő ugye sok hangszeren játszik, de nem a dob a fő hangszere, milyen volt vele együtt játszani?

Jenny: - Nagyon jó volt, de ez is csak egy olyan időszak volt, amikor épp nem volt dobosunk, és csak beugrott kisegíteni minket. Jó barátunk, úgyhogy felajánlotta, hogy besegít pár koncerten, meg végül az első EP-nk felvételén is.

- Mit gondoltok, ha nemcsak lányok lennétek a zenekarban, hanem lenne egy fiú tag is, akkor másképp hangzana a zenétek?

Stella: - Szerintem biztosan másképp hangzana a zenénk, ha bárki más lenne a zenekar valamelyikünk helyett. Mindegy, hogy férfi, vagy nő lenne, egyszerűen más lenne a dinamika. Mint egy családnál, ahova bekerül egy új tag. Onnantól az már egy kicsit más család. Amikor napi 24 órában együtt vagy valakikkel, akkor nagyon számít a köztetek lévő kölcsönhatás, és ez bármilyen cserével óhatatlanul is változásokat hoz maga után.

- Egy másik Red Hot Chili Peppers-tag, John Frusciante is ott volt veletek a kezdeti időkben, ő keverte a bemutatkozó EP-t. Mi volt a legjobb tanács, amit adott nektek?

Jenny: - Ő valóban ott volt velünk a kezdetek óta, Emily barátja volt és az első koncerttől kezdve velünk volt, nagyon sok mindenben támogatott minket. Talán az volt a legjobb tanácsa, hogy csak játsszunk és játsszunk, és találjuk meg a saját hangunkat, ne érjük be kevesebbel. Nagyon bátorított bennünket, hogy menjünk az egyéni hangzásuk után. Ő volt az elsőszámú támogatónk, olyan nekünk, mint egy szülő.

- A stúdióban ott sem volt veletek, csak a keverést végezte?

Jenny: - Nem volt ott, Jake Simon Bercovici volt az EP producere. De a keverés elég érdekes volt. Johnnak művészként természetesen van egy nagyon egyéni, erős elképzelése arról, hogy hogyan szóljanak a keze közül kikerülő zenék. Úgyhogy hagytuk, hogy keverje meg, ahogy gondolja. Nem mondanám, hogy különösebben kollaboratív folyamat volt. Azt mondta, hogy egyféleképpen tudja megkeverni és az vagy tetszik majd nekünk, vagy nem. Érdekes volt.

- A magánkiadásban eredetileg 2008-ban megjelent Exqcuisite Corpse EP-tek a 2009-es újrakiadás után szép fogadtatásban részesült, fel sem merült bennetek, hogy abból a hat dalból bármit is használjatok az első nagylemezen? A 2010-es The Fool végig új dalokat tartalmaz.

Jenny: - Azt hiszem, az, hogy eljutottunk az első EP-ig az nagyon sokáig tartott nekünk, évekig. Viszont nem csak azt a hat dalt írtuk, ami végül felkerült az EP-re, volt sok másik szerzeményünk is, de azok akkor még nem voltak a legjobb formájukban. Úgyhogy eleve volt sok dalunk, amiket szerettünk volna továbbfejleszteni, mert éreztük bennük a potenciált. Aztán Stella érkezésével új lendületet is vettünk, és lett elég új dalunk ahhoz, hogy eszünkbe se jusson az EP-ről újravenni bármit is.

- A hangzásotok egyéni, mégis alkalmas arra, hogy aki akarja, sok elemre tudja bontani: dream pop, pszichedelikus rock, shoegaze. Szerintetek vannak ilyen elemek a zenétekben, egyáltalán hallgattok ilyen zenéket?

Stella: - Nem kizárólag, de ilyeneket is. Viszont biztosan nincs olyan elképzelésünk, hogy a zenénk ezekbe a kategóriákba férjen bele. Ha az emberek ezt hallják bele, az persze részünkről remek! Ha zenénk analizálása után ezek jönnek ki, az nekünk dicséret.

Jenny: - Az mindenképpen jó dolog, hogy nem csak egy stílusba akarnak minket beilleszteni. Mindenki sorolja, hogy ilyen, meg olyan, meg amolyan, szóval nehezen bekategorizálható és ez tetszik nekünk.

- Van már arról elképzelésetek, hogy merre kanyarodtok a második nagylemezzel?

Stella: - Benne vagyunk a lemezfelvételi folyamatban, azt mondhatjuk, hogy komolyan az év eleje óta foglalkozunk vele. A dalok háromnegyede készen áll arra, hogy rögzítsük őket. Szóval még kell egy kis időt szánnunk arra, hogy néhány dalt továbbfejlesszük, hangszereljünk és persze írjunk is.

