„Sírni tudnék, de ordítok inkább” – Galaxisok-interjú és Ellenszélben-albumpremier

„Örökre elég volt ebből” – énekli Szabó Benedek a Galaxisok új lemezén, amin a dühös kormánykritikát szép, csilingelő gitárzenébe csomagolják. De miért A legszebb éveinket írta meg végül, amikor először nekifutott egy protesztlemeznek? Őt hogyhogy nem érte még utol az apátia, és miért nem káromkodott egyszer sem egy ennyire mérges albumon? A Galaxisok frontemberével dalról dalra is kiveséztük a ma megjelenő Ellenszélben-t, amiből kiderült, hogy melyik új daluk jött a Kisváros zenéjéből és melyik egy Philip K. Dick-idézetből, és melyiket játszhatná akár a National is. Albumpremier és nagyinterjú a Recorderen, lemezbemutató koncert április 6-án a Dürerben!

„A szerelem olyan, mint a politika: könnyű szar számot írni róla.” Ezt még 7 éve mondtad egy interjúban. Hogyan jutottál el innen egy protesztlemezig?

Pont azért nem írtam meg ezt a lemezt már 2014-ben, amikor először lettem úgy istenigazából ideges a magyar kormány miatt, mert féltem, hogy nem tudok elég okos lenni. A politikai-közéleti témákról írt dalaimat didaktikusnak és demagógnak éreztem. Aztán tavaly elolvastam Ursula Le Guin The Word For World Is Forest című regényét, aminek az előszavában arról ír, hogy kicsit elszaladt vele a ló, de arra jutott, hogy nem kell mindig okosnak lenni, mert néha felszabadító, ha az embert elragadja a dühe. És mivel ebből egy csodálatos regény született, én is arra jutottam, hogy elengedem a félelmeimet. Ha dühös vagyok, akkor a zenémben is dühös leszek, hadd jöjjön ki belőlem, ami ki akar – pláne, hogy hosszú idő után először most valami olyan jött, ami nem stílusgyakorlat és nem a különböző zenei érdeklődésemet fejezi ki.

Ezek szerint már tíz éve nekiálltál ennek a lemeznek, csak a dalokat kidobtad a kukába?

Így van. Többek között ez az oka annak, hogy A legszebb éveink című albumunk áll a legkevésbé közel a szívemhez, mert eredetileg az lett volna az a lemez, ami végül ez lett. Sok számot írtam, ami az akkori dolgokra reflektált, a dohányboltokra, a szürke térkövekre, az önkormányzati taxis barokk stílusú beruházásokra, a szociális temetésekre, vagy az utcaátnevezésekre, ami a Beatkorszakban is említésre került. De nem voltam velük elégedett, ezért jött A legszebb éveink, ami egy kicsit öszvér lemez lett az én szememben, mert nem arról beszéltem rajta, amiről igazán akartam. Csak a Felkelek, elmegyek boltba maradt meg abból a szórásból.

Amiről azt mondtad egyszer, hogy a Galaxisok egyik legfélreértettebb száma, mert az emberek szeretik azt üvölteni a koncerteken, hogy bazdmeg a kurva anyádat, pedig ez pont arról szól, hogy elharapódzott itthon ez az agresszív mentalitás.

Annyit pontosítanék, hogy szerintem nem értik félre az emberek, egyszerűen csak nagyon jó azt kiabálni koncerten, hogy bazdmeg a kurva anyádat. De közben érdemes emlékezni rá, hogy ez a szám arról szól, hogy ezek az emberek, akikről a Fekete póló is szól, utánad kiabálnak az utcán. Amikor 2014-ben megírtam, úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet. Hát lehetett.

Mondtad, hogy a régi politikus számaidat demagógnak tartottad. Most nem voltál ilyen kritikus magaddal?

Nem. Próbáltam nem külső, kritikus szemmel nézni a dalokat, csak írni, ami jön. Ott van például az Örökre elég volt ebből, ami nagyon érzelmes és talán kicsit demagóg is, de amikor az embernek 14 éve elege van valamiből, akkor hadd legyen már dühös és demagóg. 2014-ben még úgy gondoltam, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak, 2024-ben viszont úgy, hogy ez talán szükséges. (Az Örökre elég volt ebből szövegéből vettük az interjú címét is – S.T.)

