„Nem a nosztalgia szó a legjobb arra, hogy felmegyünk a színpadra és letépjük a fejét mindenkinek” – Leukémia-interjú

Közel 20 év után újra összeáll az agyas, matekos hardcore hazai legendája, a Leukémia, akik – a Guppi-Oltyán-Jancsics – trióban hajlítják meg a fejeket január 4-én az Instantban. Az egyetlen koncertre szóló visszatérésről a basszusgitáros Jancsics Dáviddal ültünk le beszélgetni, de aztán átdumáltuk a Leukémia '90-es évekbeli történetét, klasszikus lemezeit, a balhés punk bulikat és az Üzenetek a törésvonalról vízipipás szeánszait is, amikor az imrei cigánysrácoktól a havannás autótolvajokig mindenki kocsányon lógó szemekkel nézte, hogy mi ez a brutál zene.

19 éve nem játszottatok együtt. Hiányzott már a Leukémia?

A közös zenélés igen, de meg sem fordult a fejemben, hogy lesz újra Leukémia. San Diegóban élek, egy évben csak pár hetet töltök Magyarországon, ami kevés ahhoz, hogy rendesen próbáljunk. Most először fordult elő, hogy viszonylag hosszabb ideig – hat hónapig – itthon vagyok és meg tudunk csinálni egy bulit.

Amikor kiderült, hogy fél évig itt leszel, rögtön össze is rántottátok a zenekart?

Nem. Guppi, a dobosunk nyár végén meghívott minket Lacikával hozzájuk, egyébként ugyanabba a családi házba, aminek a pincéjében sokáig próbáltunk. Csináltunk egy jakuzzis kerti partit, piáltunk, sütögettünk, örültünk egymásnak. Tök jó volt, előjött egy csomó régi sztori, rengeteg röhögtünk… És akkor az öreg bedobta, hogy mi lenne, ha összeállnánk. Igazából Guppin múlt a dolog, mert Lacika szerintem bármikor kapható rá, hogy zenéljen, és nekem is volt egy zenekarom pár évig San Diegóban, a CANDLE$, Guppi viszont a 2005-ös újjáalakulós Leukémia-kör óta nem zenélt. Amikor felvetette, még akkor is úgy voltunk vele, hogy persze, jó ötlet, de nem biztos, hogy menni fog. Elég bonyolultak a számok, rendesen melózni kell a Leukémiában, főleg a dobosnak. Azt mondtuk, próbálunk egyet-kettőt, aztán meglátjuk.

És milyen volt az első próba?

Kurva jó. Összeraktunk két-három számot a régiek közül, és olyan volt az egész, mintha nem telt volna el húsz év.

Jancsics Dávid és Oltyán László. Fotó: Andelka Savovic.

Milyen érzés újra játszani a régi Leukémia-számokat?

Fura. De kurva jó. Amikor megcsináltuk a Hidakat, először azt se tudtam, milyen hangok vannak benne. Bénáztam, aztán egyszer csak az ujjaim emlékeztek rá. Annyit játszottuk anno, hogy visszajön az izommemóriából. Rohadtul élvezem, mert ezek egyszerűen jó számok.

Új szám is lesz?

Gondolkoztunk rajta, hogy összerakjunk egyet, de végül nem fogunk.

Más Leukémia-tagokat hívtok a koncertre?

Csébet jó lenne. Őt a 2005-ös reunionra is meghívtuk, hogy énekeljen egy-két számot, de most nincs túl jó passzban. Meg akarom mindenképp látogatni, hogy beszéljünk, aztán meglátjuk.

A Leukémia '91-92 körül, a Kívül című lemezük rögzítése idején, még Gulyás László énekessel.

Kiss Tibor Noé tavaly a Recorderen írta meg, mekkora hatást gyakoroltak rá egykori énekesetek, Gulyás Laci furcsa, elvont, sokszor abszurd dalszövegei. Gulyás tavaly novemberben elhunyt – lehet tudni, hogy mi történt vele?

Lecsúszott szegény. 2005-ben eljött a Szigetes koncertünkre nézőként, és akkor dumáltunk kicsit. Én akkor találkoztam vele utoljára.

