"Ha zárva van előttem egy ajtó, bemászok az ablakon" - Bognár Szabolcs-interjú

Bognár Szabolcs a funk-jazz-hiphop színtér központi alakja. A MySpace-ről, fejlövéses brazil álmáról, berlini futárkodásáról, őszinte multikultiról és a jazz menővé válásáról beszélgettünk vele. Ez a Recorder magazin 117. számában megjelent interjú bővített változata.

Bognár Szabolcs a SoulClap Budapest alapítójaként, az Amoeba, a Mabon Dawud Republic billentyűseként lett a magyar funk-jazz-soul-hiphop színtér egyik központi alakja. Àbáse nevű, változó felállású projektjével kiadott lemezei Gilles Peterson elismerését is kivívták. Berlinben él, ahol több formációban játszik, Oshu néven kiadót is alapított. Az Àbáse Awakening című új lemezét szeptember 26-án mutatja be az A38-on.

Az Àbáse joruba nyelven együttműködést jelent, és ez nemcsak az ezzel a projekttel kiadott zenéidre, hanem egész pályádra jellemző alkotói hozzáállásod. Ennek mi a gyökere?

Amikor a nevet választottam, ezt megpróbáltam visszafejteni. Az egyik ok a neveltetésem. Mindkét szülőm a szociális szférában dolgozó liberális értelmiségi, kis korunktól belénk ültették a nyitottságot, elfogadást, befogadást. Fontos volt számomra, hogy a zenében is így helyezzem el magam. Szintén jellemző volt a családunkra a nemzetközi kitekintés. Anyám Németországban született; az egyik bátyám barbadosi lányt vett el, a másik Thaiföldön élt, ott született az első gyereke. Idősebbik bátyám mindig azt mondta, amikor valami érdekelt, a brazil zene vagy a New York-i jazz, hogy utazz oda, nézd meg, fedezd föl, keresd meg az inspirációid gyökerét. Az Àbáséban nekem van egy fajta kitekintés, hídépítés távoli dolgok között.

Egy másik tényező, hogy először dobolni tanultam, viszonylag későn kezdtem el zongorázni, és sosem lettem egy nagyon technikás, virtuóz játékos. Zenehallgatóként is jobban megfog a jazzben is az összjáték, mint mondjuk egy lendületes szóló.  Zenekari játékosként gondolok magamra, jobban érzem magam, ha a háttérben helyezkedek el. Bármi, amit zeneileg csinálok, egyfajta együttműködésen alapszik. Maga a választott hangszerem, a Rhodes belesimul a zenekari hangzásba, sokkal inkább, mint a zongora, ami fényesebb, átüt a mixeken. 

Míg több formációban zenekarvezetői szerepet töltöttél be, a felvételeken annyira nem vagy elöl, hogy nem gondolná az ember, hogy ez a billentyűs zenekara.

Ami segített nekem a szerepemet meghatározni az Àbásében, az a Bitches Brew volt, aminek a borítójára az van írva, hogy „Directions in Music By Miles Davis”. Ez nagyon tetszett, hogy ő amolyan szakács vagy tudós, aki összeállítja a dolgokat: ő hívja a zenészeket, megteremti a hangulatot, kijelöl egy irányt – de amúgy a kombójáték a lényeg. Az Àbáséban amolyan átmenet vagyok a producer és egy játékos között. Van benne azért egó: ha nem is az én hangszeres játékomról, de az én elképzelésemről van szó, én hozom a döntéseket, én válogatom le az anyagot, én jelölöm ki az irányt. Ez nem egy olyan zenekar, ahol mindenkinek minden projektben benne kell lennie. Azért is vágtam bele, hogy sok különböző felállást ki tudjak próbálni.

