(Rough Trade, 2010)
Annak ellenére, hogy az alternatív/indie (vagy nevezzük akárhogy) pop-rock zene elmúlt évtizedeit nagyrészt férfiak alakították, azért rendre akadtak kedves, dögös vagy épp kifejezetten vad lányzenekarok (lásd az épp a napokban elhunyt Ari Up által vezetett Slits együttest), akik mindig is üde színfoltnak hatottak ebben a tesztoszteronban tocsogó világban. Mindannyiunk örömére az utóbbi pár évben úgy tűnik, számuk egyre növekszik, ami persze lehet, hogy csak érzéki csalódás, és csupán a nemzetközi sajtó unta meg a szőrös férfiakat – az mindenesetre biztos, hogy egyre több „csajbandába” lehet belebotlani szerte az interneten. Elég csak a zakatolós, zajos popzenét játszó Vivian Girlsre, a táncos retro-popos The Like-ra vagy épp az örökvidám svéd Those Dancing Daysre gondolni. A Los Angeles-i Warpaint – melyet az Undertow című kislemezdal kapcsán már audiorovatunkban is bemutattunk – szintén ezt a sort erősíti, sőt a legjobb az aktuális mezőnyben.
A 2004-ben alakult – Emily Kokal és Theresa Wayman gitáros-énekesnők, illetve Jenny Lee Lindberg basszista-vokalista mellett kezdetben dobosként az utóbbinak a nővérét, Shannyn Sossamon hollywoodi színésznőt is soraiban tudó – zenekar experimentális popzenét játszik, a hipnotikus shoegaze/dream poptól a pszichedelikus rockig terjedő spektrumban. A 2008-as (Emily akkori pasija, a Red Hot Chili Peppers-gitáros John Frusciante által kevert) Exquisite Corpse EP megjelenésekor a helyi színtéren, majd a 2009-es újrakiadáskor már szerte a blogvilágban is nagy népszerűségre szert tevő lányok 2010 októberében álltak elő The Fool címmel első albumukat, amit nagyjából hasonló hangulatú és felépítésű dalok alkotnak, mint a hatszámos EP-t. Érdekesség, hogy az EP 2004 és 2007 között született dalaiból egyetlen egy sem került át az albumra – ilyet akkor szoktak csinálni kezdő zenekarok, ha magabiztosak, és tudják, hogy időközben ugyanolyan jó számokat írtak. Már az Exquisite Corpse is egy ereje teljében lévő zenekart mutatott, de a lányok mégis jó ideig vártak az első albummal (közben Shannyn helyére is találtak – pár alkalmi faszi, köztük Jenny pasija, Josh Klinghoffer után – egy fix női dobost, a szintén Frusciante köreiből ismert Stella Mozgawa személyében), és inkább a folyamatos koncertezésre, dzsemmelésre helyezték a hangsúlyt. A kilencszámos új lemez kidolgozottságát tekintve, úgy tűnik, mindezt nagyon jól tették.
Az album már rögtön a nyitó Set Yours Arms Downnal magával ragadja a hallgatót és nem is ereszti egészen a záró Lissie's Heart Murmur utolsó másodpercig, pedig a három énekhangot ügyesen elegyítő dalok a választott stílus keretein belül elég változatosak (a zenei változatosság egyik kulcsa a számos sebesség- és tempóváltás). Van itt hibátlanul felépített, kezdetben légies, majd félúton bedurvuló pszichedélia (Undertow), folkos beütésű (Shadows) vagy épp egy szál akusztikus gitárral előadott gyöngyszem (Baby). Nehéz kiemelni akár egy számot is a lemezről (még az ebben a környezetben elég durvának és ridegnek ható elektronikus alapokkal indított Bees is idővel szépen belesimul az egész lemezt uraló könnyed, mámoros hangzásba), de a kísérteties kántálással keretbe foglalt Composure talán még ebből a roppant erős mezőnyből is kitűnik.
A Warpaint nagy erénye, hogy úgy alakított ki egy jellegzetes, egységes megszólalást, hogy egyszerre juttat eszünkbe klasszikusokat (a Jefferson Airplane-től és Joni Mitchelltől a Cocteau Twinsen át PJ Harvey-ig és Cat Powerig) és friss kedvenceket (The XX, Yeasayer), miközben ügyesen kerüli el a pszichedelikus rock szokásos csapdáját, és nem hagyja, hogy bármelyik dal is öncélú, unalmas dzsemmeléssé váljon.
9/10
Csada Gergely
http://www.warpaintwarpaint.com
az album teljes anyaga itt meghallgatható:
az Undertow klipje Shannyn Sossamon rendezésében:
