Itt a vég, de nincs baj. DIIV: Frog in Boiling Water (lemezkritika)

Egy tökéletes dreampop debüt és két körberajongott, az énekes-dalszerző Zachary Cole Smith függőségével birkózó album után a DIIV pályafutása eddigi legerősebb anyagával tért vissza. A Frog in Boiling Water megugorja a lehetetlent: erősen politikus és reményteli shoegaze-lemez lett. Ez a kritika először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.

Több elmélet is kering arról, hogy a Z-generáció miért kattant rá az X és Y által mellőzőtt dreampop- és shoegaze-zenekarokra. Az egyik megfejtés szerint a világ ma annyira elbaszott hely, hogy jobb inkább éteri gitárfüggönyökbe és álmos vokálokba csavarni magunkat. A másik ötlet, hogy ez valamiféle finom beintés az extrovertált önmegvalósítós értékeknek, amiket a korábbi generációk hajszoltak, keserű végeredménnyel. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak ezekre a zenékre a legjobb füvezni. Az alkohol ugyanis, ahogyan ezt már több statisztika kimutatta, kezd kifejezetten cikinek számítani egy bizonyos kor alatt.

A DIIV (ejtsd /daɪv/, azaz dive) már akkor elkapta ezt a korhangulatot, amikor még inkább csak formátlan előérzetként létezett. A shoegaze-legenda Ride, a dreampop-alapvetés Beach House és a jelzőkre nem szoruló The Cure bűvöletében fogant első albuma, a 2012-es Oshin már-már túl jól bemutatkozás volt. A zenekar olyan tökéletes merülős hangzással lépett elő, mintha maga is akkor alakult volna újjá a kilencvenes évek igazságtalan mellőzése után. A kora huszonévesek azóta is ugyanúgy többségben vannak a koncertjeiken, mint mondjuk a másodvirágzását élő Slowdive esetében.

Az elmúlt tizenhárom évben a DIIV különös ívet futott be, mert valahogy mindig úgy tűnt, mintha épp az utolsó jó lemezét készítette volna. Az Oshin után hatalmasak voltak a várakozások, de a négy évvel későbbi folytatáson (Is the Is Are) sikerrel nyitották szélesebbre a hangzást. Ebben nyilván szerepe volt Zachary Cole Smith elhatalmasodó függőségének is, amit a harmadik, a korábbiaknál önmarcangolóbb Deceiver egy fokkal koszosabban és sötétebben (=rockosabban) dolgozott fel.

2019 óta aztán Smith legjött a cuccról, családot alapított és a zenekar úgy általában is lenyugodott, ami akár a kreatív energiák elapadását is magával hozhatta volna. A Frog in Boiling Water esetében viszont nem ez a helyzet, a negyedik ugyanis nemcsak egy nagyon kompakt, kifejezetten érett lemez, de tematikailag is új fejezetet nyit a DIIV életében. Sőt, tulajdonképp a műfajban is némileg szokatlan, hogy a repetitíven épülő alapokra és egyre vastagodó gitárfüggönyökre énekelt szövegek aktuális közéleti kérdéseket is érintenek.

A shoegaze/dreampop ugye nem a szövegekről híres, ami törvényszerű, hisz az ének gyakran ugyanolyan textúra, mint a gerjedő zaj vagy a lassan pumáló basszus. Vannak persze fantasztikus dalszövegírói a műfajnak (Neil Halstead például), de a témák legtöbbször erősen személyesek. A DIIV persze nem úgy politizál, mint mondjuk a Rage Against the Machine, de Smith több dalban is arról énekel, hogy a kapitalizmus bizony jól megette a lelkünket és egyébként sem túl rózsás a helyzet. A Frog in Boiling Water ennek ellenére egyáltalán nem depressziós vagy reménytelen, az alagút végén rendre megcsillan némi fény és nincs félelem.

A dalok felépítése hasonló logikát követ. Finoman elindul egy alapképlet, ismétlődően ketyeg, miközben egyre dagadnak a gitár- és énektémák, gyakran himnikus magasságokba repítve minket. A melódiák egyszerűek, a körítés gyönyörű, a keserű szövegek így jótékony feszültségbe lépnek a zene törékeny szépségével. Mintha már belenyugodtunk volna, hogy a bukás elkerülhetetlen és vágyakozva nézünk az ismeretlen új elébe. 

9/10

Huber Zoltán