Az, hogy én hívom össze az embereket, már korán elkezdődött. Amikor bejött az internet, és először felfedeztem a MySpace-t 15-16 évesen, akkor óriási dolog volt számomra, hogy rá tudok keresni azokra az előadókra, akiktől vannak lemezeim, és bárkinek tudok írni is. Akkor kezdtem el Garagebanddel, Reasonnel elektronikus zenét csinálni, és gátlás nélkül küldözgettem a demóimat, vagy remixeket csináltam és írtam az előadóknak, hosszan magyarázva, hogy „nem a pénzért csinálom, de nagyon tetszik a zenéd, oké-e, ha kirakom a remixet a MySpace-emre”. 

Amikor elkezdtük a SoulClapet, kiderült számomra, hogy nem mindenki ilyen. A zenekar demokratikusan működött, egyenlően raktuk bele magunkat, de az nem volt meg mindenkiben, hogy felhívjon embereket. Ez nem pozitív vagy negatív tulajdonság, szimplán alkati kérdés, hogy bennem van egy pozitív gátlástalanság ebből a szempontból. Teszek egy lépést az ismeretlenbe, aztán vagy összejön, vagy nem.

Még a Szabi néven kijött szólólemezeden is sok közreműködő volt – az most már Àbáse néven van fent a neten.

Nekünk a SoulClap volt az alfánk, ami teljesen szerelemprojekt volt. Szerettem, hogy vannak ezek az izgalmas zenekari dinamikák, nem akartam ráerőltetni a látásmódomat, de már voltak saját elképzeléseim, elkezdtem nagyon érdeklődni az afrikai zene iránt, és akkor jelent meg a Cseh Tamás Program első kiírása. Borzasztó nehezen, de megfogalmaztam, hogy mi van a fejemben, és nagyon meglepett, hogy megkaptam a támogatást. Az első két-három év a Cseh Tamás Programban nagyon pozitív volt, sokunknak adott jó lehetőséget – kétmillió forint akkor elképzelhetetlen összeg volt.

Érdekes története van annak, hogy az Elevate Szabi néven jött ki. Tudtam, hogy a polgári nevem nehezen kiejthető külföldön – mondjuk ez a jazzben nem számít, ott lehetsz Me’Shell NdegéOcello –, a Szabit a bátyám javasolta, de én idegenkedtem. Akkor dolgoztam Párizsban, próbáltam összespórolni pénzt egy amerikai tandíjra. Akkoriban csúsztam bele nagyon az afrobeatbe a Nigeria 70 című válogatással. Egy este azt álmodtam, hogy elmentem Brazíliába – ahová már régóta készültem, de mindig halasztgattam –, de ott elraboltak és fejbe lőttek. És reggel furcsa, nagyon jó, békés érzés szállt meg. Zahár Fanni (interjúnk) írta is, hogy a halál az álomban jót jelent, hosszú életet, újjászületést.

Aztán elmentem futni, közben hallgattam ezt a válogatást, és a Sahara All Stars Band Jos brutál jó száma, az Enjoy Yourself nagyon mellbe ütött. Az angol szöveg arról szól, hogy bármikor meghalhatsz, úgyhogy élvezd az életet. Egyetlen szó van benne, amit nem értettem, a „szabi”. Kiderült, hogy ez azt jelenti, hogy „tudni, tudás”. Jelnek tekintettem, és ekkor döntöttem a Szabi név mellett, de végül nem tudtam megszokni. Az Elevate pedig azért van kint most már Àbáse néven, mert a berlini Lekker Collective újra kiadta, remixekkel együtt. Az így most egy anomália az Àbáse-idővonalban, de ez egy jó lehetőség volt, örültem, hogy van, aki foglalkozik azzal az anyaggal.

Bognár Szabolcs, Moses Yoofee, Dumama, Koroknay András, Eric Owusu | Fotó: Elisa Daniel

Többször beszéltél arról, hogy számodra a jazz volt a kiindulópont. Én úgy érzem, hogy ezen a színtéren a legtöbben inkább a hiphoptól jutottak el a jazzhez – legalábbis a közönség nagyobb része szinte biztosan.

