A vesztes, ha győz. Húsz éve még számított a rockzene

Hatodik szólólemezével Mark Lanegan értő kézzel kifaragta a grunge-generáció míves síremlékét. Ez a cikk először a Recorder magazin 119. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2004-ben.

Húsz év távlatából visszatekintve joggal facsarodhat el az erre fogékonyak szíve a 2004-es felhozataltól: ez volt az utolsó év, amikor még komoly ábrázattal felvethető volt, hogy a rockzene talán mégis megmarad a széles sávban ható popkultúra színeit és alakzatait befolyásoló fontosabb erők között. Forradalmi újítókat, mondjuk, már nem sodort elénk az év, de lemezfronton azért többen is a határozott frissesség jótékony érzetét voltak képesek sugározni a Franz Ferdinandtól a TV on the Radión át, mondjuk, az Eighteen Visionsig. Ma már persze az is jól látszik, hogyan épült ez az optimista képzet a diszkrét öncsalásra: a gitárzenében az év megannyi ma is erősnek tartható lemezét ugyanis távolról sem lelkes, a kötöttségekre legyintő fiatalok, hanem már a sokadik állomásnál járó, magukat magabiztos kézzel ácsolt keretek között otthonosan elfészkelő zenészek, zenekarok adták ki, köztük a Wilco, a The Cardigans, a Rilo Kiley vagy épp John Frusciante.

Ezt a mintázatot Mark Lanegan hatodik szólólemeze sem zavarja meg, amely inkább összegző jellegével magasodik (az én szememben) a többi fölé. A Bubblegum léte többszörös csoda: egyfelől, mert a főhős hosszú-hosszú évek dühöngő drogfogyasztása után is még életben, sőt megdöbbentően egyben volt valamiképp, másrészt pedig, mert bár kizárt, hogy tudatos szándék húzódott volna mögötte, gyakorlatilag hiánytalanul egybesűríti a még a kilencvenes években megindult nagy amerikai alternatív hullám erényeit, miközben egymás mellé terel egy egész seregnyi figurát is a mozgalom fontosabb harcosai közül. A fontoskodó We Are The World-hangulatnak azonban nyomát sem találni rajta. Sőt a Bubblegum a felesleges sallangok percíz lemetszésében mutat máig érvényes példát: hiába keveredett itt egymás mellé PJ Harvey, Izzy Stradlin, Greg Dulli, Josh Homme, Chriss Goss és még egyszer ennyi jelentős karakter, mindenki csak szépen, alázatosan aládolgozik a főhősnek a takarékosan hangszerelt, ütésállóra írt dalokban.

A lemezen van némi garázsos-stoneres lüktetés, máshol pedig egy kevés dobgép és más olcsó elektronika is helyet kér, de a Bubblegum ezekkel együtt is elsősorban alternatív bluesballadák, ne kerülgessük: junkie-kesergők, másnaphimnuszok és bukásódák gyűjteménye. A világgal önmagát fekete öves Seattle-i önpusztítóként megismertető Lanegan ezzel lényegében a már akkor elesett grunge-bajtársak (Andrew Wood, Kurt Cobain, Layne Staley) és a majd később, de még mindig fájdalmasan fiatalon távozó alter-atyafiak (Scott Weiland, Chris Cornell) emlékművét alkotta meg, mindenféle önsajnálat nélkül, injekciós tűvel kifaragva egyúttal saját hányásszínű fejfáját is – hiszen pontosan érezhette, hogy az ezen a földön még előtte húzódó távlatokat enyhén szólva nem a végtelennel mérik.

Innen nézve újabb varázsos részlet, hogy a lemez megjelenése után még 18 évet eltöltött a köreinkben, saját albumai mellett nagyot emelve Isobel Campbell, a Twilight Singers, a Soulsavers vagy a Queens of The Stone Age anyagainak nívóján is. A lényeg azonban maradéktalanul ott volt már a Bubblegumon, egy komplett, hiperérzékeny, a ragaszthatatlan szívek és külső realitások tényével farkasszemet néző, az irónia pajzsához sajnálatosan már/még nem hozzáférő generáció keserű, de szépséges hangokból emelt emlékoszlopán. A kép, amit megmutat, igen komor motívumokból áll – fakulni azonban mindmáig nem fakul.

Greff András 

Mark Lanegan Band: Bubblegum

Megjelenés: 2004. augusztus 10. 

Kiadó: Beggars Banquet

Játékidő: 49:06