„Egyszerűnek tűnik, közben meg ámuldozol, micsoda titkokat rejt” – Makám 40-interjú

Egyetlen koncert erejéig megelevenedik az idén 40 éves Makám korai, instrumentális, etnojazzes-repetitív korszaka a Magyar Zene Házában, ami új utat nyitott a hazai világzenében, mielőtt azt még világzenének hívták volna. Mit szeretett a Makám zenéjében Kurtág György, miért a Kolinda volt a zenei Bibliájuk, és mi a közös bennük a Black Sabbath-tal? Interjú a Makám gitárosával és zenekarvezetőjével, Krulik Zoltánnal.

Az improvizatív, keleties kamarazenét játszó Creatív Stúdió Öt és a nyugaton is népszerű, Hollandiában két lemezt is kiadó Makám & Kolinda után, 1984-ben alakult meg a Makám, amely a balkáni, afrikai és indiai zenékből merítő szerzeményeivel egészen egyedi hangot képviselt itthon. Az etno-avantgárd és a kortárs zene izgalmas szintézisét nyújtó együttes rendhagyó hangszereléssel tette még különlegesebbé a zenéjét: az európai hangszerek (oboa, akusztikus gitár, nagybőgő, zongora) mellett játszottak az őshegedűnek is nevezett, bolgár gadulkán és kavalon, indiai tablán, gathamon és sarangin, és afrikai marimbán és sansán is. Zolnay Pál 1986-ban Utcazenészek címmel egész estés dokumentumfilmet forgatott róluk, első nagylemezük, az 1988-as Közelítések pedig a korban kiemelkedő sikert aratott, amit a következő tíz évben további három remek album követett (Divertimento, 1994; Café Babel, 1997; A part, 1998).

Az első Makám-koncert a Szófa utcai pinceklubban, 1984-ben. Fotó: Thurnay Balázs.

Február 22-én a jubiláló Makám ezt az első korszakát idézi meg a Zene Házában, ahol Krulik Zoltán mellett újra színpadon áll majd Szőke Szabolcs (gadulka) és Juhász Endre (oboa, duduk) is a régi felállásból, vendégként pedig Lantos Zoltán (hegedű), Borbély Mihály (szaxofon) és Borlai Gergő (dob) is ott lesz velük, aki még kamaszkorában lépett be a Makámba, mára pedig világszerte keresett dobossá nőtte ki magát. A már elővételben telt házas Zene Háza-koncert előtt barbár citerákról, rafinált hangzásokról és a Makám-szerzemények titkairól is beszélgettünk Krulik Zoltánnal.

Milyen érzés újra a régi szerzeményeket játszani, részben a régi zenésztársakkal együtt?

Nagyon jó. Nehezek a számok, ezért sokat próbálunk. A múlt heti próbán már eljutottunk arra a szintre, hogy nemcsak lejátszottuk a számokat, hanem muzsikáltunk. Megjött az emelkedettség, amikor a földtől feljebb érzed magad egy kicsivel – magyarul elszállsz. Fantasztikus volt.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a Makámnak a későbbi korszaka volt a sikeresebb, de ha álmodsz, az első felállásról álmodsz. Még mindig?

Igen. Annak idején az Akácfa utca 32-ben volt a klubunk, a HVDSZ-ben. Ott próbált a Bihari Táncegyüttes, a Stúdió K és a Rock Színház is. Álmomban mindig egy koncertre készülődünk, és nagyon izgulunk, elszakad egy húr, keresem, de nem találom. Szorongós álom, de mindig hihetetlen melegség önt el tőle.

Zeneileg mi jelentette számodra ekkoriban az izgalmakat? A Makámnak két előzménye is volt: az 1975 és 1980 között létező Creatív Stúdió Öt, a C.S.Ö. (ejtsd: cső), és a Makám & Kolinda ’80 és ’84 között.

A ős-Makámból már négyen benne voltunk a C.S.Ö.-ben (Bencze László nagybőgős, Szalai Péter tablás, Juhász Endre oboás és jómagam), és már ott is improvizatív, a keleti zenék hatása alatt álló darabokat játszottunk, amelyek közül több is átkerült a Makám repertoárjába. Vonzott minket a Kelet, már csak azért is, mert a régi stílusú magyar népzene keletről származik. Bár a világon mindenhol megtalálható a pentatónia, ez az ereszkedő, kvintváltós, parlandós fajtája közös a keleti zenékben és a régi magyar népdalokban. Ez nagy hatást gyakorolt ránk is.

A KÜLFÖLDÖN MEGJELENT LEGJOBB MAGYAR LEMEZEK – KÖZTÜK A KOLINDÁVAL

Ahogy például a Kolinda is. A hetvenes években a Kolindának három lemeze is megjelent Franciaországban, és nekünk az volt a zenei Bibliánk. Teljesen máshogy nyúltak a népzenéhez, mint ahogy mi tanultuk. Amit a Zeneakadémián hallottál, az kottából előadott zene volt, klasszikus hangképzéssel, pedig a parasztemberek nem úgy énekeltek, hanem ahogy jött belőlük. A Kolindából is ez a természetesség áradt. Ráadásul olyan népdalokat énekeltek, amiket nem ismertünk. „Nem arról hajnallik, amerről hajnallott / Magam sorsa felől szomorú hírt hallok. / Árad napról napra a bánatja szívemnek, / Mer végire jártam szabad életemnek.” Vagy ott volt a Szerelem, vagy a Gyere ki te gyöngyvirág. Csángó népdalok. Megéreztük, hogy ezekben érintkezik a nyugati és a keleti kultúra: a páratlan ritmusokat, amiket a bolgárok, a románok, és valamelyest a szerbek vagy a macedónok is használtak, azt a csángók is. Ezekből a szokatlan variációkból aztán rájött az ember, hogy mi mindent lehet itt teremteni. Pláne, amikor elkezdtünk az indiai zenével foglalkozni és ún. összetett metrikus struktúrákat alkalmazni, például a Kettős élben, amiben 11-9-7-5-ből áll egy periódus.

Ilyesmikre inspirált minket a Kolinda, de a Gépfolklór, a Sebő együttes, a Vízöntő, vagy épp a Kaláka is, akik elsősorban verseket zenésítettek meg, de sokféle zenei eszközt és hangszert használtak. Nagyon fontos élménye volt a kornak, hogy akusztikusan játszottak, nem hangosítva. Ez imponált nekünk is. Én a mai napig akusztikus gitáron játszom.

A C.S.Ö. a 70-es, 80-as évek fordulóján az FMH Körtermében. Krulik Zoltán a bal szélen, szitárral a kezében. Fotó: Kőbányai János.

Ekkoriban kezdtek el érdekelni az ősi, archaikus zenék?

Az indiai zenék közül észak-indiai klasszikus zenét tanultam Kozma Andrástól, aki Ravi Shankar tanítványa volt. A bolgároknál a népzenét hallgattuk és tanulmányoztuk, de az ősi zenék érdekeltek Afrikában is. Erre Kurtág György vezetett rá. Még a klasszikus Makám idején szerettem volna jelentkezni nála az egyik felvételünkkel. Ő már akkor is a legnagyobb magyar zeneszerző volt, nem lehetett csak úgy bekopogtatni hozzá. Végül Bálint Endre festőművész ajánlott be hozzá, akivel jóban volt egy barátom. Kurtág azzal fogadott, hogy „partitúra?”. Mondtam, az itt van a fejemben, de hoztam egy kis kazettát, amit betett a lejátszóba, füles föl, és meghallgatta a Tükör c. számunkat. Ebben Szőke Szabolcs játszik gadulkán, én kísérem 12 húros gitáron, és van benne talán egy kis perka is. Hallgatta, hallgatta, majd levette az egyik fülest, és szólt, hogy „Márta, gyere, ez érdekes!”. Akkor már jól éreztem magam…

Utána elbeszélgettünk a számról, ami kicsit rafinált, mert eredetileg ötnyolcadban írtam le a dallamot, de valamiért kilencben húztam be az ütemvonalakat, és mai szóval élve egy grúvot írtam hozzá. Szóval volt egy különös lüktetése és egy csavaros belső osztása. Azt a skálát használtam, amit a japán koto zenében szoktak, egy kisszekundos pentatont, ami kicsit szokatlan a fülnek, egyből felfigyelsz rá, hogy hopp, ez még keletebbről való.

Meghallgatta aztán a többi darabot is, és megkérdezte, miért jöttem hozzá. Mondtam, hogy szeretnék zeneszerzést tanulni. „Ne tanuljon, mert maga már rálépett egy útra, azon járjon tovább.” Akkor egy kicsit szomorú voltam, de később rájöttem, milyen jó volt, hogy nem erőltettem, hogy végigjárjam a klasszikus zenei lépcsőfokokat, és esetleg ne ide jussak el.

És hogyan terelt Kurtág az ősi zenék felé?

Arra bíztatott, hogy hallgassam a régi magyar parasztzenéket, a cigányzenében kialakult zenekari formákat, és a Szaharán túli afrikai zenéket. A pigmeusokat kezdtem el hallgatni, mert az ő zenéikben nagyon érdekes polifónia van: minden háromban és négyben van, vagyis 12/8-adban, amiben megvan a 3 és 4 is, de oszthatod két 6-osra is, meg 5-re és 7-re. Tehát sok a variáció, és olyan lüktetése van a zenének, ami egyszerűnek tűnik, közben meg ámuldozol, hogy micsoda titkok rejlenek benne.

A pigmeusoknál fedeztem fel a hoketust is, ami elementáris élmény volt számomra. A nők egymással szemben állva énekeltek, szinte egymás szájába, akusztikus térnek használva egymás száját. Mintha két fésűt nyomnál egymásba: amikor az egyik énekel, a másik hallgat, és fordítva. Ettől is van egy hihetetlen lüktetése. Sok zenénk van, például a Fecskefészek-sziget, ami végig hoketus. Magyarul két szólam van: egy nagyon bonyolult, összetett struktúrájú metrikus harminckét-negyed és annak az ellenszólama, és a lyukakba játszik a másik. Ezeket hónapokig próbáltuk, hogy le tudjuk játszani, mert ez nem olyan, mint a négynegyed, hogy ha kiesik belőle valaki, akkor visszatalál a harmadik ütemben. Ez, ha borul, meg kell állni és kezdeni elölről.

A meditatív, improvizatív dalok és a dallamiságra törekedő darabok mellett ez már a harmadik ága volt az ős-Makámnak. Ezekre a szigorúan megírt szerzeményekre már Steve Reich és az amerikai repetitív, minimál zenék is nagy hatással voltak, amelyek a 180-as csoport és az Amadinda közvetítésével jelentek meg Magyarországon.

A Makám & Kolinda után hogyan fogadták az emberek a Makám zenéjét?

Nagyon szerették. Szinte berobbantunk a zenei életbe. Olyan értelemben legalábbis, hogy elég hamar jutottunk lemezhez. A Székesfehérvári Dalos Találkozón ismertem meg dr. Maróthy Jánost, aki egy hihetetlenül nagy tudású zeneesztéta volt, és megszeretett minket, mert már a C.S.Ö.-vel is sokat kísérleteztünk. Reöthy Gábor, aki perkás volt amúgy, a citerára épített egy pick-upot, amit rákötött egy wah-pedálra. Ez akkor forradalmi volt, hogy a klasszikus gitár, az oboa, a bőgő, a derbuka és a tabla mellé jön egy barbár citera, és vijjog, mint a Jimi Hendrix gitárja. Teljesen odavolt érte Maróthy.

Utána összeismerkedtünk, és később a különféle pályázatokhoz mindig kértem tőle ajánlást. Amikor elkészült a Makám-anyag, azt is felvittem hozzá, és mondta, hogy menjek be a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, és rá hivatkozva keressem a Nádori elvtársat. Nádori azt mondta, tegyem le az anyagot, majd meghallgatják. Pár hét múlva jelentkezett, hogy úgy döntöttek, kiadják a Makám lemezét. Eldobtuk az agyunkat a gyönyörűségtől. 120 órát kaptunk a Rottenbiller utcai stúdióban, ami tele volt kiváló minőségű hangszerekkel. Mi egy kis NDK-s marimbán játszottuk a repertoárt, de ott egy igazi, kétméteres marimbát használhattunk. Nagyon élvezetes lemezfelvétel volt, és ’88 elején meg is jelent a Közelítések.

Ami aztán tízezer példányban kelt el. Ez abban az időben is soknak számított.

Nagyon bejött ez a lemez, de ez több dolog összjátéka volt. Bekerültünk a tévébe, Kepes András Stúdió 89 című kulturális műsorába, ahol nemcsak meginterjúvoltak minket, hanem végigjátszhattunk egy darabot is, Zolnay Pál pedig filmet forgatott az együttesről Utcazenészek címmel. Ezek nagyon nagy dolgok voltak. Ráadásul akkor még a klubokba is el lehetett menni ilyen zenével. Ma nem jönne el 200 egyetemista egy ilyen koncertre, de a ’80-as években még bejártuk az egész országot. Egy egyetemnek több klubja is volt, és ha egy klubvezető felfigyelt a Makámra, onnantól hívtak minket. Külföldre is eljutottunk, főleg Olaszországban, Németországban és Ausztriában jártunk ezzel a zenekarral.

A Közelítések mellett a Café Babel is fontos lemeze volt a klasszikus Makámnak, amin már a szabad zene egyik kulcsfigurája, Grencsó István is játszott veletek. Marton László Távolodó írta anno a kritikájában, hogy „azt gondolom, valami nagyon-nagyon komoly dolgon kellett átmennie Kruliknak, hogy ehhez a lemezhez érjen.”

Ez a lemez abból született, hogy felfedeztem a félegész, vagy más néven másfeles skálát, ami Bartóknak is az egyik kedvence volt. Ez egy nagyon fura, 8 hangú skála, ami eltér az európai zenét domináló hétfokútól. A 12 félhangból 3 skála képezhető, és zongorán, gitáron megkerestem azokat az állásokat, fogásokat, amiket az improvizáció során használni lehet. Rájöttem, hogy erre fel lehet építeni egy zenei világot, és ilyen darabokat írtam a lemezre. Például a Kerengőt. Abban a poliritmia is izgatott, hogy voltaképp háromnegyedeket játszik a zongora, miközben négyenként húztam be az ütemvonalat, és a súlyozástól nagyon érdekes lesz a zene. Illetve van még egy titka: szinte észrevehetetlenül, folyamatosan gyorsul.

Mivel készültök a Magyar Zene Háza-koncertre?

A régi zenékből válogatunk, a Közelítések lemezről főleg, de a Café Babelről is, sőt, lesznek bemutatók is. Végre megjavíttattam a kazettás magnónkat, és meghallgattam a nyolcvanas évekbeli próbák felvételeit, meg otthoniakat, amin a gyerekek játszanak, én meg gitározok a háttérben. Felfedeztem egy darabot, amit már a 80-as években megírtam, és jókedvemben azóta is játszottam néha, de nem mutattam meg a zenekarnak, most viszont eljátsszuk majd duóban.

Elő fog kerülni a korai Makám idejéből a Kaleidoszkóp című dalunk is, amiben egy olyan grúv megy négynegyedben, aminek a negyedik ütésére jön egy tritónusz. Egyidőben ez volt a legkedvesebb hangközöm, talán azért is, mert fiatalkoromban sok Black Sabbath-ot hallgattam. Pár éve, amikor az Ady-lemezt komponáltam, és az Égő tűzben dideregve verset olvasgattam, egyszer csak beindult ez a tritónuszos grúv a fejemben, és egy nagyon vad szám kerekedett belőle. Magyar Bori énekli eszméletlen jól, akit azért is hívtam meg a koncert végére, hogy eljátsszuk ezt a múltat és a jövőt összekötő zenét a ráépülő Ady-verssel.

Jól sejtem, hogy ez egy koncertsorozat első része lesz, és a többi Makám-korszak is kap majd egy-egy önálló estet?

Szeretném ezt az évet a jubileum jegyében tölteni. Sokszínű a Makám vokális korszaka, rengeteg lemezünk jelent meg, amiket elő lehetne adni élőben is. Emellett tavaly ősszel felvettünk egy új albumot kortárs költők verseivel, és ott a Weöres-, az Ady-és a gyerekműsorunk is, amit szintén szeretnénk játszani. A február 22-ei Zene Háza-műsort többször valószínűleg nem fogjuk, annyira speciális a zenekar összetétele, de ha híre megy a koncertnek, és kapunk rá felkérést, egy kisebb formációval talán még elővesszük. Hatalmas erőket mozgat meg bennünk ez a koncert.

interjú: Soós Tamás