„Megszállottja lettem a Sátántangónak” – Fenne Kuppens (Whispering Sons)-interjú

Szorong az emberektől, mégis imád színpadra állni, mert ott eksztatikusan boldognak érzi magát. Nem zavarja, hogy folyton férfinak nézik, de nem szeretné, ha túl sokat beszélnénk erről. A Whispering Sons az utóbbi évek egyik legtöbbet turnézó, egyedi hangú poszt-punk zenekara, akik írtak két remek, no wave és indusztriális hatásokat is felmutató albumot, egy csodásan elborult dalt Satantango címmel, és hat év alatt már ötödször jönnek hozzánk (ezúttal július közepén az Akváriumba költöző Reflektor Fesztiválra). Fenne Kuppens énekesnővel a Sátántangóról és Tarr Béla-imádatáról, írói blokkokról és trükkökről, szociális szorongásairól és felszabadulásairól, és hőséről, Nick Cave-ről is beszélgettünk. Ez a Recorder magazin 95. számában megjelent interjú jelentősen bővített, teljes változata.

Egy lelkes Tarr Béla-rajongót tisztelhetünk benned?

Úgy bizony. Nem láttam minden filmjét, de amit igen, azt imádtam. Megbabonáznak a képei.

Emlékszel az első alkalomra, amikor láttad a Sátántangót?

Kábé két éve történt, azután, hogy megírtam a dalunk szövegét. Megszállottja lettem annak a szónak, hogy sátántangó. Szó szerint értelmeztem a dalban: a köztünk tangózó sátánról írtam. A filmnézést sokáig halogattam, mert arra gondoltam, mikor lesz időm egy hétórás filmre? Szóval a dalt nem a film inspirálta, mégis van közöttük kapcsolat: ahogy a filmben is ismétlődnek bizonyos képek, úgy a dal is repetitív zeneileg.

A dalszövegeid elég képszerűek, mintha kisfilmeket írnál.

Sok inspirációt nyerek filmekből, jeleneteket próbálok szavakba önteni. A filmek feltöltenek hangulatokkal, és azokból kikristályosodnak szavak.

Azt olvastam, nehezen írsz.

Nem tartom magam írónak vagy költőnek. Nincs elég fantáziám, hogy magamtól kitaláljak dolgokat, ezért úgy érzem, folyton el vagyok akadva. Rettentő feszült ember vagyok, ezért nem tudom hagyni, hogy könnyedén elkalandozzon az elmém. Pedig az előny lenne az írásnál.

Azért írod te a szövegeket, mert ez az elvárás az énekestől egy zenekarban?

Nem akarnám más szövegét énekelni. Furán érezném magam tőle, és nem kötődnék annyira a szövegekhez, különösen élőben, pedig ott fontos, hogy át tudjam élni és ne csak elénekeljem azokat. Amúgy, ha jól megy, szeretek írni. Most épp el vagyok akadva a következő lemezünk szövegeivel, és ez frusztrál.

Gondolom, nem nagyon írtál kamaszként verseket.

Írtam tíz fantasy könyvet – fejben. Mindegyikből egy bekezdést. Nem érzem azt, hogy folyton írnom kéne. Akkor szoktam, ha van apropója.

Fotó: Lucinde Wahlen.

Mi a trükköd, hogyan kerülsz inspirált állapotba?

Rengeteg munkával. Nincs más trükköm. Nekem az íráshoz egy hosszabb, nyugodt időszakra van szükségem, amikor csak arra koncentrálhatok. Úgy nem tudok írni, ha csak egy-két órám van rá. Teljesen bele kell merülnöm, akkor jönnek elő képek, történetek. És ehhez nagyon sokat kell gondolkodnom. Az a lényeg, hogy nem szabad elkeseredni, ha egy darabig nem sikerül. Minden pillanat, amikor írni próbálsz, hasznos, mert később megszületik belőle valami.

Bevallottan perfekcionista vagy, a Several Others című albumotokat is erről a témáról írtad. A perfekcionizmus áldás számodra vagy átok?

Is-is. Néha hasznos, mert motivál, hogy még jobbat alkossak, ugyanakkor eléggé megnehezíti a dolgot, ha akkora nyomást helyezel magadra, hogy már képtelen vagy írni. Olyan nagy elvárásokat fogalmazol meg magad felé, hogy az leblokkol.

Az segít, ha írsz róla?

Nem vagyok nagy történetmesélő, ezért mindent, amit írok, magamból merítek. Olyasmiket öntök dalba, amivel éppen küzdök. Ez lehet egyfajta terápia, de csak utólagos. Ha elkészült az album, és átolvasom a szövegeket, akkor szoktam rájönni, hogy valójában miről szólnak – és ezzel megpróbálom le is zárni azt a fejezetet az életemben.

Melyik számotokkal vagy a leginkább elégedett?

Elégedett soha nem vagyok semmivel. Mindig azt gondolom, hogy lehetne jobb is. Jó lenne egyszer elégedett lenni. Persze van, amire büszke vagyok, de az soha nem egy teljes dal, hanem egy mondat, esetleg egy verze vagy egy refrén. Ami elég frusztráló. Na jó, a perfekcionizmus mégiscsak átok.

Ha muszáj lenne mondanod egy dalt…

…akkor a Screenst említeném. Azt szeretem a legjobban. Azt is egy kicsit erőltetettnek érzem, de ez volt az első dal, amit megírtam a Several Othersre, és ez adta meg a kezdőlöketet a többihez is, úgyhogy jó szívvel gondolok rá.

Ebben a dalban mintha azzal küzdenél, hogy milyen előadóként színpadra állni, odaadni magad a közönségnek.

Ezt a dalt egy nem túl jó élményem inspirálta. Egy olyan fesztiválon játszottunk, amit nagyon szeretek, ezért a fellépésünk után maradtam még egy napot, hogy megnézzem a koncerteket. Másnap sétálgattam, próbáltam élvezni a fesztet, de mivel az előző nap láttak a színpadon, az emberek úgy érezték, hogy egyfolytában beszélgetniük, fotózkodniuk kell velem. Nem volt öt perc nyugtom se. Máig küzdök azzal, hogy a színpadon ott egy ember, aki mindent odaad a közönségnek, a színpadon kívül viszont már egy másik ember vagyok, aki próbál hétköznapi életet élni. Introvertált vagyok, sok szociális szorongással küzdök, és nem szeretem a figyelmet. Ha odajönnek hozzám sokan beszélgetni, kérdezősködni, az kikészít. Erről szól ez a szám is: azáltal, hogy felállsz a színpadra, az emberek eltárgyiasítanak, azt hiszik, hogy megérinthetnek, kisajátíthatnak, birtokolhatnak téged.

A színpadon nem vagy introvertált? Ott más személyiséget öltesz magadra?

A színpadon úgy érzem, hogy szabad vagyok, hogy jobban megnyílhatok. De úgy érzem, az nem teljesen én vagyok. Én az vagyok, ahogy a színpadon kívül érzem magam. Persze a színpadon is engem látsz, de az egy eltúlzott énem. Vagy a jobbik felem? Az biztos, hogy egy karakter mögé bújok a színpadon.

Koncerteken egy dacos figurának tűnsz, aki szembeszáll az egész világgal.

Nagyon magabiztos és egy kicsit arrogáns a színpadi karakterem. Így tudom a befolyásom alatt tartani a közönséget. Mivel semmi önbizalmam nincs, muszáj előhívnom a másik énemet, ami ott rejlik valahol bennem mélyen. De csak a színpadon jön elő.

Hogyan váltasz személyiséget?

Az adrenalin felspanol. Azért zenélek, hogy színpadon állhassak, mert az szabaddá tesz. Boldoggá. Eksztatikussá.

Nem tudod átültetni ezt a magabiztosságot a hétköznapokba?

Megpróbálhatom, de nem hiszem, hogy működne. Mindig kell valami újat csinálni, hogy megőrizd ezt a magabiztosságot, és ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Nekem még sosem sikerült huzamosabb ideig. Ha valami olyasmit alkotok, amire büszke vagyok, az abból fakadó önbizalom is hamar elpárolog, és kezdhetem elölről az egészet.

Hogyan lettél énekes? Már kiskorodban is az akartál lenni?

Igen. A szüleimtől kaptam egy mikrofont tízévesen. Mindig bömböltettem a szobámban a hifit, és egyfolytában felléptem a tükröm előtt. De soha nem gondoltam, hogy ebből karriert lehetne csinálni, mert soha nem képeztem és nem is tartottam elég jónak magam. Valahol mélyen mégis erre vágytam. Aztán a srácok egyszer leszólítottak egy kocsmában, hogy akarok-e énekelni a zenekarban. Én pedig belementem. Korábban már játszottam színházban, ezért tudtam, hogy a szorongásaim ellenére nem okoz majd gondot színpadra állni.

Mielőtt beléptél volna a zenekarba, nem hallgattál poszt-punkot.

A shoegaze volt közös nevező. Elsősorban a Slowdive. Azon kívül The xx-t és indie zenéket hallgattam, nem borongós cuccokat a 80-as évekből. A Joy Divisiont ismertem névről, de sose hallgattam őket.

De megtetszett, amikor mutatták?

Igen, de azóta se hallgatok rendszeresen poszt-punkot. Élveztem belemerülni, amikor elkezdtük a zenekart, de hallgatóként nem ez a nagy szerelmem.

Hanem kicsoda?

Nick Cave. Ő a zenében és a szövegekben is megteremtette a saját világát, és ezt csodálom. Igaz, neki is van némi köze a poszt-punkhoz a Birthday Party révén. Igyekszem amúgy sokféle zenét hallgatni, mostanában például ambient elektronika pörög nálam.

Van, akire szövegíróként felnézel?

Kettő is. Az egyik a BAMBARA, az egyik kedvenc zenekarom, akik nagyon energikus zenét játszanak, és a szövegeiket is nagyon szeretem, egy egész albumon keresztül mesélnek el egy történetet. A másik az Iceage. Nem mindig értem, miről írnak, de nagyon királyok a szövegeik, és az is, amilyen rejtélyes atmoszférát teremtenek.

Ti hogy álltok a saját világ megteremtésével?

Eleinte feldolgozásokat játszottunk 80-as évekbeli poszt-punk zenekaroktól, de sose akartunk azoknak a másolata lenni. Folyamatosan fejlődünk, és próbáljuk jobban megközelíteni azt, ahogyan valójában meg szeretnénk szólalni. Amikor elkezdtünk együtt játszani, a gitárosunkon kívül senki nem volt képzett zenész. Mindannyian a zenekarban tanultunk meg zenélni. Idővel egyre jobbak lettünk, és ez sokat segít. Minden egyes lemezzel egyre több mindenre jössz rá, hogy mi illik hozzád. Ma már sokkal szélesebb dinamikával játszunk. Az Image egy masszív hangáradat volt; rengeteg infót és hangot sűrítettünk abba a lemezbe. Ezzel akartuk belőni a hangzásunkat. A Several Others-ön kicsit visszavettünk, és megpróbáltuk megtalálni a dalok esszenciáját, ahelyett, hogy a hangszeres játék intenzitását fokoznánk.

A hangszerelés is változott, a Several Others-ön több az elektronika, ugyanakkor megjelent az akusztikus dob is.

Már az Image-en is használtunk akusztikus dobot, de valóban hibrid, akusztikus/elektronikus dobhangzásunk van, mert dobmintákat is használunk. A dobosunk először állva játszott egy SPD-S dobpadon, aztán állva egy akusztikus dobon. Most viszont egy ideig nem játszik velünk, ezért a basszusgitárosunk ült be a dobok mögé, és lett egy új basszusgitárosunk. Szóval a dobosunk most már tényleg ül, és sok lehetőséget megnyit előttünk, hogy a kezeit és a lábait is használja. Ez is több dinamikai váltást hozott a zenénkbe.

Énekesként hogyan találtad meg a saját hangodat?

Nem tudom, hogy megtaláltam-e. Eleinte magasabb hangon énekeltem, de az nem igazán ment. Amióta mélyebben éneklek, több érzelmet tudok belevinni, mert nem kell azon aggódnom, hogy eltévesztem a hangokat. Számomra sokkal természetesebb így énekelni.

A mély hangod és talán a zenekar neve miatt is azt hiszik sokan, hogy egy férfi énekel nálatok. Ez zavar?

Gyakran azok is azt hiszik, hogy pasi vagyok, akik látták a fellépésünket. Nem igazán zavarnak ezek a dolgok. Tetszik, hogy van egy kis misztikum körülöttem.

Bő ingben, zakóban szoktál fellépni. Szándékosan játszol ezzel az androgün stílussal?

Nem. Ilyesmiket hordok a hétköznapokban is. Nem gondolkodok túl sokat ezen és szerintem másoknak se kellene. Csak el kéne fogadniuk, hogy így nézek ki. Nincs ebben semmi szándékosság, nem akarok semmilyen üzenetet közvetíteni. Egyszerűen ilyen vagyok.

Hat év alatt ötödször jöttök Magyarországra. Szép szám.

Szeretünk turnézni, koncertzenekarnak tartjuk magunkat. Háromszor játszottunk a Dürer Kertben, és mindig nagyon élveztük. Barátságos, jó hangulatú koncerteket adtunk nálatok. Alig várjuk, hogy visszatérjünk.

A Whispering Sons a zárónapon, július 16-án lép fel a Reflektoron, jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Andreas Budtke