„Hát hogyne lenne Amerika klasszikus zenei nagyhatalom!” – Hámori Máté-interjú

Miért nehéz Harry Pottert játszani? Hogyan született az Újvilág szimfónia? Ki teremtette meg a klasszikus zene amerikai nyelvét? Hámori Mátéval, az Óbudai Danubia Zenekar karmesterével és művészeti vezetőjével John Williams zsenijéről, Rózsa Miklós filmzenéiről, és libabőrös Whitney Houston karaokéjukról is beszélgettünk a következő Klasszikus kedvencek koncertjük kapcsán, amin a legnépszerűbb amerikai klasszikus zenéket játsszák el június elsején a Kongresszusi Központban.

Miért pont az amerikai álmot járjátok körbe a Klasszikus kedvencek legújabb koncertjén?

A Klasszikus kedvencek koncertjei azoknak szólnak, akik nem hardcore klasszikuszene-rajongók, de szeretik a műfajt és évente egyszer-kétszer el is mennek egy ilyen koncertre, melyen viszont szeretnék a legnépszerűbb, legfülbemászóbb zenéket hallani, amiket már ismernek, de azért nyitottak egy-két újdonságra is. Ebben a sorozatban már sokszor volt egy-egy náció vagy ország zenéje a fókuszban – olasz, spanyol, angol, sőt, még az Osztrák-Magyar Monarchia is –, de eddig az amerikai zenék valamiért kimaradtak. Amerikára első körben nem szoktunk klasszikus zenei nagyhatalomként gondolni, pedig hát hogyne lenne az! Az amerikaiak nemcsak a populáris műfajokban, hanem a klasszikus zenében is ott vannak a topban.

Mégis a populáris zenékkel azonosítjuk az országot.

Főleg Európában erős az a sztereotípia, hogy Amerika a felszínesség hazája, amit kizárólag a kapitalista gondolkodás és a pénz iránti mindent elsöprő vágy hajt. Ez egy értelmiségi gumicsont, amit az amerikai kultúrával kapcsolatban szokás rágcsálni, de látni kell, hogy az amerikai civilizáció úgy épült föl a 19-20. században, hogy Európából a legjobb és legértékesebb dolgokat odavitték és megpróbálták meghonosítani. Némileg ilyen történetet mesél el A brutalista című film is, és ez történt a zenében is: az volt mindig a cél, hogy a legjobb európai zeneszerzők és zenekarok Amerikában legyenek. Az Újvilág szimfónia például úgy született, hogy Dvořákot – egy nagyon komoly összegért persze – Amerikába hívták, hogy építse fel a klasszikus zenei életet. Kiírtak egy pályázatot, melynél hogy, hogy nem, Dvořák volt a zsűri elnöke és – csodák csodájára – ő nyert a végén. Ez ma már vicces sztori, de így született az Újvilág szimfónia.

Vagy említhetnénk Bartók Bélát is, aki élete végén Amerikába menekült, bár sajnos nem a legjobb körülmények között élt és halt meg ott, szóval azt se mondhatom, hogy mindig elsőre felismerték a legnagyobb értékeket. De ma például hatalmas kultusza van ott Bartóknak, rendszeresen játsszák a műveit. Ha Amerikára gondolunk, előbb jut eszünkbe Michael Jackson, mint Leonard Bernstein, de egy ekkora ország és egy ekkora civilizáció nagyon sokféle tud lenni. Ezen a koncerten szeretnénk bemutatni, hogy volt ott azért egy Copland, egy Bernstein, egy John Adams – és persze a jazz, a pop, a soul, és a blues is. Nem tudunk teljességre törekedni, de szép nagy ívet járunk be.

Aaron Copland műveivel indítotok, akinek a neve ma már nem cseng mindenkinek ismerősen, ugyanakkor egy kvintesszenciálisan amerikai zeneszerző. A hollywoodi filmzenékre is nagy hatást gyakorló Fanfár az egyszerű emberért, valamint a cowboyok világába repítő Hoe-Down című művét játsszátok a Rodeo-szvitből.

A klasszikus zenének létezik egy amerikai nyelve, amit alapvetően két ember teremtett meg: Charles Ives, aki inkább az avantgárdabb irányból közelíthető meg, illetve Aaron Copland. Ha megnézel egy hazafias vagy politikával foglalkozó amerikai filmet vagy sorozatot, azt az összetéveszthetetlenül amerikai hangképet hallod, amit Copland a Fanfare for the Common Manben megjelenített: trombiták, rezesek, sok-sok ütős. Az ő dallampatternjei a filmzenékben sokszor egy az egyben visszaköszönnek: a Kártyavár című sorozat főcímzenéje például olyan, mintha a Fanfare for the Common Man továbbgondolása lenne. Ezért is vele kezdünk, illetve mindig próbálunk egy kis újdonságot is becsempészni ezekbe a koncertekbe és az ő művei ilyenek.

A másik újdonság pedig a Short Ride In A Fast Machine lesz?

Igen. John Adams ma is élő és viszonylag népszerű amerikai zeneszerző, aki nagyon ügyesen mutatja fel a mai, modern amerikai életet a zenéiben. Klasszikus zenei körökben a Short Ride in a Fast Machine slágerdarabnak számít, de egy ilyen koncerten nem szokott elhangozni. Ahogy a címe is mutatja, ez egy rövid szám, viszont hihetetlenül virtuóz, és abból a fajta minimalista, repetitív zenéből indul ki, amiben az amerikaiak szintén világelsők. Gondoljunk csak Philip Glassra vagy Steve Reichre, akik óriási hatást gyakoroltak a 20. század második felének zenetörténetére. Az ő minimalista, repetitív patternjeik az elektronikus zenében abszolút jelen vannak – itt főleg a techno hőskoráról beszélhetnénk sokat, mert akkoriban robbantak be nagyon ezek a zenék –, miközben ezeknek az alapjai az afrikai ütős zenében találhatók meg, amiket Philip Glass és Steve Reich átemeltek az európai és az amerikai zenébe, az elektronikus zene pedig erősen inspirálódott általuk. A Short Ride in a Fast Machine is használja ezt a ritmikus, alapvetően ismétlésre épülő eszköztárat, ami olyan, mintha egy nagyon izgalmas és összetett elektronikus zenét hallgatnánk zenekarra hangszerelve. Ez is fontos része az amerikai zenei hagyománynak.

Filmzenékből Rózsa Miklós Ben-Hurja és John Williams Harry Pottere lesz a kínálat.

A mainstream filmzenék közül John Williams score-jai mindig kiemelkednek a minőségükkel. Gyakorlatilag bármit kompromisszummentesen lehet játszani John Williamstől, nem fogunk a gagyi bűnébe esni. A Harry Potter is egy magas szintű filmzene nagyon igényes partitúrákkal, nem könnyű feladata zenekarnak, és egy markánsan más világot hoz, mint a Ben-Hur. Az amerikai filmzenéknek van egy hősi, patetikus hagyománya, ami főleg az 50-es években volt jellemző Hollywoodra, amikor Rózsa Miklós is nagy sztár lett több filmjével és Oscar-díjat is nyert. Jólesik felmutatni a magyar szálat ebben a történetben, pláne, hogy Rózsa a korszak egyik legismertebb zeneszerzője, a Ben-Hur pedig nagyon jellegzetes példája az újromantikus iskolára épülő hangzásképnek, a nagyon nagy zenekarral, hatalmas rezes fanfárokkal dolgozó, megalomán és minden érzéket maga alá gyűrő filmzenéknek, ami Hollywood aranykorához és az akkori, nagy költségvetésű szuperprodukciókhoz kapcsolódott.

A Harry Potter miért nagy kihívás egy zenekarnak?

A zenekari játék az idők során egyre bonyolultabbá vált, ahogy tökéletesedtek a hangszerek, összetettebbek lettek a szólamok és egyre kiválóbbak lettek a szólisták. A jazzben is azt láthattuk, csak sokkal rövidebb idő alatt, hogy a hangszeres játék egyre igényesebbé vált és egyre nagyobb követelményeket támasztott a zenészek felé. A zenekari játék ebből a szempontból Richard Straussnál, illetve a korai moderneknél, Sztravinszkijnél és Mahlernél érte el a csúcspontját. Ezt a legigényesebb zenekari játékmódot leginkább John Williams, illetve a vele bezáruló nagy zeneszerző- korosztály használta. Hans Zimmer vagy Jeff Beal már szakított ezzel a hagyománnyal és visszatért egy sokkal egyszerűbb hangképhez, de John Williams művei iszonyú nehezek, mert ő a nagy klasszikus európai hagyományok csúcsán lévő zenekarral számol, és azt a zenekari tudást követeli meg, amit Mahler vagy Richard Strauss megkövetelt.

Pár éve Spielberg újra megrendezte a West Side Story-t, amiből az Americát játsszátok majd. Ennek több szövegváltozata is létezik, a legújabb Amerika napfényes és árnyoldalát ütközteti egymással ironikusan. Ti hogyan nyúltok hozzá?

Mi egy instrumentális verziót játszunk, így kikerüljük ezt a kérdést. De tulajdonképpen bármit választhattunk volna tőle. Bernstein zeneszerzőként nagyon alulértékelt szerintem. A 20. század egyik legnagyobb karmester-egyénisége volt, de az volt az átka, hogy túl sok mindent csinált. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni zeneszerzői érdemeiről, pedig a West Side Story mellett is vannak még fantasztikus művei. Nem az America miatt fog leesni mindenkinek ez a tantusz, de szerettem volna olyat is választani a műsorba, aminél az emberek a fejükhöz kaphatnak, hogy jaj, de jó, ezt ismerem. A jövő szezonban pedig a Halil című, fuvolára és zenekarra írt művét adjuk elő, amit szerintem még soha nem játszottak Magyarországon.

Melyik a legvarázslatosabb Spielberg-jelenet? – dobogón a West Side Story-val

Egy amerikai daltörténetet is előadtok Ott Rezsőtől The History of: Yeah! címmel. Erről mit kell tudni?

Ott Rezső az állandó szerzőnk ezeken a koncerteken, akitől most egy kis amerikai daloskönyvet kértem, amiben elhangzik a nagy tradicionális amerikai nóták közül néhány, és a végére eljutunk a nagy popballadákig. Ez egy rendkívül kivonatos történet lesz: ikonikus számok, nagy jazzsztenderdek, Whitney Houston-nóták, amihez egy olyan énekesnőt hívtunk vendégnek, aki otthonosan mozog a soul-pop balladákban.

Hámori Máté Ádám Zsuzsannával és Tóth Verával a tavalyi Puccini x Soul koncert végén. Fotó: Valuska Gábor.

Ez egy nagyon érdekes sztori, mert tavaly mutattuk be a Puccini x Soul című koncertünket a Semmi komoly-sorozatban, amiben Puccini-áriákat és soulballadákat tettünk egymás mellé közös tematikák mentén. Ennek a koncertnek a végén rendeztünk egy szimfonikus zenekari karaokét: bárki feljöhetett a MOMkult színpadára és énekelhetett a zenekar élő kíséretével. Csóka Anita pedig olyan Whitney Houstont tolt le – az I Will Always Love You-t –, hogy az abszolút libabőr volt. Hihetetlen hangja van, amivel nagyon tud bánni. Tulajdonképpen a közönség soraiból fedeztük fel, és most felkértem, hogy énekeljen a koncertünkön. És mivel a jazz és a bebop kezdeteinek elengedhetetlen hangszere a zongora, Oláh Kálmánt is meghívtuk, hogy játsszon velünk ebben az időutazós egyvelegben.

Hámori Máté Marvelről és A varázsfuvoláról, Bartókról és elektronikáról a Semmi komoly sorozat kapcsán

Van olyan mű, amelyiknek az előadását különösen várod?

Leginkább a Short Ride in a Fast Machine-t, mert talán az jelenti a legnagyobb kihívást a zenekarnak. Játszottuk már – nagyon nehéz. Várom, hogy az emberek hogyan fognak reagálni erre, meg a Coplandekre. De igazából az egészet várom, mert imádom a jazzt és szívesen kirándulok más műfajok irányába. Kíváncsi vagyok az utolsó számra is, amelyben Anita és Kálmán szerepelnek; biztos, hogy iszonyú jó hangulat lesz.

Klasszikus kedvencek – Amerikai álom
Helyszín: Kongresszusi Központ
Időpont: 2025. június 1. (vasárnap) 19.30-22.00
Belépő: 4900-15500 Ft (elővételben)
Jegyvásárlás. További infók.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Emmer László