„Ezért gondolkodnak manapság a zenészek sokkal emberibben a ritmusról és a hangokról” – Son Lux-interjú

Több telt házas klubkoncertet adott már Budapesten, legutóbb pedig a Szigeten is bizonyított Ryan Lott zeneszerző-billentyűs, Ian Chang dobos és Rafiq Bhatia gitáros álomszép és bátran kísérletező zenét játszó triója. A Son Lux július 14-én a budapesti Reflektor Fesztiválon lép fel, ennek apropóján beszélgettünk velük az electro-popból, kamara/poszt-rockból, hiphopból, klasszikus zenéből és sok minden másból is inspirálódó zenéjük mögötti filozófiáról, részeg performanszokról és magyar stúdiózásról, és az idei év egyik legjobb filmje, a vagány-megható-okos sci-fi, a Minden, mindenhol, mindenkor bravúros filmzenéjéről.

Jártatok már párszor Magyarországon.

Ian Chang: Mindig nagyon jó élmény volt Budapesten koncertezni. Hol is játszottunk legutóbb?

A Szigeten.

Ian: Igen! Az fantasztikus volt. Ráadásul volt egy nagyon jó stúdiós élményünk is utána, Budapest közelében.

A Supersize stúdióban?

Ian: Igen! Pár napra bekuckóztunk oda. A turnékon néha marad néhány szabad napunk a koncertek között, és a turnémenedzserünk rátalált erre a stúdióra, ahol egy remek hangmérnökkel [Makay András – a szerk.] dolgozhattunk. Jó volt a turné közepén felvételeket készíteni, mert a koncertezős időszak nagyon inspiráló, ráadásul a turnén sok időt töltünk a hangszerünkkel, szóval jó formában vagyunk. Elég sok minden felkerült a Tomorrows lemezekre abból, amit a 3 nap alatt felvettünk.

Rafiq egyszer úgy fogalmazott, dalszerzés közben úgy bántok a hangokkal, mint a szobrászok a kővel. Ezt hogyan kell érteni?

Rafiq Bhatia: Ahogy egy szobrász megformálja, kivési, átalakítja a tömbszerű nyersanyagot, az sok tekintetben hasonlít ahhoz, ahogy kibányásszuk a minket érdeklő hangokat az improvizációkból. Például lefaragunk róla bizonyos frekvenciákat, vagy csökkentjük a dinamikát, esetleg annyira átalakítjuk, hogy a hang új formát öltsön. Az egyik dal, ami a budapesti sessionön megszületett, az Only volt a Tomorrows I-ról. Hárman improvizáltunk a szobában, de nem akartuk használni az anyagot, mert csak azért játszottunk, hogy a filmes stábnak, akik dokumentálták a stúdióban töltött időnket, legyen anyaga, és tudtuk, hogy a zaj, amit csapnak, túl hangos lesz ahhoz, hogy rárakhassuk a lemezre a felvételt. Aztán valamivel később visszahallgattuk ezt az improvot, és rájöttünk, hogy van benne valami, amiből akár dal is lehet. Az egyik visszatérő hang az Only-ban a zaj egy rejtett áramlata, mintha valami olyasmi lenne, amit a látóhatárod szélén vagy azon kívül mozgó lény csapna. Ez a filmstáb keltette zajnak a mókolt változata. Ahelyett, hogy eltávolítottuk volna a zajt a felvételről, inkább manipuláltuk és beledolgoztuk a dalba.

A Tomorrows trilógia a legnagyobb volumenű munkátok, közel kétórányi zene. Honnan jött az ötlet, hogy egy háromrészes lemezt készítsetek?

Ian: Onnan, hogy ki akartunk lépni a hagyományos albumciklus-modellből, mert úgy éreztük, hogy a két-hároméves album-turné, album-turné bekorlátoz minket. Ebben a keretrendszerben minden lemezre 8-10 szám születik, és afelé tol minket, hogy tényleg dalok szülessenek, dallamokkal, szöveggel, miegymással. Egy háromrészes albumon viszont sokkal több lehetőség van kísérletezni, minket pedig nagyon érdekel a hangok szövete, textúrája. Szerettünk volna a korábbinál több instrumentális zenét írni, és arra is több teret és időt kaptunk, hogy együttműködjünk másokkal. Nagyon élveztük az egész folyamatot, és így létre tudtunk hozni egy nagyobb anyagot, amit aztán feldaraboltunk úgy, hogy a hallgatók is be tudják fogadni. Több ötlet is felmerült, hogy hogyan adjuk ki, egy ponton például 6 EP-t terveztünk, de örülök, hogy ezt elvetettük, mert az egyszerűen túl sok lett volna.