Krúbi nemrég hozta ki a politikailag kiábrándult lemezét. Téged nem ért még utol az apátia?

Nem. Én ugyanazt a dühöt érzem, mint tíz éve, csak most egy erős félelem és kétségbeesés is társul hozzá. Szerintem most sokkal rosszabb a helyzet és nagyon komoly tétekre megy az, ami tíz éve még csupán belpolitikai-közérzeti kérdésnek tűnt. Azért sem szeretem, amikor közérzeti számoknak nevezzük ezeket, mert ezek kormányellenes számok és ezt nem szégyellem kimondani. Az az út, amire ez a kormány ráléptette az országot, szöges ellentétben áll mindennel, amit én szeretnék az élettől, és ez a helyzet az egzisztenciámban, létezésemben és a boldogságomban is fenyeget. Az egyetlen dolog, amit tenni tudtam én, aki nem vagyok egy kifejezetten bátor ember és eszköztelennek érzem magam a kormány politikájával szemben, az volt, hogy megcsináltam ezt a lemezt, és próbáltam jó refréneket írni hozzá, hogy minél több ember énekelje.

A hétköznapjaidra ez mennyire nyomja rá a bélyegét?

Rányomja, mert gyakorlatilag nem telik el úgy nap, hogy ne szorulna össze a gyomrom a híreket olvasva. Azok közé tartozom, akik a miniszterelnökük minden megnyilvánulásakor attól rettegnek, hogy mit fog mondani. És ez már nemcsak belpolitikai színtéren történik, hanem terjed a hírünk a nagyvilágban, és úgy kísér el, mint a cipődre ragadt kutyaszar szaga, ahogy a Magasugrásban is írtam.

De ott izét írtál.

Mert jobban kijött. Meg nem akartam sokat káromkodni a lemezen. Dühös albumot akartam írni, amin cukormázba van forgatva a kormánykritika. Még egy szar sem hangzik el rajta.

Az Ellenszélben mintha flörtölne azzal az áldozatszereppel, amibe mindkét politikai oldalon szívesen beledőlnek emberek. Te hogy viszonyulsz ehhez?

Nem áldozatként kelek és fekszem, de mi, akik másképp gondolkodunk és ellenszélben élünk, valamilyen szinten áldozatai vagyunk annak a narratívának, amit a kormány épít már régóta. Annak a kormánynak, amelyik képes volt egy moderáltan oroszellenes és alapvetően nyugatos társadalomból tíz év alatt egy döntő többségében keletbarát és elképesztően nyugatellenes országot kreálni, igenis lehetünk az áldozatai. De ez nem jelenti azt, hogy feltesszük a kezünket, és azt mondjuk, hogy itt nem lehet élni. Semmiképp se akartam arról énekelni, hogy ez az ország rossz, és máshol bezzeg minden jobb. Épp azért érzem baromi tragikusnak a helyzetünket, mert rengeteg csodálatos dolog van a magyar kultúrában és történelemben, és ez az ország is nagyon jó hely, amit önös érdekből kisajátított egy számomra borzasztó erő. De erre nem az a megoldás, hogy hagyjuk a francba az egészet, hanem beszélni kell róla, mielőtt ennél csak kevésbé tudni tudnánk.

Érzek egy szép hiábavalóságot a lemezben. A legtöbb számban a másik oldalt szólítod meg, de ez kicsit olyan, mintha a dalokban emlegetett betonfalak előtt állva kiabálnál a semminek.

Nem akarom, hogy ez legyen a lemez mottója, de ez egy csodálatos összefoglalás. Számomra olyan az Ellenszélben, mint a traumafeldolgozás egy toxikus kapcsolatban, csak itt egy kormány bántalmaz egy országot. Erre az analógiára húztam fel a Magasugrás című számot.

