Váratlanul jött, és kétszer olyan hosszú lett, mint eredetileg gondolta a világ. De vajon a korszak úrnőjének új lemeze túl van-e már jón és rosszon? Ez a cikk először a Recorder magazin 114. számában jelent meg.
A keserű tapasztalatok lassú tüzén párolt életbölcsesség szerint hatalmas vagyonhoz úgy a legbiztosabb hozzájutni, ha eleve sok pénzzel állunk a startvonalhoz. A popzenében a szupersztárság is a legtöbbször ütemes emelkedés eredménye, ritka a semmiből a császári/császárnői rangig emelkedő zenész. Taylor Swift sem tartozik ezek közé: arra a brutális, mindenki, de tényleg mindenki szintje felett húzódó kilátóra, ahonnan mostanában a világot szemléli, eleve csak igen magasról lehetett eljutni – pont olyan magasról, ahová ő a karrierje első tíz évében feljutott. Utána már „csupán” azt kellett elhitetnie mindenkivel, hogy innentől a határ valóban a csillagos ég.
Mindenekelőtt erőt kellett mutatnia, és azt talán még számos ellensége is elismeri, hogy keveseknek sikerült ez ilyen látványos módon (ha egyáltalán) a popzene nagyjából 70 éves történetében. Kétségtelen tény, hogy a mozis – mármint a játékfilmes, a színészi – áttörés nem jött össze neki, pedig akkor már nemcsak a Holdról, hanem valószínűleg a Marsról is látszott volna a siker, minden más szempontból viszont Miss Swift a folyamatos tarolásra rendezkedhetett be a 2020-as évek első felében.
2019 és 2024 között háromszor újította meg eredményesen önmagát (a Lover felhőtlen rágógumipopjából a Folklore/Evermore elegáns indie-folkjára, majd a Midnights és most a The Tortured Poets Department érettebb elektropopjára váltott, folyamatosan bővítve a közönségét), kiadott öt albumot, azokon nagyjából száz (!) dalt, újravette négy korábbi lemezét, és összehozta a világ legsikeresebb stadionturnéját. Folyamatosan eladási rekordokat döntögetett, és ott volt minden kilométerkőnél, de ami a legszebb (és szintén a kivételes, már-már mitikus erő mítoszát táplálja), hogy az összkép (az illúzió, az imázs) töretlenül kisujjból kirázott eredményeket mutat. Vessük össze például Beyoncé idei countrys albumának körítését a Tortured Poetsével: míg az előző esetében a (káprázatos) végeredményről üvölt, hogy megannyi kreatív élmunkás végeláthatatlan brainstormingja után jutottak el hozzá, Taylor Swift lemezének borítóján egy kicsit fakó monokróm fotó látható, amit akár az anyukája vagy ő maga is készíthetett, ami nyilván nem így történt, de az üzenet ettől még az, hogy neki akár így is megy.
Sok minden hozzájárulhatott még, hogy ezt az időszakot Taylor Swift érájaként könyvelhessük el a popkultúrában, és ezek között nem is szerénykedhet nagyon hátul a sorban a tény, hogy a világ olyannyira kaotikus, visszataszító és veszélyes lett, hogy ami meghitt és így biztonságos, mindennél vonzóbbnak képes mutatni magát (TS fehér, feminin nő, szépsége úgymond klasszikus, a zenéje pedig hagyományos szerkezetű, régi vágású popzene: ennél otthonosabb talán csak akkor lehetne, ha rohangászna körülötte három kisgyermek – helyette macskák rohangásznak, ami talán jobban is fekszik a fiatalabb hallgatóinál), de meggyőződésem, hogy a heroikus teljesítménnyel társuló könnyűkezűség lehet a döntő. Ebből a szempontból pedig a most, alig két évvel a Midnights és eggyel az újravett Speak Now és 1989 után, a világhódító koncertkörút kellős közepén kiadott, 31 számos új lemez a tökéletes húzás: ez már tényleg csak annak megy, aki – veled, velem és több ezer amúgy neves zenésszel ellentétben – akár fogmosás közben is képes értékelhető dalokat írni, ami egyúttal az elképzelhető legbrutálisabb erődemonstráció.
Más szempontból persze vannak bajok vele. Kezdve azzal, hogy nem egészen világos, a tizenöt dalos, mintegy ráadásképp hozzátoldott The Anthology most akkor a The Tortured Poets Department című, 16 számos album afféle bónuszlemeze, vagy a kettő valójában egy nagy mű – de akkor miért ennyire különbözőek? Az első változattal sem lenne sok baj, hiszen az utóbbi években a Swift-lemezek rendre különféle, extra dalokkal teli kiadásokban jelentek meg, és ezek a pluszok (mondjuk, az It’s Time To Go az Evermore-on) olykor éppoly szépen csillogtak, mint a hivatalos húzószámok, sőt: a Midnights esetében a furcsán csúszkáló, teljesen atipikus Glitch (az ötödik bónusztétel a 3am Edition nevű verzión) például az egész projekt egyik legizgalmasabb dobása volt. De a kaotikusságot az elemi eldöntetlenség kétségkívül nem enyhíti.
A zenei irány önmagában is zavaros: az első lemez a Midnights borongós elektropopos kistestvéreként, amolyan szomorúdiszkó-kollekcióként indul ezt jól kiegészítő zongorás lassúkkal, de néha kicsúszunk másik irányba, főleg a Folklore/Evermore-féle folk felé, amely aztán a második albumon lesz domináns, de nem töretlenül meghatározó, mert becsúszik pár könnyedebb popszám is. Az első lemezen még volt erő megkeresni egy valódi zárószámot, a második egyszerűen csak véget ér egy lassabb tétellel, és olykor teljesen egyforma tempójú és hangszerelésű dalok kerülnek egymás mellé, amelyek így értelemszerűen gyengítik a hatást.