Az Unbind című dalotok felvételekor állítólag arra kértétek a vonósnégyest, hogy „részeg előadást” nyújtsanak. Persze anélkül, hogy egy kortyot is ittak volna.

Rafiq: Több sávban is hallható a vonósnégyes, van, amin hagyományosan játszanak, és van, amin kevésbé. Ahogy halad előre a dal, úgy bukkannak fel újabb és újabb rétegek, amelyek elnyelik a vonósokat – ezek a „részeg előadások”, amiken úgy játszanak, mintha a hangok botladoznának, a hangmagasság nem konzisztens, és a ritmus is csúszkál, szétesik. Mintha egy tiszta kép elmosódna, aztán széthullana darabokra. Aztán a dobok és a gitárok is betámadják őket, és a vonósok még töredezettebbé válnak.

Miért törekedtek erre a hatásra?

Rafiq: Láttunk egy felvételt egy csapat oroszlánról, már év vége volt, kezdett hidegre fordulni az idő, nekik pedig muszáj volt táplálékot találniuk, és akkor belebotlottak egy elefántcsordába. Egy elefánt nagyon veszélyes zsákmány lenne az oroszlánoknak, de mivel már éheztek, megtámadták az egyik kisebb elefántot, amelyik lemaradt a többiektől. Az elefánt először még lerázta őket, és csak futott tovább, de az oroszlánok túlerőben voltak, és végül legyűrték. Kétségbeejtő volt nézni, mert az ember mindkét állatnak szurkolt, az elefántnak, hogy túlélje, az oroszlánnak pedig, hogy ne maradjon éhen. De ez a természet rendje. Ez a videó megrázott minket, és megpróbáltunk olyan zenét írni, amely visszaadja azt az élményt, hogy milyen volt nézni.

(Ryan csatlakozik a Zoom-mítinghez)

Ryan Lott: Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az élet tele van rendezett és rendezetlen, „behangolt” és „hamis”, egész és törött, tiszta és koszos dolgokkal. Mi olyan zenét szeretnénk játszani, ami ezt a mindenséget magába öleli, ahogy az életben is megtalálhatóak az ellentétek és a végletek. Az oroszlánok és az elefánt történetében ott volt a túlélésért való küzdelem, a kétségbeesés, az erőszak, ami a természetben kéz a kézben jár a szépséggel, a békével és az élettel.

Gyakran nyúltok ilyen technikákhoz a dalszerzés során, mint a „részeg” előadás?

Ryan: Igen, a lemezfelvétel során, és élőben is. De ez inkább egy zenei filozófia, mintsem egy konkrét technika. Például ott van, ahogy Ian dobol. Őt nem az érdekli, hogy pontosan játsszon le minden hangot, mint egy gép, hanem van egyfajta könnyedsége, folyóssága a játékának, ami sokkal érdekesebbé teszi. Olyan, mint az élet, amiben ha mindent szépen be lehetne rakni egy dobozba, akkor halál unalmas lenne. Ez a zenei filozófia arra való, hogy a zenei kifejezéseknek egy sokkal szélesebb spektrumát használjuk, és úgy eresszünk össze bizonyos elemeket, ami váratlan, meglepő, ugyanakkor természetesnek érződik, a zene pedig otthonosnak.

Rafiq: Nem újdonság, hogy az elmúlt 30 évben egyre inkább gépiesítettek lettek a zenei produkciók, ma már az emberi szemnél és fülnél ezerszer precízebb eszközöket használhatsz, amelyek hiperreális pontossággal és tisztasággal veszik fel a dolgokat vagy állítanak elő kvantált, nyílegyenes beateket. Ez pedig ellenreakciót váltott ki, és sok zenészt ráébresztett arra, hogy mit érez valójában kifejezőnek – és az nem a tökéletességnek az az ideája, amire az európai és az amerikai zenei hagyományban olyan sokáig törekedtek. Ezért kezdenek manapság a zenészek sokkal emberibben gondolkodni a ritmusról és a hangokról.

A ti életetekben honnan ered ez a zenei filozófia, mikor kezdtetek el ennek a jegyében alkotni?

Ryan: Én európai klasszikus zenén nőttem fel, az egyik kedvenc zeneszerzőm a mai napig Bartók Béla; amikor elkezdtem zenét tanulni és hangszereken játszani, ennek az európai hagyománynak a ritmusvilága, a komplexitása volt az, amelyik tágra nyitotta az elmémet. A főiskolán viszont már az aleatorikus zenék nyűgöztek le, amelyeknél a véletlen elvét alkalmazták a zeneszerzés során, és teret hagytak a valós idejű döntéshozatalnak. Ebben találtam meg az improvizációt, ami persze más zenei hagyományoknak szerves része, de izgalmas volt az ún. klasszikus zenében felfedezni, mert számomra nagyon természetes a rögtönzés. Ezután gondolkodtam el, hogyan lehetne ötvözni a különféle zenei hagyományokat és filozófiákat, amiket szeretek, és a fősuli után olyan zenéket kezdtem írni, amelyek az európai klasszikus zenei hagyományból, a jazzből, a hiphopból és a popból is táplálkoznak. Ez lett az alapja a Son Luxnak is: a zenei kontrasztok felállítása, a lényed ellentétes oldalairól származó ötletek, élmények összeeresztése. Zeneileg mindenevők vagyunk, és ez beszűrődik a dalainkba is. Mi nem egy zsánerzenekar vagyunk, pláne nem egy szintirockzenekar, aminek a Pitchfork ostobán nevezett minket. A dalaink kontrasztokra épülnek, a Minden, mindenhol, mindenkor filmzenéje tele van jó példával erre.

Azért mondjatok egyet.

Rafiq: Bármelyik dalunkat mondhatnánk, de ha már ennyit beszéltünk az Unbindról, ahogy a vonósok hangját szétszakítja a magas frekvenciájú, digitális zaj, majd nekifeszülnek a gitárok is, az jó példa.

Ryan: Az Unbind alapját dúr és moll akkordok adják. Ritmikailag, de a dallamok és a hangolás tekintetében is sok minden van a szétesés és a lebomlás különböző fázisaiban, miközben a dalnak a váza sértetlen marad. A konszonancia és a disszonancia, a metrum és a szabad ritmus, a rendezettség és a szétesettség ellentéte mind ott van a dalban, ahogy a zenei textúrák széles skálája is felvonul. Ez a szám amúgy jó kiindulópont volt ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen legyen a film soundtrackje.

Fotó: Djeneba Aduayom.

Több filmhez is írtatok már zenét, de a Minden, mindenhol, mindenkor kétségkívül az eddigi legnagyobb kihívás volt.

Ian: Ez valóban hatalmas munka volt, és több szempontból is szokatlan. Valószínűleg a rendezőknek is azért jutottunk eszébe, mert sokféle stílus olvad össze a zenénkben, és a soundtrackben is erre volt szükség, hogy rájátsszunk bizonyos stílusokra, olyanokra is, amelyek eddig nem voltak annyira jelen a Son Lux zenéjében. Mint például a humor. A másik nagy kihívás az volt, hogy rengeteg zenét kellett írnunk, mert a filmnek kábé a kétharmadában szól a zene, ráadásul olyat, ami úgy simul a képekhez, mint egy kesztyű a kezedre. A rendezők azt szerették volna, hogy a zene nagyon közelről lekövesse a történéseket, legyen az egy harci jelenet, amelyben az ütéseket kellett kihangsúlyozni, vagy egy párbeszéd, amelyben az érzelmes pillanatokat aláhúzni. Manapság nem ez a trend, a filmekhez inkább hangulatzenéket írnak, ami nem annyira direkt, de ez más stílusú film volt.