„Idegsárba lépsz” – Kiss Tibor Noé a Leukémia dalszövegeiről

’93-ban még vele kezdtetek el dolgozni a Közel a fejhajlító-géphez nagylemezeteken, ami végül instrumentális és énekes verzióban is megjelent, mert időközben kikerült a zenekarból. Lemezírás közben lépett ki? Mi történt akkor pontosan?

Több momentum is közrejátszott ebben. Sok énektéma nem tetszett nekünk, amit a Fejhajlítóhoz írt. Nem találtuk őket annyira jónak, mint amiket a Kívül demón csinált. Ő azért egy anti-frontember volt. Zseniális szövegeket írt, amiket jól el is énekelt, de nagyon nem akart énekes lenni egy zenekarban. Mi pedig egyre inkább azt szerettük volna, hogy legyen egy Sotár-szerű frontemberünk, aki kiáll és osztja az észt meg az igét. Emiatt volt egy széthúzás köztünk, de a szakítás pontos okára már nem emlékszem. Ettől függetlenül utána is jóban maradtunk, lejárt néha a próbákra, és az Üzenetek a törésvonalról lemezre is írt, ha nem is teljes szövegeket, de pár sort.

Lakics Gábor Guppi. Fotó: Andelka Savovic.

Ti hogyan kerültetek be ’91-ben Lacival a Leukémiába? Egyszer azt mondtad, hogy a Leukémia volt a legdurvább zenekar, amit ismertél.

Tényleg az volt. Akkor ismertem meg a Leukémiát, amikor elkezdtek a Muter klubban játszani a Sotárral (a Leukémia, majd az AMD énekese, a magyar punk/hardcore színtér legendás alakja – S.T.). Előtte volt a Cila nevű énekesük egy rövid ideig, akivel csak egy-két koncertet adtak, és amikor beszállt a Sotár, a Leukémia az ő révén bekerült a kőbányai punk körbe. Kőbányán volt egy nagy punk csoport az Éles sarkon, akik aztán lejártak a próbákra is. A kőbányai Muter klubban minden vasárnap este punk buli volt a nyolcvanas évek végén, ahol az összes akkori punk zenekar fellépett. Akkor már ismertük a Sotárt, és a Füleki Sanyiékkal (a Leukémia és az AMD, majd a Mood és a Wall of Sleep gitárosa – S.T.) is jóban voltam, mert én is Pestszentlőrincen laktam, ahol ők is mozgolódtak. Egy rövid ideig játszottam is a Leukémiában ’89-90 környékén, amikor elkezdték írni az Apokalypsis anyagát. Nekem nem mentek olyan jól azok a számok és néhány próba után akkor kiszálltam a Leukémiából.

„Tetszett nekik az a balkáni nyers erő, amit képviseltünk” – AMD-interjúnk

’91-ben, érettségi után elutaztam külföldre pár hónapra, és amikor ősszel visszajöttem, a Kökin összefutottam Sanyival. Akkor már Gulyás Laci és Oltyán Laci frissen bent volt a zenekarban, az utánam jött basszusgitáros, Császár Dani viszont már nem, Sanyi pedig megkérdezte, nem akarok-e beszállni. Így kezdtünk el próbálni. A Kívül demó már nagyjából készen volt, amiről én még nem tudtam az összes számot, ezért bár ott voltam a stúdióban, de a Füleki játszotta fel a basszustémákat. Utána kezdtünk el országosan aktívabban koncertezni. Már az Apokalypsisszel ismertté vált a Leukémia, de főleg a pesti színtéren, onnantól viszont rendszeresen jártunk vidékre is.

Az akkori hardcore/punk színtér azért durvább közeg volt, mint akár csak a 10-20 évvel későbbi.

Karcosabb volt ez a közeg. Mindig volt bunyó. A Muter klubba is vagy a skinheadek jöttek le Csepelről verekedni, vagy a rendőrök szállták meg a helyet, vagy a helyi lakosok érezték úgy, hogy most boxolnak kicsit ezekkel a tarajos fiatalokkal. Előfordult olyan is, hogy összeverekedett a Martiska Tamás – a Császár Dani előtti basszusgitáros – meg a Sotár egy Leukémia-koncerten, és a Sotár eltörte a lábát, mert rosszul lépett. Mindig volt valami. Az egész punk közeg vadabb volt, ment az üzengetés a bandák között. Aztán ezek idővel kezdtek feloszlani meg összeérni, a Fekete Lyuk pedig egyfajta gyűjtőhellyé vált, ahol megfértek egymás mellett az alternatívok, a cure-osok, vagy a punkok, és kevésbé volt lényeges, hogy ki a kőbányai vagy ki a csepeli.

A Leukémia Gulyás Lacival a Fekete Lyukban.

Már a demókon kialakult a Leukémia sajátos, páratlan, tördelt ritmusú, matekosan brutális zenei világa, ami idővel még komplexebbé vált. A Fejhajlítón ezt akartátok tovább fokozni?

Igen, azt gondoltuk, hogy ezt lehet fokozni. Ma már nem vagyok benne biztos, hogy érdemes volt, mert van pár szám, ami már kicsit sok. Például maga a Fejhajlító is egy érdekes, többtételes eposz. Mindenesetre egy csomót kísérleteztünk. A fejhajlítós felállás nagyon jó volt. Akkor Füleki még nem állt rá teljesen a doom metalra. Mi akkoriban kinyíltunk, és mindent, amit tudtunk, a Red Hot Chilitől a Neurosisig próbáltunk magunkba szívni. Prongot, Helmetet, Corrosion of Conformityt, Faith No More-t…

Chilit is hallgattatok?

Persze. Akkor robbant be a Blood Sugar Sex Magik. Imádtuk. Egy-két koncerten még nyomtunk is funkys bénáskodást két szám között. Az MTV-időszak óriási nyomott hagyott rajtunk. Igazából akkor fértünk hozzá először egy az egyben az amerikai zenékhez. Az egy nagyon inspiráló időszak volt, összeért a punk és a metál, és begyűrűzött hozzánk a gördeszkás kultúra. Henry Rollins, 120 perc, Headbangers Ball… mindent beszippantottunk magunkba.

A Leukémia '93 körül, a Közel a fejhajlító-géphez írásakor.

A kísérletezés hogyan nézett ki?

Jammelgettünk, improvizálgattunk, és próbáltuk becsempészni a számokba a hatásokat, amik értek. Hú, ide tegyünk egy kis Slayert! Egyre kevésbé volt az, mint korábban, hogy Füleki megírt egy számot és a próbán megmutatta, hogy is legyen. Nyilván szívtunk, piálgattunk, drogoztunk egy csomót, és közben együtt összerakosgattuk a számokat a próbateremben.

Zeneileg mit tartasz a Leukémia csúcsának?

Egyértelműen az Üzenetek a törésvonalról lemezt. Ganxsta Zolee mondta, hogy minden, amit csinálsz, az szarul szól, és ebben sajnos igaza van. De ez nem a mi hibánk, hanem a stúdióé. A Leukémia az első demó és az Apokalypsis irányából, a gyors, brutál punk/hardcore-ból tartott a kicsit metálosabb, matekosabb irányba. A Kívül után a Fejhajlító volt az útkeresés, és nagyjából az Üzenetekre találtuk meg azt, amit kerestünk. Mivel akkorra hárman maradtunk, leszikárodott a zene. Akik akkor voltak fiatalok, azoknak az Üzenetek a legjobb Leukémia-lemez. Én is így látom, de lehet, hogy nincs igazam.

Amikor a Ganxsta bebeefelt, azt poénra vettétek, vagy félig komoly volt?

Amikor a Sex Actionből Action lett, és a csajozós glam metalból váltottak erre a biohazardos irányra, egy Metal Hammer-interjúban beszóltam nekik, hogy ez nagyon béna. Erre fel írta meg a Ganxsta a Mr. Hardcore-t az első Kartel-lemezre. Tizedesnek volt egy szóváltása a Ganxstáékkal, de semmi komoly. Igazából röhögtünk rajta. Tök jó, hogy csináltak rólunk egy számot.

’93-ban nagyszabású – másfél hónapos, 24 állomásos – Európa-turnéra mentetek a Trottellel, miután Rupaszov Tamás kiadta a Fejhajlítót, ami az 1992-ben indult Trottel Records egyik első lemeze lett. Ez hogyan jött?

Ismertük egymást Rupaszovékkal, és Tamás egyszer csak odajött hozzánk, hogy kiadná a lemezünket, aminek tökre örültünk, mert nem volt annyi pénzünk, hogy elmenjünk stúdióba egy rendes hangfelvételre. Csinált belőle CD-t is, ami nagy szám volt akkoriban. Az egyik első magyar CD volt a Közel a fejhajlító-géphez. Aztán Rupaszov elhívott a turnéra is. A Trottellel ők akkor sokat játszottak külföldön, nagyon benne volt, hogyan kell megszervezni egy ilyet.

Ez egy klasszikus foglaltházas turné volt?

Is. Egy mikrobusszal ment a két zenekar, plusz a felszerelés, szóval elég szűkösen voltunk. Foglaltházakban, bárokban, és kisebb klubokban játszottunk. A legnagyobb szabású koncert az volt, amikor Liege-ben összekerültünk a Neurosisszal, akik az Enemy of the Sunnal turnéztak. Az egy meghatározó élmény volt mindannyiunk számára. Hipnotikus volt, azelőtt soha nem láttunk ilyen vetítést, leszakadt a fejünk. Hatottak is ránk, a tamos részek az Üzeneteken kicsit neurosisosak akartak lenni. Aztán nyilván nem olyanok lettek.

Hogyan éltétek meg, amikor a turnéról hazaérve Füleki Sanyi és az énekes Holdampf Gábor kiszállt, hogy megalapítsa a Moodot?

Maradt pár tüske bennünk. A Fejhajlító (és Gulyás Laci kilépése – S.T.) után elkezdtünk összerakni egy teljesen új műsort a Holdampffal, amely erősen képviselte Sanyi lassú, doomos, Black Sabbath-os vonalát. Ez félig-meddig nekünk is tetszett, de nem akartunk teljesen elmenni ebbe az irányba. Volt pár szám, amit fel is vettünk, de szerintem nem igazán szóltak jól. Ekkor jött az Európa-turné, amin teljesen logikus lett volna azt az anyagot játszani, amit lemezen is árulunk, vagyis a Fejhajlítót. Sanyi viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy az új számokkal menjünk és vigyük el a Holdampfot is a turnéra. Mi ezt nem akartuk, de Sanyi lenyomta a torkunkon, ami nekünk nagyon nem tetszett. Mi azon az állásponton voltunk, hogy turnéztassuk meg a Fejhajlítót, és utána találjuk ki, hogy mi legyen a Holdampfos anyaggal. Ez már egy feszültségforrás volt, aztán a turnén Sanyi és a Holdampf végig együtt duruzsoltak, szóval elég fura volt a dinamika. Aztán amikor visszajöttünk, ők ki is szálltak.

Felmerült, hogy abbahagyjátok?

Nem. Akkoriban ez volt a legjobb dolog az életünkben. Benne vagy egy zenekarban, ami kvázi menő, mindenhol eljön rád 2-3-400 ember… Szó se volt róla, hogy abbahagyjuk. Kitaláltuk, hogy Laci kicsit énekelni is fog, hogy ne legyen teljesen instrumentális a zene, és elkezdtük írni az új számokat. Sokkal költséghatékonyabb is három emberrel turnézni. Egy dobozos Simca kocsiban jártuk az országot, amiben hátul nincs hivatalos ülőhely, ezért valaki mindig illegálisan kucorgott a dobozban, és volt, hogy megbüntettek a rendőrök. Legendás volt, hogy jön a Leukémia a narancs Simcával. Nem nagyon ment 90-nél többel…

A narancssárga Simca.

Az Üzenetek a törésvonalról lemezre mennyire hatott a ’90-es évek közepének letargiája, amikorra a rendszerváltással jött eufória kipörgött a társadalomból és összetörtek az illúziók, hogy itt minden jobb lesz? Egy ’94-es interjúban azt ecseteltétek, hogy nem tudjátok, miért, de kurva szar a kedvetek, és magatok körül is azt látjátok, hogy mindenkié egyre rosszabb.

Amikor kiadtuk a Fejhajlítót, azt hittük, hogy előbb-utóbb meg tudunk majd élni a zenélésből. De ez soha nem következett be, és egyre többet gondolkoztunk azon, hogy tök jó, hogy megy a zenekar, de hosszabb távon mihez kezdünk az életünkkel? Ehhez jött hozzá, hogy ’94-95-re valóban kezdett egyre borongósabbá válni a rendszerváltás sztori. Nagyon nagy munkanélküliség volt a ’90-es évek elején, és sokáig nem javult a helyzet.

Ezért is volt fontos, hogy megéljetek a zenélésből?

Hát nem voltak jó a kilátások. Én az állami biztosítónál dolgoztam, szerződéseket vittem fel kompjúterre, de aztán kirúgtak onnan. Jófejek voltak, mert amikor turnéztunk, elengedtek fizetés nélküli szabadságra, de előtte rám raktak egy csomó munkát, hogy csináljam meg és éjjel-nappal bent voltam. Közben viszont az akkori csajom kiköltözött Amerikába, én meg hívogattam az irodából, és keletkezett egy több százezer forintos telefonszámla, ami akkor hatalmas összeg volt, úgyhogy kirúgtak, és az ún. MIL-lapomra ráírták, hogy vállalati vagyonnal való visszaélést követtem el. Utána egy nyomdában dolgoztam, szóval voltak melóink, de ezek kevés pénzt hoztak. Nem éltünk valami fényesen.

Ebben az interjúban mondtátok azt is, hogy nincs pénz húrokra, Guppi meg nem tud cineket venni.

Hát igen, csórók voltunk. Közben a zenekar viszont egyre népszerűbb lett. A Total Car egyéves születésnapján kibaszott jó koncertet csináltunk ott, amit utána sokan emlegettek. A Nyugati mögött volt egy öreg szoci klub, és a Rupaszov kitalálta, hogy vegyünk fel ott egy koncertlemezt, amiből nem lett semmi, mert nem tudott hozzá cuccot szerezni, de ott is teltházat csináltunk. Még ’96-97 környékén is nagyon ment a Leukémia. Egyszerűen mi fáradtunk el. Volt egy kis széthúzás is a zenekarban, a csajaink nem szimpatizáltak egymással, és ebből egy kis feszkó keletkezett. Aminek nem szabadott volna, mert ahogy Guppi mondta, abban a 4-5 évben, amikor trióban játszottunk, tényleg olyanok voltunk, mint három testvér. Sülve-főve együtt voltunk. Azóta is azokat a sztorikat meséljük egymásnak.

Mint amikor kimentünk Ausztriába, mert elhívtak játszani minket az Ausztria EU-csatlakozása ellen szervezett anarchista fesztiválra. A dobozos kocsival nem lehet átmenni a határnál, mert benéznek a kocsiba, úgyhogy én gyalog mentem át, és Guppiék felszedtek az osztrák oldalon. A fesztiválról már csak arra emlékszem, hogy hajnalig ittunk egy bulldogfejű sráccal, és nagyon másnaposan jöttünk haza. Mi akkoriban party animalek voltunk. Nem úgy, mint a Ganxstáék, de ha lementünk vidékre, másnap reggelig piáltunk a helyi srácokkal. Benne voltunk minden balhéban.

Egy és ugyanaz? – Generációváltás a magyar hardcore/punk színtéren a 2010-es években

A komolyabb drogproblémákat megúsztátok?

Szívtunk elég sokat, füvet, hasist, meg sokat piáltunk, és ’95-96 körül volt egy speedes korszak is, amikor amfetaminoztunk. Néha becsúszott egy-egy tripezés, de nem heroinoztunk. Az soha nem került be a Leukémia közegébe.

Ez hatott a zenére is? A Leukémiának van egy pszichedelikus íze.

Az Üzenetekre abszolút. Annál szeánszokat tartottunk. Sokan jártak a próbákra, és Guppi épített egy durva vízipipát, amit több helyről lehetett szívni csövekből. Mindenki betépett, mi meg zenéltünk. Volt stroboszkóp, piros lámpa, és az emberek kocsányon lógó szemekkel nézték, mi ez a zene. Tulajdonképpen mini-koncerteket adtunk a haverjainknak. Teljesen liberális volt ez a kör, a helyi cigánysrácoktól a havannás autótolvajokon át a műbőrkabátos metálosokig mindenki lejött ránk. Olyan arcok is, akik nem hallgattak ilyen zenét, de annyira megragadta őket a Leukémia egy próbán vagy élőben, hogy de jó ez, de súlyos, de brutál.

