
Ugyan már évek óta nyilvánvaló, hogy zenei értelemben a retrománia korszakában, valódi újítások nélkül, az újrahasznosítás mámorában élünk, így az sem meglepő, hogy a 2015-ös év legjellemzőbb zenei motívuma is egy régi korszak megidézése, de azért az, hogy a hetvenes évek zongorás-gitáros-nagyzenekari körítésű, sokszor csak megmosolyogtató hatást kiváltó szoftos popdalai jelentik a fő hatást a kortárs zenészeknek, mégiscsak fura. Lenne, ha nem épp az év legjobb lemezeiről, Father John Misty, Jim O’Rourke, Tobias Jesso Jr. vagy Natalie Prass albumairól köszönne vissza ránk Elton John, Randy Newman vagy Carole King stílusa. Kalauz egy lesajnált, ám annál élvezetesebb időszak legjobbjaihoz két részben - az elsőben a válogatás szempontjai és a mostani trendre az öt legnagyobb hatást gyakorló előadó (John és Newman mellett Jackson Browne, Harry Nilsson és Al Stewart), a másodikban a korszak derékhada szerepel (Kingtől Laura Nyrón át James Taylorig és Cat Sevensig sokan).
tovább →