Rerecorder: "Most ott tartunk, hogy bármi megtörténhet" – Tindersticks-interjú

Rerecorder rovatunkban nyomtatott magazinunk történetének eddig online még meg nem jelent cikkeit közöljük le. Ez a Tindersticks-interjú a zenekar első hazai fellépése alkalmából, a Recorder magazin 2012-es május-júniusi, ötödik számában jelent meg először.

A nottinghami Tindersticks zenekarnak már több mint húsz éve tart a karrierje, de The Something Rain című lemezével végre elérkezett Magyarországra is, az A38-on koncertezett májusban. A kilencvenes évek egyik legegyedibb hangzású formációja átalakulva ugyan, de az elmúlt öt évben is megtartotta sajátos kamarapopos megszólalását. A két alapító taggal és fő szerzővel, Stuart Staples énekes-gitárossal és David Boulter billentyűssel beszélgettünk.

A Tindersticks hangzása már az első kiadványtól kezdve egy teljesen egyedi megszólalás volt. Hogyan szültétek meg ezt a kilencvenes évek elején pláne szokatlan, jazzes, soulos, készre érlelt kamarapopot?

Stuart: Hosszú időbe telt, mire eljutottunk eddig a megszólalásig. Mire megjelent az első lemezünk 1993-ban, addigra már úgy tíz éve próbáltunk zenét szerezni, kialakítani a hangzásunkat, nagyjából az első album felállásában, igaz más zenekari nevek alatt. Mindenki nagyon sokat tett hozzá a saját hangszerén és a saját kis világából. Aztán amikor Londonba költöztünk, akkor még egy kicsit kinyílt a világunk, és még pontosabban meg tudtuk határozni, hogy mit szeretnénk létrehozni. Az első albumot végtelen számú demóverzió előzte meg, amit az aprócska saját stúdiónkban vettünk fel. Minden egyes dal számos átalakuláson ment át, mire megjelent. Rengeteget csiszoltuk őket.

Ez érződik is az első lemezen, amit a szintén cím nélküli második albummal együtt párban instant klasszikusokként szokás emlegetni. Hogy érzitek, rögtön az elején csúcsra értetek, vagy az, hogy a sajtó a későbbi lemezeket már nem illette ilyen magasztos jelzőkkel, csak a szokásos „sikerek utáni ejtés” esete?

Stuart: Szerintem elég sok a baj azokkal a lemezekkel is.

David: Pontosan, főleg az első lemezzel vannak komoly problémák, utólag visszatekintve. Még akkor is, ha ezen az első lemezen érződik a frissesség, az, hogy mindent beleadtunk, mert nem tudtuk, hogy készíthetünk-e még másodikat is. Talán működik a lemez négy-négy oldala önmagában, de egész albumként nekem utólag egyáltalán nem hat úgy, ahogy szerettük volna. A második album már más kérdés, mert akkor felkapott minket egy hullám és vitt előre, s ez a kreativitásunknak is jót tett. Bár azt is az első körülményeihez hasonlóan készítettük, nem izgatott minket, hogy mi zajlik körülöttünk, sem az ismertté válásunk, sem a zenei közeg tekintetében. Magunknak zenéltünk, és az sem zavart volna, ha a dalok senkinek sem tetszenek.

Később változtattatok ezen? Engedtetek kortárs hatásokat vagy egyáltalán bármiféle külső befolyást, amit az induláskor még nem?

Stuart: Ahogy David is mondta, az első két lemez szokatlan körülmények között készült, nem vettünk tudomást semmiről. Kialakítottuk a privát világunkat. De a második album után nagyon sok minden történt. Főleg unalmas dolgok úsztak be a képbe, a lemezcéggel kapcsolatos kötelezettségek, sajtó. Ennek eredményeként sokkal tudatosabbak lettünk. A második albumnál csak visszafelé néztünk, „milyen jól fogadták a debütálásunkat”, „nem kell törődnünk semmivel”, ilyenek. Aztán amikor eljutottunk a Curtains-ig (1997), addigra már nagyon is tudatában voltunk, hogy egy iparág szereplői lettünk. A kis lemezcég, amelyik addig kiadta a munkáinkat valamennyire megvédett minket, de aztán átkerültünk az Islandhez, ahol az volt a levegőben is, hogy „adj el lemezeket és sztár leszel.” És ez nem mi vagyunk, egyszerűen nem minden esetben működik. Ebben a folyamatban mi nagyon sokat vesztettünk. Évekbe telt, mire kihevertük ezt a világot és vissza tudtunk térni oda, ahonnan indultunk és ahol lenni akartunk.

Ez vezetett a zenekari leálláshoz is? Hogyan tudtátok megoldani a problémákat és visszamászni oda, ahol újra a Tindersticks tudtatok lenni?