Mondtad, hogy veszélyeztetve érzed magad az egzisztenciádban, mégis a zeneipar a leginkább ellenszélvédett a művészeti ágak közül. Sok filmrendező nem jut most lehetőséghez, a színházban kilátástalan a függetlenek helyzete, zenélni viszont szabadon lehet.

Azt érzem veszélyben, hogy teljes, egész emberként tudjak létezni hosszú távon, nem attól félek, hogy majd elkehetlenítenek a munkahelyemen. Való igaz, hogy a filmmel és a színházzal szemben a zenéléshez nem kell túl sok pénz. Lemezt felvenni otthon is lehet, ergo forrásmegvonással nem lehet megfojtani egy zenei színteret akkor sem, ha az kormánykritikus. Amivel meg lehet, ha a kormány nagyon akarja – de egyelőre nem akarta –, az a koncerthelyszínek, illetve a nagyobb produkciók esetén a színpadtechnikai lehetőségek kisajátítása és ellehetetlenítése. De ez meg nagyon nehéz. Klubokat nem éri meg lenyúlni, mert a működtetésük nem jövedelmez olyan jól, mint lakóparkokat felhúzni a Balaton partján vagy autópályát építeni túlárazva.

Másrészt azt érzem, hogy a kormány eddig egyszerűen nem vette túl komolyan a zenészeket. Kormányellenes hangok inkább csak szubkultúrákban tűntek fel, amelyek nem jutottak el sok emberhez, a viszonylag nagy elérésű zenészek pedig kényesen kerülték a kérdést, hiszen azt verték bele az egész generációnkba, hogy a zenész csak ne politizáljon, hanem szórakoztassa a közönséget. Ez az elmúlt egy-két évben valamelyest megváltozott, és a kormány is tudja, hogy nagy tömegeket nem a hatvanadik 3%-ra mért ellenzéki tömörülés tud megmozgatni, hanem a híres előadók. Fixa ideám, hogy ha egy koncerten fellépne öt aktuálisan nagyon menő előadó, amelyik nem ért egyet a kormány intézkedéseivel, de nem lennének politikai beszédek meg slammerek meg politikusok, csak egy explicite kormányellenes koncert, az elképesztő mennyiségű embert tudna megmozgatni.

Szerintem ezt észlelte a kormány is, és bár úgy érzem, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal elsősorban ellenzéki pártok és sajtótermékek ellen jött létre, de azért orosz mintára lehetőséget ad olyan jogszabályok és törvények megalkotására, amelyekkel vegzálni lehet az embereket. Nem azt mondom, hogy azonnal elvisznek és eltüntetnek, de az életet kényelmetlenné tudják tenni a zenészek számára is.

Van olyan közéleti dalszerző, akit nagyra tartasz?

Szerintem a protest songok ott izgalmasak, ahol van tétjük. Az egyik kedvenc előadóm Victor Jara, akit összevertek, majd agyonlőttek Pinochet hatalomátvételekor. Meghalt azért, amit képviselt, és csodálatos számokat írt. Vagy ott van a félig őslakos származású kanadai dalszerző, Willie Dunn, akinek az I Pity the Country c. száma arról szólt a hetvenes években, hogy milyen érzés egy olyan rendszerben élni, ami tudomást sem vesz a létezésedről. Gyönyörű dal.

A magyar underground marginális színterein is régóta jelen van a kormánykritika, csak ezek a zenék nem jutottak el túl sok emberhez. Jacopo, a Galaxisok első billentyűse 2014-ben megírta a Fél fénnyel a Nerzenét, ami egy nagyon explicit és nagyon apokaliptikus vízió. De ott a Rákosi Orbán Népe c. EP-je, vagy a Dehidratált Fejek száma, a Fasiszta geci a kormány. A Galaxisokkal ezekhez mi annyit tudunk hozzátenni, hogy kicsit szélesebb közönséghez juttatjuk el a zenét. A Carson Coma vagy Azahriah persze sokkal több emberhez elér a nem is túl áthallásosan kormánykritikus számaival, és én annak örülnék, ha ez a lemez nem önmagában állna, hanem a része lenne egy már zajló, szélesebb körű változásnak, és a zenészek, ha erről szeretnének, akkor erről énekelnének. Ha nem, akkor természetesen nem kell. Azt a militáns hozzáállást sem szeretem, hogy kutya kötelességed a politikáról énekelni, ha érdekel az ország sorsa. Nem. Akkor kell, ha szeretnél, és úgy érzed, hogy tudsz is valamit mondani erről.

