„Tényleg zaklatott” – Matt Berninger (The National)

2011.09.01. 09:00, -recorder-

A nyár első feléből való beszámolóink (INmusic, Pohoda) és interjúink (Portishead, The Ting Tings, Big Boi) után most folytatjuk a második adaggal – Marina And The Diamonds után jöjjön a Szigeten ugyanaznap fellépő brooklyni National együttes énekesével készült anyagunk. Az 1971-es születésű Matt Berningert a dalai és megjelenése alapján úgy képzelheti el az ember, mint egy morózus költőt, aki a sarokban ülve jegyzetelget, miközben mindenki más jól érzi magát. Személyesen egyáltalán nem ilyen. A szerencsétlenül napsütéses délutáni nagyszínpadra szervezett National-koncerten a szakállas frontember és a zenekar két testvérpárja (Bryce és Aaron Dessner zeneszerző-gitárosok és a ritmusszekciót alkotó Bryan és Scott Devendorf) két fúvós-billentyűs kísérőzenésszel kiegészülve léptek fel, és főleg a 2010-es High Violet albumról játszottak, de szemezgettek a régebbi Alligator (2005) és Boxer (2007) sorlemezekről is – és még a kánikula sem volt képes kiölni Berninger szövegeiből a dalok nagyvárosi melankóliáját. A koncert előtt sikerült pár percet beszélgetnünk az énekessel.

- Két évvel ezelőtt már láttam fellépni a Nationalt, a lengyel OFF fesztiválon, pont aznap, amikor John Hughes meghalt. Láthatólag nagyon felzaklatott titeket a hír. Ekkora hatással voltak rátok Hughes filmjei?

- Nem hiszem, hogy Hughes halála miatt tűnhettünk zaklatottnak, bár tény, hogy a korszak amerikai tinédzsereinek sokat jelentettek a filmjei, főleg a Nulladik óra (The Breakfast Club, 1985). Szerintem zseniális filmkészítő volt, a Belevaló papapótló (Uncle Buck, 1989) pedig még mindig az egyik kedvenc filmem. De szerintem mi mindig zaklatottnak tűnünk a színpadon. Lehet, hogy mind részegek voltunk... Nem, nem erről van szó, egyszerűen csak felmenni a színpadra és előadni még feszültséget okoz bennünk. Már egyre jobbak vagyunk, de még nem tartjuk kényelmes helyzetnek. Az tény, hogy sok dalunk tényleg zaklatott.

- Azon a fesztiválon éjfél körül, sötétben léptetek fel, itt nálunk viszont egy napsütéses délutánt kaptatok. Szerinted a dalaitok működnek ilyen körülmények között?

- Valószínűleg nem jönnek annyira át a napfényben. Játszottunk már különböző időpontokban, flexibilisek vagyunk és megtanultuk, hogy egyszerűen csak csinálnunk kell, amit tudunk. Legalább fénytechnikára nem lesz szükség. (nevet) De a fellépésnél tényleg csak a dalokra koncentrálunk. Biztos, hogy más őket befogadni más helyzetben.

- Engem az is nagyon meglepett, hogy nemrégiben a Portal 2 című videojátékhoz adtatok egy új dalt. Ezt hogyan sikerült összehozni?

- A játék készítői nagy rajongók és megkerestek minket, hogy tudnánk-e adni egy National-dalt a készülő játékhoz, de nem specifikusan a játékhoz kapcsolódóan. Ha játszottál a Portal 2-vel, akkor tudod, hogy egy nagyon jól megírt, sejtelmes hangulatú játékról van szó. Az egésznek van egy nagyszerű, de furcsa atmoszférája. Az öcsém, aki sokkal nagyobb játékőrült bármelyikünknél, ő mondta, hogy ez az egyik legzseniálisabb játék folytatása, és ő győzött meg, hogy vállaljuk el a felkérést. Annyira nem is kellett meggyőzni minket, jó volt olyan célból dalt írni, amire soha nem is gondoltunk azelőtt. Jó volt egy kicsit nem a saját nagylemezekre való dalainkkal foglalkozni, hanem egy olyan számmal, amit másfajta szórakoztatásnak szántunk. Élmény volt.

- Tudtátok előre, hogyan fognak bánni a dallal? A játékban teljesen el van dugva, ha nem keresed, meg sem találod!

- Igen, ezt megmondták előre. Tudtuk, hogy nem aláfestő zene lesz, hanem egy kontextuálisan nagyon kigondolt részben lehet csak megtalálni. De látszott, hogy mennyire előre elképzelték az egészet a készítők, hogy mennyire kitalálták előre a dialógusokat, mindent. Az a játék zseniális. Nem is tudtuk, hogy ennyire jó lesz, amíg ki nem jött. Még nem játszottam végig, mert annyira ezekben nem vagyok jó, de utólag tényleg jó döntés volt elvállalni.

- Idén tavasszal elterjedt a pletyka, hogy az együttes egy Grateful Dead-tribute albumot készít. Ebből lesz valami?

- Azt a pletykát nem erősítette meg senki. Úgyhogy most megerősítem, hogy ez csak pletyka.

- A legutóbbi albumotokon, a High Violeten rengeteg közreműködő tűnik fel mellettetek: olyanok, mint Sufjan Stevens, Bon Iver vagy Richard Reed Perry az Arcade Fire-ből. Hogyan jött össze ez a sok vendég?

- Sufjant már nagyon régóta ismerjük, Bryce és Aaron évek óta együtt dolgozik vele, ráadásul ott lakik nem messze tőlünk. Richie-vel is már évek óta jóban vagyunk. Általában Bryce és Aaron az, aki mindig mindenkivel összeáll, én csak otthon üldögélek a laptop előtt, fülhallgatókkal. De érdemes más emberek is bevonni a munkákba, teljesen más irányba képesek elvinni a dalokat. Néha mi öten le tudunk ragadni. Kreatív okokból vagy egyszerűen csak vitatkozunk és feszültek vagyunk, és ha valaki ott van, akkor viselkedni kell, akkor palástolni kell, hogy utáljuk egymást. Ami nem igaz persze. De mindig is nyitott volt az ajtónk az ilyesmire, és friss vért is hoz a kreatív folyamatba, amitől mi is erőre kapunk.

- A legutóbbi albumon az együttes már teljesen maga végezte a produceri munkákat. Milyen volt a saját uratoknak lenni?

- Igazából sosem hagytuk, hogy Peter Katis (aki a 2003-től a 2008-as The Virginia EP-ig minden lemezen társproducer volt, de a High Violet keverésében is segített – a szerk.) átvegye a kreatív hatalmat felettünk. Lehet, hogy kellett volna. Tény, hogy nélküle nem sikerültek volna ugyanígy a lemezeink. Mi öten annyira tele vagyunk véleményekkel, hogy sosem éreztük úgy, el tudunk engedni valamit annyira, hogy más átvehesse a munkát rajta. Ez eddig bevált, de meg is nehezítette a dolgunkat, mert sokáig tartott mindegyik album készítése. De csak így tudjuk, hogyan kell csinálni.