Stuart: Egyszerűen szükségünk volt a szünetre. A Curtains-től a 2003-as leállásig alapjaiban volt jelen egy lefelé vezető út. Már nem volt meg bennünk kollektíven az azonos vágy a zeneírásra, előadásra. El kellett jönnie egy pontnak, amikor azt mondtuk, hogy ennek így nincs értelme. Mindenki máshogy élte meg ezt a pillanatot, nekem arról szólt, hogy szerettem volna szólólemezt készíteni, megtalálni újra magam, rátalálni, hogy ki is vagyok zeneileg. Távol a többiektől rájönni, hogy a bennem lévő zene halkult-e el, vagy csak a körülöttünk lévő szituáció fojtogat. De gondolom ez Davidnek és a többieknek is máshogy hatott.

David: Úgy gondolom, ha hogy ha a Tindersticks elég bátor lett volna, akkor el sem készíti az addigi utolsó két lemezt (a 2001-es Can Our Love...-ot és a 2003-as Waiting For The Moont – a szerk.). Nagyon furcsa atmoszféra vette körül addigra a zenekart. Ezek az albumok erősen különféle nyomások hatására születtek és ez nem éppen a legmegfelelőbb módja a zenekészítésnek. Aztán Stuart elkezdett szólólemezeket kiadni, amiken én is közreműködtem, és elkezdtünk újra élőben játszani és azt éreztük, hogy a zene újra bennünk van. Nagyon szép volt az a jó tíz év, ami a Tindersticks első időszaka volt, és nem volt könnyű a kvázi feloszlás mellett dönteni, de mégis a legjobb döntés volt, amit csak meghozhattunk. Kifizetődő is, ha arra gondolok, hogy utána megint élvezhettük a zenekészítést és olyan albumokat adhatunk ki, mint ez a mostani is, és úgy élvezhetjük a koncertezést, ahogy ezt a turnét.

Egy másik dolog, ami szorosan összekapcsolódik a Tindersticks-szel és mégsem a fő vonal a munkásságotokban, hogy rengeteg Claire Denis-filmhez készítettetek filmzenét. Folytatódni fog ez a jövőben is?

Stuart: Mindegyik filmzene, amit Claire-nek írtunk meglehetősen más. Ő nagyon bátran használja a zenét a filmjeiben, tőlünk is mindig mást vár el. A legtöbb rendező talán azt mondaná, hogy kell nekem ide egy másfél perces vonós rész. Claire soha nem mondott nekünk ilyet, megmutatja a filmet és kíváncsi, hogy mi hogyan reagálunk rá, mit hoz ki belőlünk. Ezután indul csak meg a párbeszéd köztünk, hogy mi, hol, milyen legyen. Nagyon kollaboratív a kapcsolatunk. Ő annyira biztos a maga esztétikai döntéseiben, hogy megengedi a munkatársainak, teret hagy nekik, hogy ők is belevigyenek valamit, amitől Claire-nek az egészről alkotott képe nem fog sérülni.

Hogyan változott a szövegírási módszered a zenekar két periódusa között?

Stuart: Azt hiszem, inkább csak a témákban van változás. Amikor fiatal vagy, akkor minden intenzív, minden nagyléptékű. Azt akarod, hogy az ötleteid szabaduljanak ki belőled. Talán ezért is olyan hosszú az első két lemezünk, túl sok ötletünk volt. Amikor idősebb lettem, az ötletek már lassabban jöttek, kisebb léptékűek lettek. Ugyanakkor mélyebbek is. Már nem megtalálni akarsz valamit, hanem egyszerűen előjön belőled. Kevesebb téma talál meg, de ami igen, az olyan, amivel korábban még nemigen foglalkoztam.

A 2008-as visszatérésetek (The Hungry Saw) több olyan dalszerkezetet is felvonultat, ami addig nem jellemezte a zenekart. Az újrakezdés felszabadított benneteket?

Stuart: Ehhez sok köze van az új tagoknak is, amit ők hoztak a zenekarba. Dan McKinna igazi született zenész. A zene először az agyban születik meg, azt át kell formálni úgy, hogy az ujjaid meg tudják szólaltatni. Ez nekem soha nem egyszerű folyamat, mindig frusztrál, hogy nem sikerül teljesen átültetni a fejemből a hangszerekre. Dan képes volt arra, hogy átlökjön minket az ilyen holtpontokon.

Az új album egyfajta kreatív csúcson mutatja a Tindersticks-t, merre visz tovább az utatok?

David: Nem igazán tudom. Az nagyon jó volt, hogy elértünk ide, ahol most tartunk. Tizennyolc évig kiadók óvtak minket, és most megléptük azt, hogy magunk adtuk ki a lemezt, ami egyfelől eléggé ijesztő volt elsőre, nem tudtuk, hogy sül majd el. Másfelől viszont az ebből a fajta félelemből, kétségből született dalok nagy önbizalmat adtak nekünk. Azt éreztük, hogy mostantól mindent szabad, bármit megtehetünk. És persze az is jó, hogy nincs mögöttünk a lemezcéges nyomás, hogy mi lesz a következő lépés. Úgyhogy most ott tartunk, hogy bármi megtörténhet

interjú: Dömötör Endre - Déri Zsolt
fotó: Lékó Tamás