Az elveszett szépségről is szól az Ellenszélben, amiben az a csavar, hogy szép gitárzenével ellenpontozzátok a szövegeket.

Az elmúlt években sokféle műfaj iránt lelkesedtünk és sokat kísérleteztünk azzal, hogyan működnek a Galaxisok-számok különféle zenei környezetekben. Imádom a Történetek mások életéből-t és a Minket ne szeress!-t is, de zeneileg ezek stílusgyakorlatok voltak, Galaxisok-szövegekkel. Most viszont úgy voltam vele, hogy ezt elengedem, és megpróbálok olyan számokat írni, amik csak úgy jönnek belőlem. És úgy tűnik, belőlem ezek a háromakkordos, csilingelős számok jönnek, amikhez a zenekar nagyon szép hangszereléseket hozott. Ha valaki megkérdezné, milyen zeneileg a Galaxisok, ezt a lemezt ajánlanám neki. Ez egy reprezentatív Galaxisok-lemez. Őszinte és szűretlen.

A tavalyi lemezzel szemben az volt a fő és nagyjából egyedüli kritika, hogy ez egy tétnélküli stílusgyakorlat.

A stílusgyakorlattal én egyáltalán nem akartam degradálni a Minket ne szeress!-t. Jó számot írni nehéz, és nem mindig jön össze. A tavalyi lemezen is van, ami nagyon jól sikerült, és van, ami nem. Az Ez a nyár is „stílusgyakorlati” keretek között született, de szerintem örök darab marad a setlistben. Mitől lenne kevésbé őszinte, mint a Gubancok vagy a Focipályák éjszaka?

Ezek csak játékok, keretek, amikkel zeneileg kihívások elé állíthatod magad, de szerintem egy jó zenekar – és merem remélni, hogy a Galaxisok az – meg tudja őrizni a zenei identitását akkor is, ha ezerféle zenei környezetben dolgozik. A legjobb példa erre a Történetek mások életéből, amin nagyon sok különböző műfajban volt nagyon galaxisokos a zene.

Jól sejtem, hogy élőben most a legutóbbi két lemez számaiból raktok össze egy pörgős setlistet?

Hát, az élet tele van meglepetéssel.

És a Lehet, hogy rólad álmodtam zongorás balladáival fogjátok játszani az új dalokat, és A teljesség felével kezditek a koncerteket?

(nevet) Két szám lesz az új lemezről, plusz a régi slágerek. Nem… Nekem fontos, hogy kiszámíthatatlanok legyenek a Galaxisok setlistjei, és ez most is így lesz. Hogy pontosan mi is, az kiderül április 6-án a Dürer Kertben!

Galaxisok – Ellenszélben lemezbemutató koncert
Előzenekar: Platon Karataev duo
Helyszín: Dürer Kert
Időpont: 2024. április 6. (szombat) 20.00
Belépő: 5000 Ft (elővételben), 5500 Ft (helyszínen)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
fotók: Komróczki Dia

DALRÓL DALRA AZ ELLENSZÉLBEN: „JOBBAK AZOK A LEMEZEK, AMIKET EGYÜTT CSINÁLUNK”

A Konszolidációt azért írtad, hogy lehessen pogózni a koncerteken?

Nagyon szeretem az ilyen számokat, sok lemezünkön van hasonló, pl. a Vakáció!. A Konszolidációt két dolog ihlette. 2014-ben, még a választások előtt azt mondta valaki egy családi ebéden, hogy „Uram, eddig keménykedtek, de mindent megcsináltak, amit akartak, és a következő 4 év a konszolidációról fog szólni”. Pár évvel később Sallai Lacival beszélgettünk az akkori menedzserünk, Szasza gangján arról, hogy ebből az idegenellenességből nem lehet egy évtizedig tartó kampányt és népszerűséget építeni, és most már jönnie kell a konszolidációnak. Azóta is várjuk. Szóval ez a szám magunknak is egy fricska.

