„Nem mocskoltuk be magunkat” – Pálinkás Tamás (Isten Háta Mögött)

Az Isten Háta Mögött „áttelelő” nagykoncertre invitálja közönségét szeptember 17-én este az A38-ra. Az IHM ugyanis lefékez és téli álomra szenderül. Hogy ez mit jelent, még senki sem tudja pontosan – mi azért megpróbáltuk kideríteni, amit lehet. A Recorder magazin szeptember 14-én megjelent második számában publikált interjú Pálinkás Tamás gitáros-énekessel még a hónap legelején készült, így a Szegedi Ifjúsági Napokon megesett kalandjaira, letartóztatására és az őrszobán töltött óráira az ügy akkori állása miatt még nem térhettünk ki, tehát a feloszlás/fel nem oszlás témakörére, az elmúlt egy évre, az A38-koncertre és a frontember jövőbeli terveire kérdeztünk rá.

- Áttelelés jön szeptember 17-től, de miért? Búcsú, de mégsem?

- Olyan szempontból mindenképpen búcsú, hogy most egy ideig csak civilben fogunk találkozni bárkivel. De semmiképpen sem végleges búcsú. Viszont azt se kérje tőlünk senki, hogy mondjunk egy időpontot, amikor majd visszatérünk a kómából. Pihenés kell, hogy ne egy, ugyanazon körökben elfáradt zenekar képére formálódjunk. Ennyi a történet, de persze ez ezzel jár.

- Mitől fáradtatok el? Látván, hogy Sándor Dániel gitáros-billentyűs, Egyedi Péter basszusgitáros és Hortobágyi László dobos (utóbbiak ketten az Óriás együttesnek is tagjai gitáros-énekesként és billentyűsként – a szerk.) tovább csinálják a saját dolgaikat, nem lehet, hogy te fáradtál el?

- Egyébként jogos: én személy szerint nagyon elfáradtam. Sosem voltam egy ilyen éjszakázó típus, és már évekkel ezelőtt észrevettem magamon azt, hogy túl sokszor nem tudok meghalni a színpadon. Túl sok olyan volt már mostanában, hogy elkezdem figyelni magam kívülről, ilyen teljesen tiszta tudattal, hogy „Ez most mi? Ez én vagyok? Ez most komoly?” Szóval ez először persze engem nyomott meg, de közben folyamatosan az egész zenekarra rányomta a bélyegét. Nem utáljuk egymást, nincsenek ellentétek, csak egyszerűen az én agyam nem arra való, hogy évekig ugyanazokat a köröket járjam. Kicsit egyébként, ahogy ezt itt most lököm, túlmisztifikáltnak érzem a saját gondolataimat, de azon kívül, hogy tényleg ez van, hogy befáradtam, nem is bánom a túlmisztifkálást.

- Ha már túlmisztifikálás, akkor rákérdezek, mert rá akartam kérdezni. Szerinted mennyire misztifikálták túl a rajongók a zenekart, illetve téged és a szövegeid? Nekem mindig az jött le, hogy ki lettetek kiáltva a magyar mindennek, ami nincs. Magyar Neurosis, magyar Tool, Pálinkás az új Petőfi... Viszont párhuzamosan mindig az jött le, hogy te szeretnéd, ha inkább hagynának ezekkel a címkékkel a fenébe.

