Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.
#24 - Direct Action (2024)
Hányszor hallottam már azt a marhaságot, hogy a moziban „a legsúlyosabb bűn az, ha untatod a nézőket”! Filmtanárok, producerek, forgalmazók és szkriptguruk harsogják el újra és újra ezt a falrengető közhelyet, mert őszintén hisznek a szórakoztatás szentségében és a néző szolgálatában (magyarán: hittel vallják az uralkodó kultúripar ideológiáját). Ezért hát rettegnek az ásításra nyíló ajkaktól meg a mély sóhajoktól – holott untatni manapság akár morális tett is lehet, és unatkozni egyre inkább forradalmi akció. Mert hát kiknek van ideje és mersze hozzá, amikor másodpercenként érkeznek a posztok az Insta- és Twitter-feededre, állandó körforgásban kergetik egymást a YouTube Shortsok meg a TikTok-videók, és vénembertől csecsemőig mindenkit szorongással teli kábulatba ringat a technokapitalizmus végenincs loopja? Unatkozni annyi, mint kilépni ebből az örvényből és a permanens digitális szorongásból, megtagadni a fogyasztás parancsát, s találkozni önmagunkkal, testünkkel, netán a fájdalmas, múló idővel – vagy akár azzal a természeti világgal, amit éppen ízzé-porrá rombol a gazdasági rendszer.
Efféle eleven, termékeny unalomra késztet az idei év egyik legjobb filmje, a Direct Action is. Ez a majd’ négyórás mozi az újkori történelem egyik legszebb epizódjáról mesél – egészen pontosan azokról az ökoanarchistákról, akik 2018-ban, Európa közepén sikeresen megvédtek egy természeti területet az ipari fejlesztéstől a pusztító állammal szemben. Képzeld csak el, hogy itthon néhány istállóba költözött hippi becsicskítja a hatalmat az egyik akkugyár miatt! Márpedig a Notre-Dame-des-Landes környéki ZAD (Zone à défendre) közössége nem csupán a reptérépítés negyvenéves tervét gáncsolta el és a kitelepítésük rendőrségi akcióját hiúsította meg, de világszinten bálványozott példát adott az állam nélküli anarchista létezésre – hiszen a természeti környezetet védelmező Zadisták egyúttal ősközösségi állapotra: főzésre, szövésre, mosásra és konfliktuskezelésre ítélték magukat a meghódított francia határban. S ezt a mindennapi munkát rögzíti a káprázatos kísérleti doksikról nevezetes Ben Russell kamerája, méghozzá kíméletlenül hosszú, de felvillanyogzó szépségű snittekben: azt nézzük percekig, ahogy szántja a földet az eke, ahogy a felhők vonulnak az égen, és ahogyan vezeti a lovat, gyúrja a tésztát, emeli a teflont, horgolja a cérnát, mossa a ruhát az erős, szabad, emberi kéz.
Unalmas? Hát persze. De ez az unalom – a kiürítés, a lelassulás, az időélmény változásának felemelő unalma – arra kényszerít, hogy új viszonyba lépj a természettel, s megtanulj gyönyörködni a hétköznapi látványokban. Lehetséges, hogy a szántóföldön vánszorgó ló hatperces snittjétől nem jössz hisztérikus izgalomba, de legalább van időd merengeni a világ és az ember, a dolgozó kéz és a munkatárgy, idő és film viszonyán, netán a közvetlen politikai akció, a direct action értelmén. Vajon az a forradalmi tett, amikor kővel beverjük a rohamrendőr fejét, vagy amikor a konyhában meggyúrjuk a tésztát a kenyérhez? Ben Russell és Guillaume Cailleau filmje simán megmutatja, hogy ez a két gesztus valójában egymás alakváltozata – hiszen a szuverén, önellátó kézimunka éppúgy visszaperli az államtól és a kapitalizmustól az időt, teret, szabadságot, mint a nyílt háború a barikádok mellett (amelyre a drámai fináléban szintén sor kerül). A hosszúsággal játszadozó “durációs mozi” mindig nagy érdeklődéssel fordult a kizsákmányolt munka látványa felé (lásd például Chantal Akerman egykedvű háziasszonyát vagy Kevin Jerome Everson és Wang Bing teljes munkanapokról regélő, 8-10 órás filmjeit), viszont a tudatosan választott, kétkezi munka szépségét és forradalmi ritmusát talán a Direct Action mutatja fel először. Valami olyasmit művel ez a film, ami Jacques Ranciére szerint a mozi legnagyobb, legszentebb feladata – tudniillik a hétköznapi időélményt, a lomhán múló konkrét percet hurkolja egybe a történelmi pillanattal, hiszen a globális rend legégetőbb kérdései egyetlen mozdulatban, a dolgozó kéz látványában sűrűsödnek össze. Amikor Elon Musk éppen chipet akar ültetni az agyunkba, hogy minél gyorsabban fogyasszuk a digitális világot, akkor Ben Russellék megmutatják: a szabadság ott van a kertek alatt és az egyenlők között; a dolgozó testben, a szolidáris gesztusokban, a csendben és az unalomban.