A Minket ne szeress! úgy indult, hogy írtál négy számot karácsonyi ajándékba, amikről azt mondtad, hogy soha nem fognak megjelenni. Ezek egyike volt a Kelet?

Azok tényleg nem fognak megjelenni, már csak azért sem, mert elszállt a vincseszterem, és nekem is csak kazettán vannak meg. De jól érzed, ez a szám az előző lemezre íródott, csak nem fejeztem be időben. Témájában amúgy is jobban illik ide. Ez az egyik legexplicitebb szám a lemezen.

Nekem Az oroszlán a kedvenc számom a lemezen, de az pont nem közéleti. Bár én belehallom, hogy a rendszerváltás utáni elfásulásról is szólhat. Előtte várták az oroszlánt, mert akkor kellett egy egyértelmű ellenséggel harcolni, utána meg ránk szakadt a szabadság, és vele az unalmas hétköznapi gondok – és ebbe is belefásul az ember egy idő után.

Ez annyira jó értelmezés, hogy nem tudom, elmondjam-e, miről írtam. Olvastam egy cikket arról, hogy bár régóta civilizált környezetben élünk, az ösztöneink még közelebb állnak az ősemberéhez, ezért még mindig nehezen viseljük a hosszú távú stresszt. Az orvos- és a társadalomtudomány szerint azért, mert az emberiség jóval több időt töltött nem civilizált körülmények között, és a vegetatív idegrendszerünk a mai napig a gyors és intenzív veszélyekre van kódolva. Hogy jön az oroszlán, és vagy megesz, vagy megölöd. Ezzel jönnek bizonyos fiziológiai reakciók is, izzadsz, jobb lesz a szaglásod, felmegy benned az adrenalin. Amikor a számlák jönnek, és nem tudod kifizetni őket, akkor is beindulnak ezek a reakciók, de annak a veszélyhelyzetnek nincs vége és elbújni sem tudsz előle, és ilyenkor néha azt gondolod, bárcsak az oroszlán jönne. Emellett egy Philip K. Dick-idézet is hozzájárult ehhez a számhoz, amit Az ember a fellegvárban c. regényében olvastam: a modern ember dilemmája az, hogy a teste készen áll, de a veszély láthatatlan.

Az Aznapon megint a novellisztikus dalszerzéshez közelítesz.

Az a Történetek mások életéből c. lemezünkhöz hasonlít szövegileg és a Galaxisok apokaliptikus számainak sorába illeszkedik. A Lehet, hogy rólad álmodtam-on volt hasonló a zárószám. Ez is kilóg az új lemezről, de mindenképp rá akartam tenni. Tavaly év elején még egy egészen más jellegű album járt a fejemben, egy nagyon álomszerű, nagyon szép, nagyon lassú és szerteágazó, lágyan ringatózó, meditatív számokra épülő lemez, ami végül nem készült el, mert úgy éreztem, mégsem ezt szeretném most megcsinálni, de ez a szám nagyon tetszett, ezért ráraktuk az Ellenszélben-re. Záródalként pláne jól működik.

Ákos 12 húros gitárjai annyira gyönyörűek a refrénben, hogy kértem is Gál Mátét, a hangmérnökünket, hogy hangosítsa fel őket. Az Ellenszélben, több korábbi lemezünkkel ellentétben úgy készült, hogy vagy zongorán, vagy gitáron megírtam a számok alapját és az éneket, a hangszerelést pedig közösen raktuk össze a próbateremben. Jobbak azok a lemezek, amiket együtt csinálunk – és csinálni is jobb őket.

Ez a legzenekaribb Galaxisok-lemez?

Már a Focipályák is az volt, de azt érzem, hogy sokkal jobb zenészek lettünk 10 év alatt. Kevés időnk volt összepróbálni ezeket a számokat, és megvan bennük az ezzel járó lendület és esetlegesség, de nagyon jó dolgokat játszanak a többiek. Hatalmas a minőségi ugrás akár a Focipályákhoz képest is.

A másik kedvencem a Magasugrás.

Ezt az akkordmenetet zongorán kezdtem játszogatni. Szerintem a Kisváros zenéjéből jött, amit nagyon szerettem régen. Ehhez is szép hangszerelést raktak össze a srácok. Kicsit stadionosnak érzem, ’80-as évek közepe feeling. A szöveg expliciten arról szól, amiről, a refrén viszont kifejezetten reményteli. Itt jól sikerült a cukormázba forgatás, hogy szóljon komoly dolgokról, de az is dúdolja a refrént, akit ezek a dolgok nem érdekelnek. Hátha ettől majd fogják.

Örökre elég volt ebből.

Erre nagyon büszke vagyok. A zenekar nélkül nem is jött volna létre. A dobosunk, Bradák Soma mondta, hogy valami nagyon ízléstelen dolog is kisülhetett volna belőle, de örült, hogy inkább valami olyasmi lett, amit mondjuk a National játszana. Én írtam meg az alapját, de a srácok találták ki, hogy az első refrén még ne robbanjon ki, hanem fokozatosan épüljön fel dinamikailag. Szerintem elég jól sikerült.

Fekete póló.

Ez lett kész utoljára. Nem is volt biztos, hogy rákerül a lemezre, ehhez képest nagyon kompakt lett zeneileg. Jó példa arra, hogy fogalmunk sincs, mi fog működni és mi nem. Van olyan dal, amin fél évig dolgozunk és szar lesz. És van, amit összerakunk egy próbán és működik. A szöveg a fekete pólós, „Magyar vagyok, nem turista” típusú emberekről szól, akikről mindig a szeretet nélküli hazaszeretet jut eszembe.

Nekem a Vakáció!. „Én egy izzadva lihegő országban élek, ahol mocsárban tocsogva telnek az évek, és hiába tanulsz, hiába olvasol, egy kopasz geci bekólázva eltüntet bármikor.”

Ez ugyanaz. De benne van az is, hogy sok dolgot kooptáltak, és azt mondják rá, hogy te nem szeretheted. A ’90-es években, a magyar válogatott legsötétebb időszakában voltam gyerek, mégis fennmaradtam éjszaka, hogy megnézzek Szaúd-Arábia elleni 2-2-ket és románok elleni vereségeket. Katartikus élmény volt számomra, amikor 2016-ban kijutott az Eb-re a válogatott, mert egész életemben erről álmodoztam. De ekkoriban kezdett el kapcsolódni a focihoz egy szerintem sokkal kevésbé nemzeti és sokkal inkább az oroszra emlékeztető huliganizmus, amihez aztán egy politikai máz is társult, hogy aki nem áll föl a Nélküled-re, az ne is jöjjön el a meccsre, meg egyébként is, a hazaáruló libsik ne szurkoljanak a válogatottnak. Azt érzem, hogy megpróbálnak kizárni valamiből, amit gyerekkorom óta szeretek és ez rohadtul idegesít. De nem hagyom magam. Nem engedhetjük, hogy kooptáljanak mindent, amit szeretünk.

Az egyértelmű volt, hogy a Beatkorszakot felveszitek a lemezre?

Igen. Ez volt az első szám, amit a zenekar mostani felállása először fölvett 2015-ben a gitárosunk, Ákos hálószobájában, de soha nem került lemezre. Ezt is A legszebb éveinkre szántam, de lemaradt róla, a Focipályákra pedig már nem fért fel, de koncerten sokat játszottuk, és az Ellenszélben koncepciójához már tökéletesen passzolt. A zenéje pedig most lett olyan, amilyennek 10 éve megálmodtam.

„Minket már nem lehet elrontani, túl sokat láttunk és túl sokat utaztunk.” Még mindig annyira optimista vagy a generációdat illetően, mint ahogy a Beatkorszakban írtad?

Ennek már 10 éve is kicsit önnyugtató funkciója volt. Most még inkább, de azt gondolom, remény nélkül nincs értelme csinálni. Anélkül tényleg csak az apátia marad.