- Nézd, nem paráztam ezen sosem, sőt, amikor ez elkezdődött, nagyon büszke voltam rá, sőt, most is az vagyok. Nem akarok nagypofájú lenni, de legalábbis azt gondolom magamról, hogy sikeresen megy tovább rajtam keresztül a magyar szövegek használatának jogossága. Viszont az is biztos, hogy ha nem én lennék, akkor tuti alapból negatívan állnék magamhoz, mert akit ennyire tolnak, tuti sántít valamiben. A zenéhez nem nagyon tudok mit mondani, de az tuti, hogy a szövegek nélkül azért nem itt tartanánk. Csak remélni tudom, hogy egyszer ez egyensúlyba jön. És ezzel nem azt mondom, hogy nem tartom nagyra vagy jobbnak a saját zenémet, mint a nagy átlagot – de ezzel ki nincs így, aki zenél, nem? Hiszen akkor be is zárhatnám a boltot. Ó, most nem ez történik épp? (nevet) Ráadásul ugye ott van az is, hogy ez az egész egy folyomány, és én is csak egy mérföldkő vagyok. Bár szerintem arra senki ne legyen büszke, hogy mérföldkő, hanem adjon hálát az úrnak, vagy úrnőnek, hogy volt ereje és képessége elmenni odáig. Senki nem az út vége, még Kanye sem.

- Van-e bármi, amit megbántál az eddigi úttal kapcsolatban? Értem ezalatt, hogy itthon mindig könnyebb befáradni. Ha nyitsz külföldre, akkor ugyan tapasztalatból tudom, hogy a futott körök ugyanolyanná válnak, legfeljebb nagyobb a tered. Nem bánod, hogy nem nyitottatok kifelé? Persze, magyar a szöveg, nem értik, de a VHK-t sem értették és mégis.

- Nem is tudom, miért, de nem tudok bánni dolgokat. Már fantáziám sincs arra, hogy nyomassam ezt a „mi lett volna ha...?” szart. Ezt meghagyom az újságíróknak (nevet). Sosem tagadtam, hogy jó lenne olyan sikereket elérni, ami kiemel az undergroundból, hiszen ebből megélni még mindig jobb lehet, mint teszem azt a Tesco-középvezetőségből. A VHK-összehasonlítás meg azért sem állja meg a helyét, mert nekik megvolt az az előnyük, hogy a vasfüggöny mögül jöttek, és hát az akkor a nyugatnak nagyon kellemes érzést nyújthatott, hogy megmutathatják maguknak és mindenkinek, hogy „nézzétek, mi mit fedeztünk fel!” és ráadásul a VHK-val egy olyat fedeztek fel, amit addig tényleg nem nagyon kaphattak meg. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy mi ebben meg sem közelítjük a VHK-t. Mi hozzájuk képest egy kimódolt zenekar vagyunk, ami nem jelenti azt, hogy rosszabb, de azért mi semennyire sem vagyunk unikálisak hozzájuk képest. Szóval ez így történt, és még így is sokkal többet értünk már el eddig, mint amint mondjuk 2001-ben gondoltuk volna, hogy elérünk.

- A tavalyi IHM-albumot, az Ű-t sem bánod? Megosztó lett, sokaknál kiborult a bili. Mondjuk, én szeretem, ha egy zenekar kiborítja a bilit...

- Dehogy bánom! Bár a bilikiborítás már jóval kevésbé jön át, mint régebben. Azt talán bánom, hogy kevéssé tudtam figyelni az Ű készítésénél, túl sok mindent akartam és ráfeszültem. Legtöbbször a feszülésre úgy reagálok, hogy bedobom a törölközőt. Szóval ez egy olyan lemez nekem, amivel túl sokat foglalkoztunk, de nem eléggé hatékonyan. Visszalépésnek nem hívhatnám, még megtorpanásnak sem, bár ezt majd az idő mondja meg. Viszont az tény, hogy az elképzeléseim nem teljesen valósultak meg. Bár ebben meg az a furcsa, hogy ez az összes lemezünkre elmondható részemről, úgyhogy látod, fogalmam sincs erről az egészről.

- Akkor Sándor Danira kened? Ő az elektro-rocker!