Ezzel együtt érzésem szerint abszolút tévút, ha azon a kérdésen rugózunk, hogy jobb lenne-e a Tortured Poets, ha húznánk belőle, illetve ha elmélázunk rajta, hogy vajon a lemezkettős akkor most kudarc-e pusztán azért, mert számokat lehetne kihúzni róla. A fekete öves Swiftie-ken túl nagyjából tíz dalt gyaníthatóan bárki képes volna nagyobb viták nélkül törölni, és még biztos lenne négy-öt, aminek eliminálásában a többség egyetértene. 10-15 kihúzható szám nem kevés – a másik serpenyőbe viszont még így is 10-15 olyan kerül, amelyek közül a művésznő bármelyiket előveheti majd a gigaturnéján annak megkockáztatása nélkül, hogy a közönség elkezdene szivárogni a büfék felé. Gondoljuk végig, vajon ki tudna még ennyi stabil szerzeményt csak úgy két kézzel a hívei elé szórni az élmezőny lovasai közül.
Taylor Swift jelentőségét talán az húzza alá a legvastagabb tollal, hogy feljebb is csupán felesleges dalokról beszélhettünk, nem pedig egyértelműen rosszakról. Azon a terepen, amelyen Swift is halad, vagyis az ismétlődő mintázatokra épülő, verze/refrén struktúrájú, csak kisebb érzelmi és formai kanyarokat megengedő, négy-öt perces popdalok univerzumában a jól megírt dal ahhoz hasonlatos, amit egyszer a jó detektívregényre mondtak: olyan, mint a villanykörte: ha becsavarod, ég. Vagy más szavakkal: folyékonyan és természetesen építkezik, gördülékeny, kerek és tömör, részleteiben vagy egészében ragadós. Taylor Swift gyakorlatilag mindig ilyeneket ír, olyan precizitással, hogy a dalai bármilyen közegbe áttéve (akár egy kamara-, akár egy punkzenekarnak átnyújtva) tovább világítanának. És ez egyáltalán nem kevés, sőt éppen ellenkezőleg: a világuralmi menetelés integráns része – de persze amilyen telhetetlenek vagyunk, a sima lámpafény nekünk már, egy fényekkel teli korszak gyermekeinek nem elég: az kell, hogy vibráljon a sok foton, vagy vakítson, vagy érzéki legyen a homály – és így tovább.
Ezt most kétségtelenül csak kábé a lemez fele tudja (nekem, aki a Folklore/Evermore-t tartja az eddigi pályacsúcsnak, inkább a második felének a fele), és sokak számára tovább csökkentheti a hőfokot, hogy nem nagyon jön szembe semmi olyan, amit ne hallottunk volna már Swifttől korábban – korábban alatt ráadásul nem a régmúltat, hanem az elmúlt kábé három évet értve. Legyinteni viszont nem érdemes rá: a Fortnight, a Florida!!!, a The Albatross, az I Hate It Here, a The Smallest Man Who Ever Lived vagy a The Prophecy (nem sorolom végig) az érett, hangjával magabiztosan, vérbeli dramaturgiai érzékkel bánó, régi, megbízható társaira, Jack Antonoffra és a második körben Aaron Dessnerre támaszkodó Swift kezei közül kikerülve ott fáj, ott játékos és ott emelkedett, ahol kell. De a fő hangsúly persze a sajgáson van.
Mint az közismert (néhány év múlva érettségi tétel!), a Tortured Poets nem egy, hanem egyenesen két rosszul végződött szerelmi viszony krónikája, egy hosszú és fájdalmas, valamint egy rövid és bosszantó kapcsolaté; sőt a művésznő még az aktuális barátja mellett – most úgy tűnik – megtalált békére és boldogságra is utalásokat tesz néhány számban. Ezt a zűrzavaros érzelmi keringőt az összes létező szögből bevilágítja: van itt hely a dühre, a szomorúságra, a csalódásra, a vágyakozásra, a kicsinyességre, a vádaskodásra és az önvádra, ahogyan arra is, hogy mindezt hogyan lehet megélni a folyamatos médiafigyelem és a falrengető sikerek súlya alatt.
A kettős lemez a maga formátlanságával együtt így valami nagyszabásút, szűretlent és szerkesztetlent, egyúttal fokozottan intimebbet kínál – valahogy úgy, ahogyan Karl Ove Knausgård és az ő sikere óta elszaporodó autofikciós írók teszik a maguk 600-1000 oldalas regényekben kannibalizált privát életükkel. Ebbe a koncepcióba beleillenek a jobb és sutább szövegsorok, de passzolnak voltaképp a szerényebben pislákoló szakaszok is, mert azok is kellenek a mindenhez (lásd például a Petert, ami szimplán élvezeti szempontból nem egy fáklyásmenet, a narratívában viszont a maga visszautalásaival fontos építőelem).
Egyébként alapvetően a szokásos: fokozottabb ugyan a testiség, ám annál is több a kajlaság, a szertelenség, az önsajnálat; itt egy kis rosszmáj, ott csipet jogos sértettség, vagyis szív, szív és még több szív – egy felnőtt testben ragadt örök kamasz mániás firkálása a naplójába azoknak, akiket éjszakánként olykor még most, 20, 40 vagy 110 évesen is megtalál saját maguk valahai kiadása az összes egykor szerzett, befoltozhatatlan szakadással a lélek szaténfelületén. Néha rossz ugyan ránézni, de csak akkor fáj igazán édesen az álom, hogyha együtt lehetnek.
Greff András
