Oppresszív tudatfolyam, terápiás munka vagy csak az elmulasztott tinédzserkort kamatos kamattal bepótoló csapkodás? Taylor Swift világában mindez egyszerre is lehetséges. Ez az írás először a Recorder magazin 114. számában jelent meg.
Még annak is meg kellett őrülnie a kíváncsiságtól körülöttem, aki csak úgy mentális rágóguminak használja a zenét a mindennapokban, de semmi esetre sem mondható vérbeli Swiftie-nek. A The Tortured Poets Department megjelenése előtti hetek a környezetemben, de pláne a közösségi média egyes sarkaiban kibírhatatlanok voltak a találgatások, tervek, konteók idegtépő áradása közepette. Antropológiai érdeklődéssel szemléltem, ahogyan megállapodott fölnőttek szerveznek TTPD brunchot, hoznak létre TTPD Whatsapp-csoportot, vesznek ki péntekre szabadságot (!), hogy aztán a megjelenés napján üzenetekkel bombázzák a teljes baráti körüket, ahelyett hogy a villásreggeli romjai fölött az exük karjaiba omolva zokognának.
Ez a fogadtatás akár túlzásnak, sőt egyenesen fikciónak tűnhetne, de nem az. Nem tudnék még egy mainstream előadót mondani, akinek a legújabb, friss, ropogós dalokat tartalmazó, váratlanul-duplaalbumát ennyire felfokozott várakozás előzné meg, akinek a szavai felett milliók gyakorolnának napokig-hetekig exegézist: Taylor Swift viszont lebírta az egész világot.
Minden egyenetlensége ellenére a The Tortured Poets Department és a hozzá tartozó plusz 16 tracket tartalmazó The Anthology egy rendkívül érdekes talány. Az apropó és a kontextus unásig ismert, de az eltelt idő egészen más felhangot kölcsönöz az egésznek. Swift tönkrement kapcsolatai brit fiúkkal éveken át táplálták kiapadhatatlan forrásként a bulvármédiát, ahogyan jelenlegi kapcsolata Travis Kelce-vel, a zsinórban kétszer bajnokságot nyert Kansas City Chiefs amerikai futballcsapat tight endjével táplálja ugyanazt a bulvármédiát – érdekes módon az utóbbi, felhőtlenül boldognak tűnő és ekképpen is prezentált szerelem jobban borzolja az amerikai kedélyeket, mint a csúnya érzelmi sebekkel végződő viszonyok: Trump-hívők ezrei várták rettegve, hogy a Super Bowlon Taytay és Travis kart karba öltve teszik majd le a voksukat Joe Biden mellett. Ízlelgessük csak: Taylor Swift mint a háttérhatalom letéteményese.
Ebben a fénytörésben még erősebb a kontraszt, amit a The Tortured Poets Department tematikáját és stilisztikai-poétikai eszköztárát illetően megalkot. Ezzel az albummal a Swift-életmű és reprezentáció ismeretében a hallgatónak tényleg meg kell dolgoznia, mert az élmény szempontjából a popzene majdhogynem másodrangú. Az innen-onnan csipegetett beatek, dallamok és effektek sosem kerülnek előtérbe, az első kiugró benyomás, hogy egy rendkívül egy-hangú anyaggal van dolgunk. Csakhogy közben egy kvázi-tudatfolyamot hallgatunk, mint afféle zsolozsmát, a Julia Cameron által népszerűvé tett morning pages automatikus írástechnikájának eredményét.
A KÁOSZ SZÍVE, A SZÍV KÁOSZA. TAYLOR SWIFT ÚJ LEMEZE ÉS A VILÁGURALOM
A morning pages egyfajta tudattisztító gyakorlat, terápiás igényű és célú rituálé: háromoldalnyi, öncezúra, megállás, tipródás nélkül papírra vetett gondolat, ami a kívülálló számára jobbára értékelhetetlen szemétnek tűnne. Taylor Swift viszont ellentmondást nem tűrően csinál ebből a gyakorlásból autofikciót, valós, beazonosítható, megvádolt, piedesztálra emelt és onnan lerántott aktorokkal. Így kerül célkeresztbe a címadó dalban a The 1975 énekese, Matty Healy, mint „tetovált golden retriever”, vagy jelenik meg alig bujtatottan Travis, a futballalkimista a The Alchemy amerikaifoci-metaforákkal fájdalmasan telezsúfolt strófáiban. És persze Joe Alwyn, akivel hat éven át tartott az a se veled-se nélküled kapcsolat, aminek utózöngéi (So Long, London, Florida!!!, loml, The Smallest Man Who Ever Lived) ördögűzéssé vagy hangos bosszúvá színezik az albumot – kinek mit jelent, ha korunk legnagyobb popsztárja kendőzetlenül a világ elé tárja a saját narratíváját.
A The Tortured Poets Department dalait tökéletesen felesleges a jó-rossz dimenzión belül értelmezni, hiszen a saját megélés rituális abszolút értékre emelése történik, aminek a médiuma a szofisztikált kortárs elektropop; ennek a gesztusnak pedig csak tanúi és nem kritikusai lehetünk.
Selmeczi Nóra