Jancsics Dávid. Fotó: Papp Fanni.

2005-ben azt mondtad, hogy a Leukémiából nem jött ki minden, ami kijöhetett volna. Mi ragadt bennetek?

Úgy érzem, hogy az Üzenetekre kezdett kiforrni a zenénk, és még az sem volt tökéletes, mert tényleg csak kezdett kiforrni. Volt pár új számunk, amiket akkor írtunk, és volt egy csomó új dolog, ami még jöhetett volna. Hogy mi, azt nem tudom, mert ezek soha nem valósultak meg.

Törvényszerű volt, hogy a ’90-es évek végére, amikorra a punk/hardcore első hulláma lecsengett, a Leukémiának is vége lesz? Addigra az AMD is feloszlott, sok klub – köztük a Lyuk is – bezárt, és egyre többet játszottak Pesten a nemzetközi húzónevek, az emberek meg azokra jártak.

Ez soktényezős dolog. Benne van az is, amit mondtál. Meg az is, hogy minden, amit a Leukémia képvisel, az a ’90-es évek eleje/közepe. Ebbe beletartozik a rendszerváltás, az MTV, az, hogy végre tudtunk nyugatra utazni. A ’90-es évek minden keserve és öröme. A mostani Leukémia-koncert egy nosztalgiabuli lesz. Valószínűleg nem a nosztalgia szó a legjobb arra, hogy felmegyünk a színpadra és szétbasszuk a fejét mindenkinek, de aki eljön, az azért jön el, mert annak idején benne volt ebben az egészben.

Vagy mert ő már nem láthatta a Leukémiát, és most végre megnézné élőben.

Igen, reméljük, hogy ilyen is lesz. Mindhármunknak más a motivációja ebben a koncertben. Lacika azt szeretné, hogy egy jó lezárása legyen a történetnek, ami anno nem volt lezárva. Guppi szerintem meg akarja mutatni a nagykamasz és kisfelnőtt gyerekeinek, hogy a fater azért ott volt a szeren, és még mindig meg tudja csinálni. Amikor kitaláltuk, hogy legyen koncert, én nagyon hezitáltam, mert attól féltem, hogy nem fogunk olyan jól játszani, mint régen. Épp a drMáriásnál voltam, akinek a festménye szerepel az új könyvem borítóján, és szóba került a Leukémia, meg hogy hezitálok, megcsináljuk-e ezt a bulit, mert nem akarom lerombolni a zenekar mítoszát, mire ő mondta, hogy nem kell ezzel foglakozni. Lesz egy kurva jó koncert, amire eljön, aki szerette a zenekart, és lesz egy jó estéje mindenkinek. Nem kell ebbe többet belegondolni. Nyilván jól fogunk játszani, akkor meg miért ne csinálnánk? Lehet, hogy soha többet nem lesz rá alkalom.

Amikor 2005-ben újjáalakultatok, akkor is arról volt szó, hogy csak egy koncert lesz, aztán egy kisebb turné kerekedett belőle. Most nincs benne a pakliban, hogy többet játsszatok?

Én nem érzem. Ritkán tudok hosszabb időre hazajönni. Mondhatnám, hogy jövőre elmegyünk egy-két fesztiválra, de a Leukémiának nem a fesztivál a közege, hanem a klub. Nincs frontemberünk, aki végig nyomja a show-t, ezért mi a kis helyeken tudunk jól érvényesülni. Meg azt is szeretjük jobban, ha közel vannak az emberek. Volt róla szó, hogy komolyabb produkcióvá fejlesztjük az egészet és egy nagyobb helyen játszunk, de úgy döntöttünk, hogy a zenekarhoz jobban illik egy underground hely. Meg inkább legyen csurig. Szóval megcsináljuk ezt a koncertet, és lehet, hogy ez tényleg egy lezárás lesz. Meglátjuk.

Leukémia
Előzenekarok: Retorsion, Idő
Helyszín: Instant-Fogas Komplexum
Időpont: 2025. január 4. (szombat) 19.00-23.00
Belépő: 5900 Ft (elővétel), 6900 Ft (helyszíni)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Andelka Savovic

A régi fotók Jancsics Dávid személyes archívumából származnak.