„Szétzúzni egy gitárt a Glastonburyn elég nagy buli volt” – shame-interjú

Öt évvel a zseniális Szigetes koncertje után újra Budapesten játszik az egyik legjobb brit poszt-punk zenekar, a shame, akik az év egyik legerősebb lemezével lépnek fel az idén egynapos Reflektor Festivalon. Az élőben különösen lehengerlő frontembert, Charlie Steent kaptuk el egy interjúra.

Ahogy egy tisztességes (poszt)punkzenekart, a shame-et is unatkozó kamaszok alapították, akiknek nem volt jobb dolguk a nyáron, mint zajongani, amihez mázlijukra már a kezdetektől fogva és totál ingyen egy törzshelyet is kaptak a Fat White Family brixtoni főhadiszállásának számító Queen’s Head kocsmában. Ott állt össze első lemezük anyaga, a mindenhol, de különösen Angliában nagyot robbantó Songs of Praise is („egyszerre dühös és szórakoztató, ösztönös és intellektuális, és anélkül fogós, hogy törekedne rá” – írtuk róla), amivel ott találták magukat az angol poszt-punk robbanás, meg a véget nem érő turnék közepén.

Charlie Steennek már azelőtt pánikrohamai lettek a túlhajtástól, hogy kijött volna az első lemezük, és később is őszintén mesélt arról, mennyire megterhelő volt számukra az a daráló, amibe a siker révén kerültek. Ebből a periódusból született meg a sötétebb, agyasabb, az akut Talking Heads-rajongásuk jegyeit mutató Drunk Tank Pink, amivel szintén nem tudtak melléfogni, de azért a többség fellélegzett, amikor a 2023 elején kijött harmadik albummal, a Food For Wormsszel újra a csibész, energikus és jóval dallamosabb shame tért vissza, csak egy érettebb kiadásban.

Charlie-t stílusosan egy álmos-esős őszi délutánon értük utol telefonon, hogy színpadi megőrüléseiről, a koncertezéssel legyűrt szorongásairól, kedvenc interjúiról, a három lemezükről, és arról is beszélgessünk vele, hogy énektanárhoz járni miért ért fel egy terápiával.

A SHAME MÁR A 2017-ES EUROSONICON LENYŰGÖZTE ÉLŐBEN A RECORDERT.

„A szintén angol és szintén nagyon fiatal srácokból álló shame tűnt nekem előzetesen az egyik legérdekesebbnek, és nem is csalódtam bennük. Sőt. A magukból egy hamisítatlan angol iparváros reménytelenségét árasztó dalaik stílszerűen punkos, posztpunkos köntösben szólalnak meg, de olyan erővel és hitelességgel, ami kiemeli őket a sokadik epigon-revival zenekar közül. A színpadi jelenléten igazán a frontember munkája dob nagyot. Egyszerre van benne valami a fiatal Johnny Rotten dühéből, de a korai Jello Biafra vagy Henry Rollins keménységéből és az egész akkori korszak szociokritikus hangvételéből is. Nem véletlen, hogy végül ők keltették a legnagyobb visszhangot az egész fesztivál alatt. Garantáltan hallani fogunk még róluk.”

Eddig egyszer játszottatok nálunk, öt éve a Szigeten. Emlékszel rá, vagy csak egy koncert volt a sokból?

Dehogy, fasza volt, az egy pöpec kis fesztivál, remekül szórakoztunk. Az egyik legjobban, ahogy fesztiválokon szoktunk. Nagyon izgatott vagyok, hogy visszatérhetünk. Már ideje volt.

Interjúkban mindig kedves, nyugodt figurának tűnsz, de a színpadon rögtön megőrülsz.

Tudod, minek érzem magam a színpadon? Őszintének. De nem lehet úgy viselkedni minden nap, ahogy ott szoktam. Volt pár énekes, aki nagy hatással volt rám frontemberként is. Lias a Fat White Familyből, Iggy Pop (nyilvánvalóan), és Lux Interior a Crampsből.

Mit tanultál tőlük?

Hogy csináld azt, amit akarsz. Nincsenek korlátok.

Kiskorodban otthon ültél, és nézted az Iggy Pop-koncerteket?

Dokumentumfilmeken nőttem fel. Nemcsak Iggy Popot néztem, hanem mindenkit: a Roxy Musicot, a Velvet Undergroundot, a Blondie-t, a Crampset. Megszállott voltam, rengeteg interjút is néztem. Szeretem az interjúkat. És a színészeket is. Ahogy Bowie is mondta: ő egy színész. Ez is a frontemberség része. Csak a színészekkel ellentétben mi megírhatjuk a saját szövegünket.

Van kedvenc interjúd, amit időről időre újranézel?

Jó kérdés. Rengeteg Bowie-interjút néztem. Lou Reed nem adott olyan sokat, de az övé a kedvencem, amikor egy ausztrál sajttájon úgy viselkedik festett szőke hajjal, mint Andy Warhol. Azt láttam a legtöbbször. Fenn van a YouTube-on. Oltári!

Mi volt a legnagyobb megőrülésed a színpadon?

Szétzúzni egy gitárt a Glastonbury-n elég nagy buli volt. Egy gyerekkori álmom vált vele valóra. Kicsit aggódtam is, hogy menni fog-e. Ciki lett volna, ha nem törik el. De sikerült.

Sean, a gitárosotok mondta, hogy szerinte a koncertezéssel gyűrted le a belső bizonytalanságaidat. Amikor indult a zenekar, még kissé túlsúlyos voltál, és hogy ne parázz többet a tested miatt, levetted a pólódat a színpadon. Ezt te is így élted meg?

Igen. Ez az életem.

Nehéz volt levenned a pólódat?

A színpadon nem. Ott szabadnak éreztem magam.

A shame az első Glastonbury-s koncertjén 2016-ban, ahová jegyek és hivatalos meghívás nélkül indultak el, végül 7 ember előtt sikerült fellépniük a nyakig érő sárban.

Milyen más bizonytalanságaidat győzted le még a zenével?

Például azt, hogy nem tudok énekelni.

Pedig tökéletes hangod van ehhez a fajta zenéhez.

Kösz, haver. Az énekzenetanárom azt mondta annak idején, hogy az éneklés nem nekem való. Nem értettem egyet. Különben is, ha azt mondják, hogy nem tudok megcsinálni valamit, annál jobban akarom. Én Bob Dylanen, Lou Reeden és Tom Waitsen nőttem fel, és úgy voltam vele, ha nekik ment, akkor nekem is fog.

Mára kibékültél a hangoddal?

Boldog vagyok vele. Persze szeretnék jobb lenni. De az is eljön majd.

A Food For Worms felvételei előtt elmentél egy énektanárhoz.

Igen, de az inkább terápia volt. Nem a zongoránál ültünk, hogy na, skálázzak, hanem arról beszélgettünk, mit akarok elmondani, kifejezni a dalokban, és azon dolgoztunk, hogy ez sikerüljön. Közben sokat tanultam a hangomról is, de leginkább beszélgettünk. Nem érdekel különösebben az elmélet.

Ezek után másképp közelítettél a Food For Worms felénekléséhez?

Igen, mert amikor először elvonultunk összerakni a számokat, Josh (Finerty basszusgitáros – S.T.) covidos lett, szóval én basszusgitároztam pár számban, és úgy, hogy játszottam is, miközben énekeltem, jobban tudtam projektálni az érzéseimet. Tisztábban énekeltem, kevésbé énekbeszéd volt ez.

Az első lemezeteket egy walesi farmon vettétek fel, te pedig mind a tíz számot a hálószobában, egy takaró alá bújva énekelted fel. Ez azért volt, mert akkor még nem voltál annyira elégedett a hangoddal?

Egyrészt igen. Másrészt a mikrofonszoba annyira távol volt a producertől és a zenekartól, hogy ott nem éreztem magam komfortosan. A hálószoba közvetlenül Dan (Foat, az egyik producer – S.T.) szobája mellett volt, szóval átcuccoltam oda. Arra volt szükségem, hogy emberek közelében legyek. Úgy jobban tudtam énekelni.

Már öt éve, hogy kijött a Songs of Praise.

Irtó büszke vagyok rá. Az a fiatalságunk.

Mi volt az előnye és a hátránya annak, hogy ennyire fiatalon lettetek sikeresek?

Nem igazán volt pénzünk, és túl keményen buliztunk, de még mindig itt vagyunk. Sok zenekar, amelyik akkor indult, mint mi, már nem létezik. Ez például egy elég nagy előny.

Miért ti maradtatok együtt, és mások nem?

Szerencse. És barátság. Persze nekünk is voltak nehezebb szakaszaink. A Songs of Praise után nagy volt rajtunk a nyomás, hogy gyorsan írjunk egy második lemezt, és az nagyon jól sikerüljön. Az rendesen megizzasztott. De hát ilyen az élet.

Egyszer azt mondtad, túlokoskodtátok a Drunk Tank Pinket. Pontosan hogyan?

Túlbonyolítottunk néhány számot. Ettől még nagyon büszke vagyok rá. Minden albumunkra az vagyok. Talán az volt a baj, hogy a stúdióban írtuk a számokat, miközben vettük is fel őket, és nekem nem ez a kedvenc módszerem. Inkább koncertekre szeretek írni, hogy élőben teszteljük a számokat, és utána megyünk stúdióba. Így született az első és a harmadik lemezünk is.

Sean azt mondta, hogy a Drunk Tank Pinkkel megszállottan próbáltatok írni egy echte new wave / poszt-punk lemezt.

Ezt aláírom. Nagyon sok Talking Headset hallgattunk, táncosabb számokat akartunk írni, tamburint, perkusszív cuccokat használni. Így éreztük magunkat akkoriban. A harmadik lemeznél aztán az volt a spéci, hogy élőben vettük fel, amit még soha nem csináltunk. Nagyszerű élmény volt. Ezért kicsit más is, mint a többi. Dallamosabb. Jó móka. Inkább a Songs of Praise-hez hasonlít, mint a borongósabb másodikhoz.

A Songs of Praise és a Food For Worms esetében volt olyan nagy zenei hatásotok, mint a Talking Heads a Drunk Tank Pinknél?

A Food For Worms idején sok Merchanside-t hallgattam. Az elsőnél Television Personalities-t, Stoogest és Eddy Current Suppression Ringet.

Milyen barátságokról szólnak a Food For Worms szövegei?

Kemény barátságokról. Emberekről, akiket régóta ismersz, aztán az élet változik, rászoknak drogokra, gyógyszerekre, megváltozik a személyiségük, hazudnak orrba-szájba, de te továbbra is szereted őket. Ez nem könnyű. Ebből a szempontból az Adderall a kulcsdal a lemezen. Abban sűrűsödik össze minden, amit el akartam mondani a barátságokról. Plusz ez volt az első dal, amit megírtunk a lemezre. És én basszusgitározok rajta.

Szerinted mit jelent a punk 2023-ban?

Mindent, ami szégyentelen, ami őszinte. Ami nem próbál más kedvére tenni.

Akkor ez nem zenei kategória számodra. Egy poplemezt is írhatsz ilyen attitűddel.

Pontosan.

Van kedvenc poszt-punk lemezed az elmúlt évekből?

Nagyon szeretem a Preoccupationst és a Protomartyrt. Tőlük is leginkább a kutyás lemezt. (Under Color of Official Right – S.T.)

Mi volt minden idők legjobb Shame-koncertje?

Glastonbury, Mexikó, Brazília. Klassz volt a közönség, minden klappolt.

Milyen számodra a tökéletes közönség?

Nagy, őrült, spontán, kiszámíthatatlan, és együtt énekelnek velem. Remélem, ez lesz Budapesten is.

Charlie Mexikóban. Fotó: Andrea Gonar.

A Reflektor Fesztiválon a shame-en kívül is csupa izgalmas buli lesz, például itt adja búcsúkoncertjét a Middlemist Red, de fellép a Galaxisok, a Hiúz, a Hocuspony és a kisbetűs ünnepnapok is. További infó a fesztivál honlapján találsz, jegyet is ott tudsz venni. Facebook-esemény errefelé.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Tatiana Pozuelo