- És ezek a dalok mennyiben különböznek a korábbiaktól, egyszerű, természetes fejlődési folyamatot mutatnak?

Jenny: - Igen, ezt mondanám. A zenekar a kezdetektől leír egy természetes fejlődési folyamatot, kezdve az EP megszólalásával, aztán, hogy abból hogyan léptünk tovább az albummal egy kicsit teltebb hangzások felé. Abban mindannyian egyetértünk, hogy szeretnénk, ha a második lemez nagyon szexi lenne.

Stella: - És észbontóan jó! (nevetnek)

- Ez aligha lesz nehéz!

Stella: - Egyszerűen olyan lemezt akarunk, amit mi is szívesen meghallgatnánk sokszor. Ennyi volt az alapkritérium: ha nem elég jó, akkor nem adjuk ki.

- És milyen lemezeket hallgattok mostanában, minek kell megfelelnie a saját lemezeteknek?

Jenny: - Legutóbb Love-ot hallgattam!

Stella: - Én a Here We Go Magic új lemezét, ami nagyon erős. Aztán mostanában sokat hallgatom Nathan Fake-et és Jon Hopkins-t.

- Akkor várhatók esetleg elektronikus zenei hatások is? Mondjuk a dobhangzás, a ritmusok terén?

Stella: - Igen, de azt hiszem ez mindig is benne volt a zenénkben. Mindannyian nagyon szeretjük az elektronikus tánczenét, persze ezt nem feltétlenül engedjük érvényesülni, de valahol mélyen ez mindig is bennünk van. Aphex Twin, korai Warp-lemezek, ezeket mind szívesen hallgatjuk. Nem veszünk 180 fokos fordulatot, de mindez lehet, hogy kicsit erősödni fog.

- Ha már a doboknál tartunk, térjünk még vissza egy kicsit a testvéredre, Shannyn Sossamonra, aki a kezdeti időkben a dobosotok volt, de emellett rendezett nektek videót is az első lemezhez. Nem sajnálta, hogy nem lett részese ennek a zenészéletnek?

Jenny: - Most éppen kórházban van, szóval most biztos sajnálja (nevet). (álkomoly hangra vált) „Vicces, hogy említed, épp tegnap halt meg!" Nem, nem, csak viccelek, jaj, gonosz vagyok. (nagyon röhögnek) Nem, nincs semmi komoly baja. Állandón ugratjuk egymást. Nagyon elfoglalt mostanában is, rengeteg szerepe van. Talán a jövőben még rendez nekünk videókat, de épp most szülte meg a második fiát, filmekben, tévésorozatokban szerepel, rendez, a saját zenéjét írja, nagyon elfoglalt. Rendes tagként kezdte velünk a zenekart, de aztán a Warpaint körül is kezdtek egyre sűrűsödni a dolgok, körülötte meg pláne, akkor már megvolt az első fia, plusz a rengeteg filmszerep, túl sok volt neki minden egyszerre. Imádta csinálni a zenekart, de neki inkább hobbi volt, mint lehetséges életpálya, szemben velünk.

- Említetted, hogy zenél. Milyen zenével foglalkozik?

Jenny: - A saját dalait írja, elég érdekes, sötét, álmodozós. Közösen is zenélünk mi ketten. Van már egy kész dalunk, talán tíz év múlva elkészülünk tízzel is!

- Volt olyan pillanat a karrieretekben, hogy azt mondtátok: „hé, mi csupacsaj zenekar vagyunk, nézzük meg a milyen példák vannak erre rocktörténetben!" Éreztétek szükségét, hogy megismerjetek hasonló felállású zenekarokat, amiket esetleg nem ismertek, akár másik évtizedekből? Miranda Sex Garden, That Dog, The Slits?

Jenny: - Nincs túl sok csupalány zenekar, az igaz, ott volt a Raincoats, meg még néhány. Őszintén szólva nem néztem utána, mert ez nem igazán számított nekünk. Nem is gondolok magunkra csupalány zenekarként, még ha ez tény is. Nincs meg bennünk a girl power magatartás. A Riot Grrrl-zenekarokat sem kedvelem. Egyszerűen csak egy zenekar vagyunk. Lehetnénk faszik is, vagy akár kutyák. Amikor megkérdezik, hogy milyen egy csajbandában lenni, akkor mindig meglepődöm, hogy ja, tényleg. Maszkulinabbak vagyunk, mint a legtöbb fickó, akit ismerek (nevetnek).

Stella: - Elég visszataszítóak tudunk lenni a turnékon.

Jenny: - Pontosan, nem vagyunk úrhölgyek.

- Sokat partiztok a turnék során?

Stella: - Előfordul, persze.

Jenny: - Amikor elmész és két évig szinte csak turnézol, akkor ott történnek dolgok. De ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Van egy egyensúly. Néha bulizunk, néha keményen dolgozunk és akkor nincs semmi parti. Csak így lehet, máskülönben kinyírnánk magunkat.

- Mi volt a legvadabb pillanat az eddigi karrieretekben?

Stella: - Glastonbury a legutóbb elég vadra sikerült.

Jenny: - A fesztiválszezon általában ilyen. Nem alszol, jól érzed magad, elvagy mindenkivel, kicsit drogozol. De a legdurvább talán az volt, amikor először játszottunk a South By Southwest fesztiválon. Épp csak aláírtuk a szerződésünket, nagy volt körülöttünk a felhajtás, napi három-négy koncertet adtunk. Messze mi adtuk a legtöbb koncertet a fesztiválon. Tizenhárom fellépésünk volt négy nap alatt. Keményen buliztunk közben, Isten tudja mit nem csináltunk, de a fellépések között is mindig interjúk voltak...

Stella: - Lényegében négy napig egyáltalán nem aludtunk. Folyamatosan felléptünk és buliztunk. Olyan volt, mintha letudtunk volna egy egyhónapos turnét négy nap alatt. Baszott őrület volt.

Jenny: - Ugyanakkor nagyon jó koncerteket adtunk ekkor, és nagyon jól éreztük magunkat. De mint mondtam, megvan az egyensúly. Most például mindannyian csak teázunk, pihengetünk a fellépések között, korán fekszünk. Semmiképp nem állítanám, hogy hardcore bulizenekar lennénk, mint ahogy arról ismertek voltunk egy időben (nevetnek).

- A dalszerzés mindig közös zenekari folyamat nálatok? Együtt vagytok négyen a próbahelyen, vagy van, amikor valaki hoz egy-egy dalt és azt fejlesztitek tovább?

Jenny: - Különösen a most készülő lemezre igaz, hogy mindkét módszert alkalmazzuk. Mi Stellával gyakran összeülünk és groove-okat találunk ki, énekdallamokat és Emilyék utána hozzák hozzá a gitártémákat. Beülünk a próbahelyre, játszunk két órán keresztül és három különböző dalnak az alapjait rakjuk le. De gyakran van, hogy Emily hoz egy majdnem kész dalt és azt bővítjük ki a zenekarral.

- Hogyan kezelitek azt, hogy indie szexszimbólumoknak kiáltottak ki benneteket?

Stella: - Nekem mindenképp meg kell plasztikáztatnom az orromat! (nevetnek)

Jenny: - Jaj, nekem mellnagyobbításra kell mennem!

Stella: - Prágában, a következő turnéállomáson, meg is csináljuk ezeket! Ott biztos olcsóbb! (széket csapkodva nevetnek) Már egy éve lefoglaltattam az időpontot! (komolykodó hangra vált) „Kicsim ne nézz így rám, megyek Prágába is minden rendben lesz!" (kontrollálatlan nevetés)

Jenny: - Persze egyáltalán nem tekintünk magunkra szexszimbólumként, először is, mert az nagyon hülyén jönne ki, másrészt meg nem hiszem, hogy annyira elégedettek lennénk magunkkal. Nem vettük észre, hogy szexszimbólumok vagyunk, és nem is érezzük magunkra nézve kényelmesnek a meghatározást.

- Hogyan fogtok még szexibb zenét létrehozni a második albumon, ahogy azt épp az előbb említettétek?

Stella: - Azt hiszem, ez csak egy zenei jelző, amit mindenki érez. Olyan zenét csinálni, amire az emberek szexelni akarnak.

Jenny: - Azt szeretnénk, hogy találjunk olyan zsebeket, amikből nem feltétlenül akarunk előmászni. „Oké megvan, ez még mindig nagyon jó, maradjunk ezen a groove-on!" Egyfajta kihívás a számunkra, hogy találjunk valamit, amit nem kell állandóan változtatgatnunk. Hallgathatod egy órán keresztül és még mindig nem unod. Ez például lehet szexi. A szexiség meghatározása meglehetősen széles.

interjú: Déri Zsolt-Dömötör Endre
interjúfotók: Lékó Tamás

http://www.warpaintwarpaint.com/

a Warpaint első videója, az EP-n szereplő Starshoz:

az Elephants klipje, szintén az EP-ről:

a Beetles klipje, még mindig az EP-ről:

az első nagylemez, a 2010-es The Fool beharangozó videója Undertow címmel, amit Jenny Lee Lindberg testvére a színész-rendező Shannyn Sossamon készített:

szintén az első lemezről való, zenekar nevét viselő Warpaint 2011-es klipje: