"A kapitalizmus a birtoklással azonosította a szeretetet" - Seun Kuti-interjú

Seun Kuti az afrobeat egyik legjelentősebb képviselője, nem csak azért, mert apja, Fela Kuti zenekarát vezeti. Szerelemről és forradalomról, szabadságról és önpusztításról, az afrikai élet ritmusáról beszélgettünk vele. Ez az interjú először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.

Fela Kuti számos gyermeke közül a legfiatalabb, az 1983-ban született Seun kilencéves korában már színpadon állt, tizenkét évesen csatlakozott apja Egypt 80 nevű zenekarához. Amikor Fela Kuti 1997-ben, 58 évesen meghalt, akaratának megfelelően az akkor tizennégy éves Seun vette át a zenekar vezetését. (Részben azért, mert féltestvérének, Femi Kutinak akkor már saját együttese volt.) Egy ideig Liverpoolban tanult zenét, majd visszatért Nigériába. 2008 óta ad ki lemezeket az Egypt 80-vel; producerként dolgozott vele Brian Eno, Robert Glasper, dalaiban vendégeskedett többek között Carlos Santana, Yasiin Bey (egykor Mos Def), Sampa The Great, M1 (Dead Prez), Damian Marley és Nneka. Készített közös EP-t Black Thoughttal (The Roots) és a tavalyi Janelle Monáe-lemez két számában is szerepelt.

A dalszövegei igen erősen politikusak, emellett aktivistaként is jelen van Nigéria közéletben. 2020-ban feltámasztotta a Fela Kuti által alapított, rövid életű baloldali pártot, a Movement of the People-t. A több generációt összefogó Egypt 80 élén először 2008-ban koncertezett Budapesten, a Szigeten; másodszorra Heavier Yet (Lays The Crownless Head) című új lemezének megjelenése után, az Isolation Budapest fesztiválon lép fel, október 19-én, azaz most szombaton az Akváriumban.

Az első dolog, ami eszembe jut a zenédről, hogy nagyon gyors. Nemcsak a tempó, hanem benne egyfajta sürgetés.

Az afrobeatet, sőt, minden afrikai zenét az afrikai élet természetes ritmusa határozza meg. Majdnem olyan, mintha az életünknek lenne egy saját tempója, és ez az egyik fő inspirációm.

De azért a te számaid gyorsabbak, mint amiket például az Egypt 80 korábban csinált.

Ez igaz, de az is, hogy egy kicsit én is fiatalabb voltam, amikor a korábbi lemezeimet csináltam. Ezek az akkori életem rezgését, a fiatalságomat tükrözik. Azt nem gondolom, hogy ezt az energiát elvesztettem, ahogy idősebb lettem, de azért fejlődtem. Ha meghallgatod az új lemezemet, akkor azért nem egy öregembert hallasz.

Az új lemezen van az egyik legromantikusabb dalod, a Love & Revolution, ami azért is érdekes, mert sokan azt gondolják, hogy a politika és a romantika, a szerelem egymást kizáró dolgok, főleg a zenében.

Mutatok neked valamit. (Elfordítja a telefont, egy nagy Che Guevara-posztert mutat a falon.) Ez az ember a legnagyobb inspirációm az életben. Ott ez a kép a házam bejáratával szemben (mutatja), én és az apám vagyunk rajta – nézd meg, milyen kicsik vagyunk hozzá képest. Ő beszélt arról, hogy a forradalom a szeretet legmagasabb formája. Ez a gondolat egyik fő inspirációm az életemben, a más emberekkel való kapcsolatomban. A legfontosabb, amiben hiszek, hogy helyre kell állítani Afrika méltóságát – amit sokan Afrika felszabadításának neveznek. Afrika a lehető legegyszerűbb dolgokat kéri a világtól, de a világ nemet mond.

Szerintem az a szeretet legmagasabb formája, persze nemcsak Afrikában, hanem általában, ha az emberek összefognak, hogy együtt jobbá tegyék a világot, ami egybeesik a forradalom igazi jelentésével. A szeretetet félreértelmezik, amikor a romantikával azonosítják, meg azzal, hogy virágot meg szép dolgokat vásárolunk valakinek… Ha két ember szereti egymást, de ezt az érzést nem terjesztik ki kettejükön túlra, akkor az nevezhető-e valóban szeretetnek?

A kapitalizmus a birtoklással azonosította a szeretetet. Azt akarják elhitetni velünk, hogy ha szeretsz valamit, akkor birtokolnod kell. Amit nem lehet birtokolni, azt nem lehet szeretni. A tengert senki nem birtokolhatja, úgyhogy nyugodtan teleszemetelhetjük; a levegőt senki nem birtokolhatja, úgyhogy nyugodtan szennyezhetjük; az erdőt senki nem birtokolhatja, úgyhogy nyugodtan kivághatjuk. De a szeretetet magasabb perspektívából kell szemlélni, és akkor látni fogod, hogy az nem más, mint a világ jobbá tétele, és az, ha két ember összefog, és ezt a saját életükben próbálják megszemélyesíteni. A feleségem megadta nekem, ezért ő inspirálta ezt a dalt.

Interjúkban kritizáltad az olyan műfajokat, mint például az afrobeats, amik nyugaton egyre ismertebbek, de olyan életstílust mutatnak be, ami az afrikaiak legnagyobb része számára elérhetetlen. Erről szól a Stand Well Well című dal szövegében az a rész, hogy csak a virális siker meg a trendek érdeklik az embereket?

Erről is, meg általában az antiszociális közösségi médiáról. Még általánosabban pedig az AID-ről – az African Industry of Destructionről (a lefordíthatatlan szójáték a segélyt – aid - azonosítja az Afrikát Megsemmisítő Iparággal), ami minden évben többmilliárd dollárt költ arra, hogy elterelje az afrikaiak figyelmét a valós társadalmi-gazdasági helyzetükről, és megakadályozza, hogy ezt a helyzetet a saját perspektívájukból értsék meg. A fiatalokat az elit egy illúzióval eteti, ami az önpusztítást élvezetnek állítja be. Úgy tesznek, mintha nekünk, főleg a fiataloknak nagy személyes szabadságot adnának – az önpusztításra. Igyál és drogozz, amennyit csak akarsz; bulizz, amennyit csak akarsz; szexelj, amennyit csak akarsz; legyél annyira goromba mindenkivel, amennyire csak akarsz – azt mondják, hogy ezt jelenti a szabadság.

Elfelejtjük, hogy a szabadság valójában azt jelenti, hogy meghozzuk a nehéz döntéseket, hogy keményen dolgozzunk; nem pedig azt, hogy lehetőségünk van a könnyű dolgokat csinálni. Egészséges élet, megfizethető lakhatás, biztonság, jóléti rendszer – ezek azok a nehezen elérhető dolgok, amiken a szabadság jegyében dolgoznunk kéne, de erről eltereli a figyelmünket a bulizás és az ivás. Szóval ez a dal ezt az iparágat támadja minden formájában, aminek része nemcsak a zene, a szórakoztatóipar, hanem a média, a hírügynökségek, az Afrika- és feketeellenes propaganda, a feketéket cserben hagyó oktatási rendszer. De ott van a gyógyszeripar is, amelyik nem törődik az afrikaiak egészségével, túlárazza azokat a gyógyszereket, amikre a legnagyobb szükség volna. Számomra azért is fontos, hogy ezekről a kérdésekről legyen szó a dalaimban, mert kevés zenész beszél róluk, inkább hanyagolják vagy elfelejtik őket; tudnék más témákról is énekelni, de azokat amúgy is rengetegen feldolgozzák. 

Lenny Kravitz a lemez „executive producere” – ez mit jelent?

Ő hozta össze azt a csapatot, ami a lemezen dolgozott. Az volt a célunk a kezdetektől fogva, hogy eljuttassuk a világhoz az új üzenetemet, anélkül, hogy elveszteném a kapcsolatomat a gyökereimmel. Nagyon támogató volt végig, és remélem, még fogunk együtt dolgozni más projekteken is. A felvételek producere Sodi Marciszewer volt, aki apámmal is dolgozott több lemezen, köztük az utolsón, amit életében felvett, az Underground Systemen, és a bátyám több albumán is.

Készítettél nemrég egy felvételt a brazil Funmilayo Afrobeat Orquestrával, amiben csak fekete nők játszanak, és például a finn Jimi Tenor is játszik afrobeatet. Mi volt a legszokatlanabb zenekar, amivel találkoztál a műfajban?

Az afrobeat már igazán globális jelenség, a világon mindenhol ott van. Én magam többször turnéztam például Ausztráliában. Talán a legfurább az volt, hogy láttam egy japán zenekart is, akik amúgy nagyon jók voltak. De nem is: még meglepőbb volt az olasz Classical Afrobeat Orchestra, akik tényleg klasszikus hangszereken játszanak; velük csináltam egy közös számot is.

interjú: Rónai András
fotó: Kola Oshalusi