Nagy show, nagy slágerek – Ilyen volt Dzsúdló az Arénában

Szolidan futurisztikus, helyenként egész grandiózus látvány, de kollektív terápiává tett, bensőséges előadás is volt Dzsúdló tegnapi koncertjén, egyben a jövő évi arénabuli-dömpinget is megnyitotta, és megmutatta, hogyan lehet otthonossá és önazonossá tenni egy ekkora helyszínt egy olyan fellépéssel, amiről a nagy show és a nagy slágerek sem hiányoznak.

„Talán hülye vagy? Azt hiszed, hogy megérdemled, amit kapsz? Azt hiszed, hogy amit csinálsz, az vezet valahova? Mit tudsz te nyújtani valójában? A semmit” – indította bejátszásról egy fiktív, de talán az igazit is modellező terápiával első arénakoncertjét Dzsúdló, aki hamar bizonyította, hogy nem semmi lesz az, amit ezen az estén nyújtani fog. Erősen önvallomásos idei lemeze, az év végi listánkra is felfért Kincugi bemutatóját tartotta tegnap, ami meg is követelte ezt a „szaggassuk egy kicsit együtt a sebeinket” felütést; a kérdés csak az volt, hogy egy ilyen hatalmas térben is működhet-e egy egész estén át ez a koncepció.

Működött, erről a színpadon itt is spontán, közvetlen srácként mozgó Dzsúdló gondoskodott (aki a reggel 5 óta az Aréna előtt várakozó rajongónak az egyik gyűrűjét adta ["Majd úgy meséld otthon, hogy meggyűrűztek a Dzsúdló-koncerten!"], az Angliából 1800 km-ért utazónak pandát rajzolt), illetve a jól kitalált színpadkép. A kifutót kihúzták szinte a küzdőtér közepéig, amivel az első sorban állók kissé megszívták, mert Dzsúdló szinte alig volt a színpadon, így viszont körszínpad nélkül is az volt az ember érzése, mintha folyton a közönség közepén állna a főhős. Ráadásul a színpadra épített, szolidan sci-fiszerű kockák mellett ez a mindkét oldalt piróval és lámpasorral kísért, felülről vetítővel is megtámogatott óriáskifutó olyan, helyenként egész grandiózus látványt is kölcsönzött a koncertnek, ami megemelte az élményt, de nem volt annyira furcsa vagy high-tech, hogy elvonja a figyelmet a lényegről.

Tulajdonképpen a szigetes koncert továbbgondolt, felturbózott változatát kaptuk a bukósisakos, fehér tógás táncosokkal, akik néha rózsát dobáltak a közönségbe, de jól sültek el a Dzsúdló-koncertek már megszokott kunsztjai is, az eddig csak a Parkban játszott, most a magasban előadott, billentyűkön kísért Unom, vagy a rajongóval énekelt Spanom, aminek az első sorait itt rekedt, punkos üvöltéssel nyomta el egy lány az első sorból. A gyenge pont itt is az volt, mint Azahriah-nál, hogy ami a lemezen rengeteg apró ötlettel megdobott elektronika volt – pláne a deep house-tól a drum & bassig sok mindennel kísérletező, az ismerős Dzsúdló-hangzást többfelé tágító Kincugin –, az élőben kevésbé izgalmas poprocká szelídült, ami akkor volt igazán jó, ha kicsit kimozdultak ebből a sávból, akár a jól megdörrenő, jól megpirózott electro-metálos intróval, akár egy poppunkos gitártémával, vagy egy picit agyasabb riffeléssel kísért mini-dobszólóval, talán a Tavaly télen végén.

Szinte minden számot eljátszottak a Kincugiról, mégis simán besztofnak tűnt a koncert, ami jól jelzi, hogy az elsőre talán kisebb lelkesedéssel fogadott harmadik lemez sokkal fontosabb állomás lehet az életműben. A végén persze jöttek a régi slágerek és a régi barátok is, a szülinapos Majré a 21-ben, aki már épp lesprintelt volna a színpadról, amikor Dzsúdló gyorsan visszahívta, hogy a közönséggel együtt felköszöntsék; a I Love My Boyfriend feliratú, dzsúdlós pólóban érkező Krúbi a Bálnákban, aki egy ponton egy rövid kúros táncot is lenyomott Marcinak; a túlmozgásos figurájával az igazi bulit meghozó Lil Frakk a Lejben; és Azahriah is a tavayi live sessionhöz hasonlóan itt is riffelősebbre vett Várnék-ban, aki szintén a színpad alól jött fel a kifutóra, mint Dzsúdló, aki a látványelemként funkcionáló, hatalmas bukósisak alól bújt elő a koncert elején.

Az egész estének volt egy nagyon oldott hangulata, ami Dzsúdló személyiségéből sugárzott, meg abból is, hogy ez a koncert tényleg a megkoronázása lett a Kincugi albumciklusnak, nemcsak az Arénában kiteljesedő látvány és show, hanem a nyilvános önterápia szempontjából is, ugyanis a rajongói meglepetések pont jó ritmusban érkeztek, és a Dzsúdló legmélyebb szorongásairól valló Semmi alatt villant fel a szektoronként eltérő színű fényerdő, és jöttek a magasba tartott táblák, amik rutinszerű elemei egy nagykoncertnek, itt viszont kaptak egy plusz érzelmi töltetet. Így lett értelme annak, hogy ez minden szempontból egy nagy koncert, hiszen a privát kétségekre tömeges pozitív megerősítés érkezett, és ez felemelő élmény volt mindenkinek.

„MÉG EGYÁLTALÁN NEM ÉRZEM AZT, HOGY MEGÉRKEZTEM” – DZSÚDLÓ A KONCERTSZTORIK PODCASTBAN

Dzsúdló bulija egyben a jövő évi arénakoncert-dömpinget is megnyitotta, a Covid utáni teltházak hatására sok hazai előadó jelentette be bulikat az Arénába, az MVM Dome-ba, vagy épp a Puskásba. Kérdés, hogy ki tudja majd megugorni ezt a szintet, hozni a nézőszámot, a show-t és azt a zenei élményt, ami egy ekkora térbe kell. Mindenesetre Dzsúdló most megmutatta, hogyan lehet ezt a műfajt kreatívan és önazonosan művelni – a léc magasan van, reméljük, leverni sem fogják túl sokan.

Kósa Zsolt fotói az estéről:

LENKKE_

DZSÚDLÓ

„MINDIG AZON AGYALOK, HOGYAN LEHETNE DZSÚDLÓT MÉG FURCSÁBBÁ TENNI” – TEMBO-INTERJÚ