A Napoleon Dynamite megismételhetetlen anomália a tinifilmek egyébként is színes történetében. A komoly bevételi eredmények, kritikai hozsannák, burjánzó mörcs és a szűnni nem akaró tengerentúli kultusz és klasszicizálódás ellenére fájóan keveset emlegetik itthon. Ez a cikk először a Recorder magazin 119. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2004-ben.
Aki elgondolkodott valaha azon, milyen lenne egy telivér amerikai tinivígjáték, ha John Hughes vagy Judd Apatow helyett hamisítatlan független filmesek készítik, annak van egy jó hírünk. Jared Hess főiskolai feladatból kinőtt minimalista remekműve nagyjából négyszázezer dollárból készült és a műfaj összes kötelező elemét hozza, csak épp mindent a feje tetejére állítva. Vannak lúzerek, csajozás, osztályelnökség és bál, ám ebben az esetben az sem egyértelmű, abszurd tragikomédiát, vidéki amerikai látleletet vagy morbid paródiát látunk. Nyilván mindet egyszerre, ami izgalmas szürreáliával és vaskos humorral itatja át az egyes jeleneteket.
A film Jared Hess rendező saját egykori középiskolájában forgott, Idaho állam Preston nevű településén, ami nagyjából olyasmi, mintha valaki mondjuk Jász-Nagykun-Szolnok megye valamelyik mezővárosi szakközepében készítene abszurd vígjátékot. A nyírt gyepes, két garázsos, gazdag fehér külváros helyett a névtelen semmi közepén járunk, de a film egyébként is olyan érzést kelt, mintha minden kelléket és ruhadarabot az Üdvhadsereg helyi használtcikkboltjából guberáltak volna össze. Ennyiben ez a környezet a Wes Anderson-féle esztétika ellentéte, hiszen ami nála gondosan kiválasztott hipsztersimogató díszítőelem, az itt szerethetően csúnya, gyakran megejtően giccses tömegáru. Vagy olyan totálisan indokolatlan geg, mint mondjuk egy csináld magad időgép vagy kerítéshez kötött láma.
A vidéki Amerika különös, rondasága miatt szépséges bája sugárzik a karakterekből is, akik unalmukban mindenféle bizarr hobbikat találnak maguknak. A film anti-története, ami a szokásos egyenes vonalú építkezés helyett inkább statikusan beállított apróbb epizódokból, illetve kisszerűségük vagy totális elborultságuk miatt néha egészen röhejes helyzetekből áll össze, szintén ezt a ráérős ritmust követi. Hőseinkkel olyan túl sok minden nem történik, aztán viszont nagyon is, a finálé már-már meseszerű fordulatai éppen ezért ütnek nagyot, mert egyszerűen nem számít rájuk az ember. Ahogyan a mindig váratlanul lecsapó humorra sem, ami hol teljesen elborult, hol hihetetlenül direkt.
A sors különös szeszélye, hogy bár Hessék azóta is Hollywoodban dolgozik és a film akkor még tök ismeretlen, kiváló szereplőgárdája sem tűnt el teljesen, a Napoleon Dynamite sikerét senki nem tudta megismételni. A film körül közben masszív kultusz alakult ki, pólókra nyomott idézetekkel, akciófigurákkal (!) és persze rendszeres vetítésekkel, amelyeken az alkotók is feltűnnek. Felénk mindebből nem sok látszik, ami azért is lehet, mert az itt megidézett világhoz nincs közvetlen kapcsolódásunk, a választott elbeszélésmód és hangvétel pedig elsőre zavarba hozhat. A nagy stúdiókban készült jólfésült gimis vígjátékokkal ellentétben itt ugyanis minden egy kicsit szabálytalan és furcsa. Cserébe viszont finom, érzékeny és pimasz, a film ráadásul azt is tudja, hogy minden újranézéssel csak jobb és jobb lesz.
Huber Zoltán
Napoleon Dynamite
Premier: 2004. január 17. (Sundance filmfesztivál)
Magyarországi moziforgalmazásba nem került.
Játékidő: 95 perc