Egyfajta identitáskeresés jellemző szerintem nemcsak rám, hanem az egész generációmra. Például a SoulClapben mindannyiunkra nagyon sok minden hatott, főleg afro-amerikai zenék. De ez ugye nem a saját tradíciónk – mármint nagyon fontos számunkra, de nem vagyunk részei egy kulturális folytonosságnak. Ez nagyon világossá vált számomra, amikor Amerikában egyetemre felvételiztem: 17-18 éves gyerekek játszottak brutálisan, mert ott már a gimnáziumtól kezdve vannak jazzprogramok, különórák, mélyen beleivódott a kultúrába.

Ezért meg kellett találnunk a helyünket, és azok a zenék, amik ebben a leginkább inspiráltak minket, keverékek voltak, amik elmosták a határokat. A SoulClap alapításánál az egyik meghatározó irány a Soulquarians volt (The Roots, D’Angelo, Erykah Badu stb.), akiknél ott volt az MPC, a programozott zene, de voltak hangszeres tagok, akik tudtak jazzt játszani. A másik a Robert Glasperék, akik még inkább a jazz és improvizáció felől közelítették meg a hiphopot, más modern stílussal is ötvözték azt. Ők egy generációval későbbiek, és nekem ez volt a meghatározó löket: aha, szóval így hangzik az, amikor a mi korosztályunk játssza ezt a zenét. 

Nekem amúgy a jazz volt az első szerelmem. A szüleim sok jazzt hallgattak, meg volt egy válogatáskazettájuk, amit nagyon szerettem – akkoriban minden lassabb volt, volt pár kazetta meg CD, és azokkal évekig elvoltál. Ezen a kazettán volt Weather Report – életem első kedvenc száma volt a Birdland –, Szabó Gábor, és valamiért Lionel Richie… És nagyon meghatározó volt Erik Truffaz is. Így nekem mindig az volt a legmenőbb, amikor zenészek hangszerrel, élőben hangulatokat, világokat teremtenek. Bár ugyanannyit hallgattam hiphopot, elektronikus zenét zenét vagy reggae-t gyerekként, az improvizációt tekintettem a legmagasabb szintnek. A SoulClapnél valahogy természetes volt, hogy inkább a hiphop a meghatározó, de már akkor is úgy gondoltam, hogy ha lesz saját projektem, az élő, improvizatív zene lesz.

Jól látható, hogy az utóbbi pár évben a jazz sokkal inkább kapcsolódik a popzene más részeihez, nagyobb az átjárás a zenészek között és a közönségben is.

Szerintem nagyon egészséges, ami történik. Amikor kisebb voltam, akkor mindenre fújtam, ami Bravo magazin és sorozatgyártott rágógumipop, és téma volt, hogy ki a mainstream, ki a „true”. Az én látásmódom is sokat változott azóta, és az internettel minden kicsit egyensúlyba került. Van az ipar, ami gyakran arra játszik, hogy kihasználja az emberek lustaságát, azt, hogy nagy tömegek nem fognak arra időt szánni, hogy zenét keressenek. Viszont nagy tömegben vannak azok is, akik igényesek, a nyersebb, őszintébb dolgokat keresik. A kicsit piaci alapú meghatározások, hogy a jazz ez, a pop az, a world music amaz, elkezdtek elmosódni.

Meghatározó példa számomra a Hiatus Kaiyote. Amikor először hallottam, nem hittem el, hogy létezik ilyen gyönyörű zene, ami ennyire komplex és absztrakt, de közben az a hang és a dalformák nagyon befogadhatóak. Még akkor hallottam, amikor pár tízezer megtekintés volt csak a videóikon, és nem is gondoltam, hogy ennél sokkal nagyobb lesz – két évvel később meg Grammyre jelölték őket és szupersztárokként vannak kezelve. Ez inspiráló történet volt, hogy igenis az embereknek van erre igénye, és az ilyen zenék kapnak elismerést. A To Pimp A Butterfly is erős visszacsatolás volt, hogy nincs értelme pesszimistának lenni: itt a világ egyik legnagyobb rappere, és gyönyörű hangszerelések, gyönyörű szólók hallhatók a lemezén. Tavaly voltam Thundercat-koncerten, több ezren voltunk, világklasszis jazz ment, és imádták a gyerekek. Én egy optimista ember vagyok, de ezen túl is, szerintem nagyon egészséges az a kultúra, ami most körülveszi a könnyűzenét. Menő jazzt csinálni, a fiatalok is figyelnek rá. 

Mióta élsz Berlinben, mennyire lettél része az ottani szcénának?

2018 decemberében költöztem ki. Anyám itt született Németországban, hétévesen fogadták örökbe Pesten, de kábé tíz éve visszaköltözött Berlinbe. Őt kezdtem el látogatni, aztán megismertem itt egy lányt, Katerina Sztaniszlevszkijt, aki a menedzserem lett, és az Àbáse első két-három évében meghatározó figura volt; általa elkezdtek szakmai kapcsolataim is kialakulni Berlinben. Gondolkodtam, hogy hol élnék szívesen, és Berlin ugrott ki az európai városok közül. Itt őszinte és mély a multikulturalizmus és a szabadság, és nincs egy olyan nagyon erős helyi kultúra, ami egy fal lenne, amit át kell ugrani. New Yorkra emlékeztetett, ahol eltölthettem pár hónapot: ott éreztem még, hogy a város DNS-ében benne van az együttműködés, a globalitás.

Már azelőtt kitaláltuk, hogy szeretnénk Berlinbe költözni, hogy terhes lett a barátnőm, aki most már feleségem. Én 2018-ban, a tél közepén kezdtem itt biciklisfutárkodni, ő két hónappal később jött utánam, addigra előkészítettem a terepet, lakást kerestem satöbbi 2019 januárjától élünk itt mind a ketten, és májusban született a lányunk. Aztán színpadépítő lettem, kamionokat pakoltunk, kábeleztünk, állványokat építettünk. Abban az volt jó, hogy én irányíthattam az időbeosztásomat, így próbáltam lavírozni a munka és a próbák, a zenélés között, és igyekeztem az utóbbi irányba billenteni az egyensúlyt. Tudtam, hogy Berlinben él Wayne Snow, akit még a SoulClappel hívtunk Budapestre, és kapcsolatban maradtunk. Amikor kimentünk, egyből mondta, hogy dolgozzunk együtt. Ziggy Zeitgeist is meghatározó ember volt. Őt az ausztrál 30/70 dobosaként ismertem meg, előttük játszottunk a Pontoonon, és annyira megfogott a játéka, hogy egyből azt gondoltam, muszáj lesz valamit együtt csinálnunk. Ő egy fél évvel utánunk költözött Berlinbe, egyből elkezdtünk összejárni, zenélni; elhívtam az Àbáséba, azóta játszom én is az ő Zeitgeist Freedom Energy Exchange (ZFEX) nevű zenekarában. Ő hasonlít rám, a jég hátán is megél, ráadásul neki nem kellett családot eltartania, ezért úgy állt hozzá, hogy minden mindegy, csak zenélhessen. Nagyon hamar talált ügynököt, elkezdett bulikat szervezni, én meg mentem vele.

Aztán jött a Covid, ami mindent borított. Itt tök jó a szociális háló, kaptunk egy kis ellátást, de abból nem lehetett megélni és közben folyamatos volt a bizonytalanság, hogy mikor lehet koncertezni. Volt egy pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem zenélek, irodai munkát fogok csinálni, de azt nem bírtam sokáig. Aztán családi segítséggel ki tudtuk húzni a Covid végéig. Az volt a szerencsénk, hogy mire lehetett újra koncertezni, addigra pont Wayne Snow-nak és a ZFEX-nek is jelent meg új lemeze, úgyhogy azon a nyáron elkezdtünk folyamatosan koncertezni, és az volt az első olyan élményem, hogy teljes munkaidőben turnézó zenész vagyok. Ez hatalmas dolog volt, ami véres-verejtékes munka árán jött össze, ami közben többször majdnem feladtam.

Abban, hogy sikerült lassan bekúszni a berlini színtérbe, nagy szerepet játszott még két dolog: egyrészt amikor lehetett már korlátozottan koncertezni, elindítottam Shades Of Oshu néven egy sorozatot, meghívott vendégekkel, kollaborációkkal. A lehetőségekhez képest egy-két havonta próbáltuk ezt rendszeres sorozattá tenni 2021 őszétől 2022 nyaráig. Ezeknek a felvételeiből szeptemberben jelenik meg az Oshunál a HHV kiadóval közösen egy válogatás is dupla lemezen. Másrészt a kezdetektől tagja vagyok egy Sonic Interventions nevű kollektívának, ami szintén a covid időszakból nőtte ki magát, Tempelhofer Feld-i örömzenélésekből. Nagyon izgalmas és egyedi kollektíva, amin keresztül sok fantasztikus zenészt ismertem meg. Ha beleteszel egy színtérbe, lehetőséget teremtesz másoknak is, akkor azt az emberek értékelik. Hasonló visszajelzéseket kapok itt is, mint otthon, amikor csináltuk a SoulClappel a Save the Date-et, Hip To The Game-et: ezekből több projekt is kinőtt, és jólesik hallani, hogy ez fontos volt embereknek.

Amikor kiköltöztem és bicikliztem, mindig vágyakozva néztem az XJAZZ! fesztivál plakátjait. És most már zsinórban háromszor zenéltem és szerveztem a nyitóeseményen, kurátor is voltam náluk, nagy szerepem volt az Entangled Grounds című válogatáslemezükben. Játszottam és társszerző vagyok több számban is, többek között a záró, negyedórás szvitben, amire nagyon büszkék vagyunk. Az is jó visszacsatolás volt, hogy még ételfutár koromban kaptam egy címet: a Jazzanova stúdiójába kellett salátát kivinnem. El is kezdtem magyarázni a szegény zenésznek, aki átvette, hogy én is zenész vagyok, nagyon szeretem a zenéjüket, szívesen dolgoznék itt… Két évvel később pedig Ziggyvel ott vettük fel a ZFEX Prayer For Peace című lemezét. Anyám mondta mindig, ha zárva van előttem egy ajtó, én bemászok az ablakon. Ez tényleg így van.

Paulo Cedraz, Bognár Szabolcs, Horatio Luna, Alexander Flood egy Sound of Oshu-rendezvényen | Fotó: Karl-F. Degenhardt

A magyar színtér elmúlt éveit hogyan látod, egyszerre kívülről és belülről?

A Jazzbois sikerének nagyon örülök, és valahol közös sikerként gondolok rá: bebizonyították, hogy lehetséges az, amit elképzeltünk anno, amire a SoulClappel és az Amoebával mindig is törekedtünk, vágytunk. Nemrég Londonban mondta valaki, hogy „hú, ismered a Jazzboist, nem mondod!” Hiszek abban, hogy egy színtéren belül egy projekt sikere másokat is fog húzni magával. Nemzetközi szinten egyre több koncertszervező, zeneipari szereplő fogja ismerni Budapestet. Az új zenekarok, amiket látok kibukkanni, hozzák a magyar bátorságot, kísérletező kedvet. Mindig is azt éreztem, hogy a budapesti színtér különleges, van létjogosultsága nemzetközi szinten is, és a Jazzbois példája szerintem csak a kezdet, egy lesz a sok közül.

interjú: Rónai András
portréfotók: Sztaniszlav Banderzsevszkij / Stanislife