- Dehogy kenem! Én akartam, hogy a Sanyidani kezébe vegye, hiszen ezt akartam, már régebb óta. Sőt! Ha én csinálom egyedül, ennél sokkal, de sokkal elvontabb és elektronikusabb lett volna az Ű. Ne tudd meg, miről beszéltek le a hosszú hónapok alatt a többiek, hogy „Tomikám, azért ez sok lesz, mennyé’, hozz magadnak egy szendvicset!” Szóval a Sanyidani... Rajta ez olyan nyomás volt, hogy csodálom, hogy nem utál minket, mint a szart. Nem azért, mert szarfejek vagyunk vagy voltunk, hanem mert mindannyiunknál többet dolgozott fizikailag is a lemezzel, lelkileg pedig a beilleszkedéssel és a teljesen természetes beilleszkedési komplexussal.

- Az, hogy az Ű albumot egy olyan eltérő stílusú számmal (a Közkút című popdallal) harangoztátok be a weben, ami aztán nem is került fel a lemezre, mennyire volt tudatos? Elértétek, amit akartatok?

- Természetesen tudatos volt, de azt nem tudtuk, hogy mit érhetünk el vele. Azt, hogy a Közkút egy rádiós dal, abban a pillanatban tudtuk, ahogy megszólalt a kész cucc, mindenki táncolt. Viszont azt, hogy listás dal lesz, meg fél éven keresztül szól napjában sokszor, és még anyámék is rádöbbennek, hogy a gyerek híres – vagyis ők ezt hiszik, de hagyom őket, hadd higgyék –, azért ez komoly! Szóval tényleg jó volt ez az egész kis poén arra, hogy a zenekar felpörögjön, és tartok tőle, jobb reklám volt, mintha fizettünk volna valami ügynökségnek, hogy nyomjon minket. Mert azért azzal remélem mindenki tisztában van, hogy nincs sajtóirodánk.

- Viszont ezt az elvet követve, simán az „áttelelés” helyett lehetne akkor borzalmasan szomorú búcsúkoncert-kampány. Medve helyett temető. Apropó, készültök bármi különlegességgel, vagy – hangsúlyozandó, hogy ez nem feloszlás – ez csak egy IHM-koncert lesz a sok közül?

- Olyan szinten nem egy a sok közül, hogy ez most egy ideig az utolsó koncert, tehát van elvárás felénk és bennünk is. Ígérjük, hogy nyomunk egy jó hosszú koncertet, játszunk jó pár olyan dalt, amit már hosszú ideje hanyagoltunk, tehát a szokásos nemszokványos ügyek. Az említett hecckampány nem lenne most annyira jó, mert annak mindig rossz íze van, ha egy már feloszlott zenekar kapaszkodna vissza. De ígérem, ha majd egyszer tényleg feloszlunk, csakis a pénzért fogunk visszajönni!

- A koncert után mi lesz a következő munkád?

- Megcsinálom végre azt a cuccot, amire évek óta várok, hogy legyen időm és hangulatom. Imádom a klubzenét, de még a nem túl jókat is, legyen ilyen éneklős house vagy jó kis modern R&B. A Danival csináljuk, meg a Kibuval, aki a Dani régi barátja, az lesz a neve, hogy Tej. Természetesen a felháborodni szeretők meg is nyugodhatnak, mert fel fognak háborodni, hiszen elárulom a teljes eddig életművemet. Úgy is mondhatnám, hogy én leszek „a magyar LL Junior!” (nevet)

- Szerinted, ha egyszer majd valamikor visszatér az Isten Háta Mögött, akkor ennek lesz olyan hatása, mint amit nemrégiben a Hiperkarma visszatérése hozott?

- Nem, szerintem annyira leszünk menők, mint a Quimby a visszatérés után, csak nem leszünk tisztábbak semmivel sem. Hiszen nem mocskoltuk be magunkat, igaz?

interjú: Jakab Zoltán

koncertfotók: Réti Zsolt

az A38-as áttelelő koncert Facebook-eseményoldala a részletekkel:
http://www.facebook.com/event.php?eid=273907542620117

az Isten Háta Mögött legutóbbi albuma, a Ű itt meghallgatható: