Ugyan már évek óta nyilvánvaló, hogy zenei értelemben a retrománia korszakában, valódi újítások nélkül, az újrahasznosítás mámorában élünk, így az sem meglepő, hogy a 2015-ös év legjellemzőbb zenei motívuma is egy régi korszak megidézése, de azért az, hogy a hetvenes évek zongorás-gitáros-nagyzenekari körítésű, sokszor csak megmosolyogtató hatást kiváltó szoftos popdalai jelentik a fő hatást a kortárs zenészeknek, mégiscsak fura. Lenne, ha nem épp az év legjobb lemezeiről, Father John Misty, Jim O’Rourke, Tobias Jesso Jr. vagy Natalie Prass albumairól köszönne vissza ránk Elton John, Randy Newman vagy Carole King stílusa. Kalauz egy lesajnált, ám annál élvezetesebb időszak legjobbjaihoz két részben - az elsőben a válogatás szempontjai és a mostani trendre az öt legnagyobb hatású előadó szerepelt (John és Newman mellett Jackson Browne, Harry Nilsson és Al Stewart), a másodikban most jöjjön a korszak derékhada Kingtől Laura Nyrón át James Taylorig és Cat Sevensig.
Tim Buckley
Buckley egyrészt előörs is volt, hiszen 1966-os első szólólemezével (és főleg az egy évvel későbbi pszichedelikusabb Goodbye And Hellóval) már felhívta magára a figyelmet, aztán Van Morrison hatására egy 69-70-es folkjazzes-avantgárd trilógiával (Happy Sad, Blue Afternoon, Lorca) vált teljesen egyedi jelenséggé, ám az 1970-es Starsailorrel (ami még mindig nem a legpopulárisabb hangokat ütötte meg) a fenti sorba is beilleszkedett, habár a siker a jóval mainstreamebb, funkosabb Greetings From L.A.-vel (1972) sem érte utol, fiatalon hunyt el (akárcsak szintén híres zenész fia, Jeff Buckley), jó néhány dala viszont klasszikusként él tovább.
Kulcslemezek: Happy Sad (1969), Starsailor (1970)
CSALÁDBAN MARAD - ZENÉSZEK ÉS ZENÉSZGYEREKEK.
Laura Nyro
Nyro jazzes-popos-gospeles-soulos zenéjével a hatvanas évek végén tűnt fel és zongorás, romantikus, egyedi dalaival gyorsan népszerű is lett, de 1971-ben, négy sajátszámos és egy feldolgozáslemez után, mindössze 24 évesen váratlanul visszavonult (miután szakítottak Jackson Browne-nal és egy ács felesége lett). Párszor még szórványosan visszatért és hatása Suzanne Vegától Natalie Prass-ig letagadhatatlan, megbecsültsége viszont még érdemei alatt van.
Kulcslemezek: New York Tindaberry (1969), Christmas And The Beads Of Sweat (1970)
Carole King
King a hetvenes években maga volt a királynő. Igaz, Gerry Goffinnal már 1958 óta uralták a New York-i Brill Building-dalszerzőiskolát, annak egyik vezetőjeként a hatvanas éveket is több tucatnyi világsláger társzerzőjeként húzta ki, de amikor átköltözött Laurel Canyonba és ott előadóként, szólólemezekkel is elkezdett jelentkezni, akkor rögtön másodikra megcsinálta a korszak messze legkelendőbb kiadványát, az 1971-es Tapestryt (ami a Saturday Night Fever filmzene 1977-es megjelenéséig maradt is a világ legtöbb példányban – addig 13,5 millió – eladott albuma). King – jóval szerényebb sikerű – színes hangszerelésű lemezei még sokáig érkeztek szép sorban.
Kulcslemez: Tapestry (1971)
DALSZERZŐK VAGY ELŐADÓK - CAROLE KING ÉS TÖBBI MÁSAK SZÁLLÍTÓ SLÁGERGYÁROS.
James Taylor és Carly Simon
Taylor a Laurel Canyon szépfiújaként hódította meg a színtér szépleányait, előbb Joni Mitchell-lel volt viharos románca, majd Carly Simonnal házasodtak össze (ez tartós volt, 1972 és 1983 között két gyerekkel), és bár második szólólemeze, a Sweet Baby James nagyon sikeres is, kissé negédes, folkos, softrockos dalai mégsem az elsőligába valók. Carly Simon Mitchell-pótlékként kezdte dalszerző-énekesként is, ám jóval poposabb harmadik lemezén (No Secrets - 1972) megtalálta saját hangját, amivel egy darabig népszerű tudott maradni.
Kulcslemezek: Taylor: Sweet Baby James (1970), Simon: No Secrets (1972)
Cat Stevens
Stevens a fenti James Taylorhoz hasonlóan meghatározó figurája a korszaknak, de hozzá hasonlóan szintén a túlzottan is cukros dallamok híve volt – bár korai, barokkpopos albumai érdekesek –, és igazán maradandó nagylemeze neki se sok akad (korrekt azért pár igen), egy erős best of összeállítható akusztikus gitáros, popos felvételekből álló életművéből – legnagyobb, nyálas slágereinek (The First Cut Is The Deepest, Wild World) kihagyásával is.
Kulcslemezek: Mona Bone Jakon (1970), Tea For The Tillerman (1970)
Todd Rundgren
Todd – aki producerként is kiemelkedő (erről részletesen a REC027-ben írtunk) – eklektikusságával kilóg kissé ebből az összeállításból, bár 1971-es, zongorára hangolt első (igazi) szólólemeze (Runt. The Ballad Of Todd Rundgren) pont olyan, mint amivel Tobias Jesso Jr. idén befutott és hatása John Mistynél is egyértelműen kihallik. Rundgren eleinte nem tudott hibázni és a hetvenes évek első felében kiadott pszichedelikus-progresszív-artrock lemezeivel bőven az élmezőnybe tartozik.
Kulcslemezek:
Something/Anything? (1972), A Wizard, A True Star (1973)
Warren Zevon
Zevon megzabolázhatatlan csodagyerekként tűnt fel a hatvanas évek végén, majd egyetlen kiadott (és egy kiadatlan) lemez után az Everly Brothers turnézenészeként kezdett lesüllyedni, ám Jackson Browne felkarolta és 1976-ban sikeresen újraindította karrierjét, amit az 1978-as harmadik album emelt csúcsra és aztán Zevon maradt is a kritikai kedvencek között még jópár kiadványon át – a hetvenes évek elejének minden jó dalszerző-előadói pophagyományát egyesítő dalaival.
Kulcslemezek:
Warren Zevon (1976), Exitable Boy (1978)
John Martyn
A folkos gyökerű angol Martyn, feleségével, Beverley Martynnal közös lemezek után (Nick Drake barátjaként) talált rá saját jazzfolkos hangjára a hetvenes évek elején, és korabeli lemezeivel a Talk Talktól Beckig nagyon sokakra hatott, idén pédául Ryley Walker szuper szerzeményein érződik befolyása. 2009-es haláláig erős albumokkal jelentkezett.
Kulcslemezek:
Bless The Weather (1971), Solid Air (1973)
Dory Previn
Dory Previn előadóként inkább az obskúrus ligába tartozik, de férjével, André Previnnel előtte (Carole Kinghez hasonlóan) slágerszerzőként dolgozta végig a hatvanas éveket, aztán ő is a hetvenes évek elején lépett a szólókarrier útjára (1957-ben már kijött egy jazzes albuma eredeti nevén, Dory Langdonként). Erős, melankolikus, személyes hangvételű lemezeit ma már gyakran emlegetik, például Natalie Prass kapcsán is.
Kulcslemez: On My Way To Where (1970)
Robert Wyatt
Wyatt illik talán legkevésbé ebbe a sorba, de a Canterbury folkszínteréről (a Soft Machine-nel) indult dalszerző nagyon ritkásan elszórt lemezei között a hetvenes évek közepén készített két olyan jazzfolkos, artrockosat (Rock Bottom, Ruth Is Stranger Than Richard), ami Jim O’Rourke és Ryley Walker idei kiadványaira is egyértelmű hatással volt, tehát itt a helye.
Kulcslemez:
Rock Bottom (1974)
A fenti sorba lenne illeszthető még Rod Stewart is, már csak azért is, mert az ő korai, dús, lehengerlő hatású szólólemezeinek (Every Picture Tells A Story - 1970, Never A Dull Moment - 1971) is érezhető az inspiráló ereje a kortárs színtérre, és már csak azért is, mert például A$AP Rocky révén – énekelt az ő Everyday című idei slágerében – most épp újra hip (jön is az új lemeze ősszel), ám Stewart nem elsősorban dalszerzőként, inkább interpretálóként nagy, az általa producelt, említett legjobb albumain többségben vannak a feldolgozások – ráadásul a hetvenes évek második felétől meg sokféle kanyart is vett karrierje. Folytassuk még? A másod- és harmadvonalban rengeteg olyan nevet találni (Gordon Lightfoot, Jim Croce, John Denver, Don McLean, Dan Fogelberg stb.), akiknek volt egy-két nagy slágere, de ők már tényleg semmilyen szempontból nem tartoznak az emlékezetes kategóriába, akik a hetvenes évek második feléből viszont még igen (Graham Parker, Nick Lowe, Elvis Costello, Joe Jackson stb.), azok pedig már egy teljesen új generációt képviselnek, teljesen új személettel és főleg hangvétellel, úgyhogy velük majd máskor folytatjuk, itt most véget is ér ez a cikk.
Dömötör Endre