És más volt a munkamódszer is: már 2019-ben megkaptuk a forgatókönyvet és találkoztunk a Danielekkel, még azelőtt, hogy bárkit kiválasztottak volna a szerepekre, szóval jóval hamarabb bevonódtunk a folyamatba, mint ahogy a filmzeneszerzők szoktak. Sokat segített, hogy hamar ráhangolódhattunk a film és a rendezők egyedi stílusára, és kezdettől fogva küldözgettünk nekik zenerészleteket és sound designokat. A Tomorrows albumokkal párhuzamosan dolgoztunk a filmzenén is, és az egyik első, amit megmutattunk neki, az az Unbind volt, amelynek egy módosított változata az egyik főtéma alapja lett a filmben. Aztán a stúdióban felvettünk pár nyersanyagot, amiket később manipulálhattunk, például tradicionális kínai dobokat és gongokat, majd megkaptuk az első nyersvágást a filmből, és utána már „csak” az volt hátra, hogy meg is írjuk a filmzenét.

Hívtatok pár nagynevű vendéget is a soundtrack-lemezre, Mitski és David Byrne a This is a Life-ban, Randy Newman a Now We're Cookin'-ban énekel, André 3000 pedig több dalban is fuvolázik. Ti választhattátok ki, hogy kivel dolgoztok?

Ian: Amikor A24 stúdió megnézte a nyersvágást, nagyon lelkesek lettek, és megnyitották a pénzcsapokat, szóval összeírtunk egy kívánságlistát, hogy kit hívnánk vendégnek, akiket vagy mi, vagy a rendezők nagyon szeretnek. David Byrne, Mitski, Moses Sumney és André 3000 is rajta volt ezen a listán. David Byrne-t a végefőcím alatt szóló dalba hívtuk, de Randy Newmané szerepel a filmben is, ugyanis ő játssza [a L’ecsóra utaló] Raccacoonie-t, Moses pedig a legvégén jött be a képbe, és az egyik zenei témára írt egy új dalt.

A filmben Michelle Yeoh figurája megtapasztalja, hányféleképpen alakulhatott volna a sorsa a párhuzamos univerzumokban. Ti eljátszottatok a gondolattal, hogy milyen zenét játszana a Son Lux egy alternatív univerzumban?

Ryan: Haha, jó kérdés!

Ian: Ezen a filmzenén dolgozva sok olyan verziója megszületett a Son Luxnak, amiről nem gondoltunk volna, hogy lehetséges. Ryan írt például egy dalt Randy Newmannel, Randy Newman stílusában. Na, ez már egy alternatív univerzum. Ami szintén elképzelhetetlennek tűnt, de nagyon büszke vagyok rá, milyen furcsa és vicces lett, az a Fanny Pack Fight. Amikor a filmben az egyik figura egy övtáskával ver el pár csávót. Az például nagyon más tempót diktál, mint amilyet a dalainkban szoktunk, és teljesen más érzelmeket mozgat meg.

Ryan: Megírtam a dalt, de nem voltam biztos benne, hogy Randy Newman milyen hangnemben akarja énekelni, úgyhogy felvettem egy demót, énekkel, zongorával, hogy az alapján tanulja meg. És hogy megtaláljuk a megfelelő hangnemet, elzongoráztam több verzióban, Randy pedig megkérdezte, ki játszik a zongorán, majd megdicsérte a játékomat. Hogy egy legenda, aki már mindent hallott, és annyi nagyszerű zenésszel dolgozott, felfigyelt a játékom egy jellegzetességére, az nagyon jó érzés volt. Különösen, hogy amikor megköszöntem neki, hogy elvisel minket és elénekli ezt a nevetséges dalt, félbeszakított, hogy ez nem nevetséges, hanem egy nagyszerű dal. (nevet) Ha olyasvalakivel találkozol, akit már ezer éve hallgatsz, érdemes kordában tartanod az elvárásaidat, nehogy csalódj, ő viszont messze túlszárnyalta azokat. Pokolian vicces volt, és amint megtaláltuk a hangnemet, gyorsan, másodikra-harmadikra tökéletesen felénekelte. Aztán felénekelt pár részletet, improvizált, amiket aztán Ian berakott pár zenébe, szóval vannak rejtett kincsek Randy Newman énekéből a filmzenében.

A mostani turnén főként a Tomorrows albumokról és a filmzenealbumról válogattok. Élvezitek, hogy nem kell játszani „a slágereket”?

Ryan: Igen. Törekszünk rá, hogy ne legyen két ugyanolyan koncertünk, és minden este legyen valami meglepetés. Az új műsorban az a legjobb, hogy többet improvizálunk, mint valaha, és mindig az adott közönség hangulatához igazíthatjuk a műsort, hogy egy igazán testreszabott, különleges élményt nyújthassunk nekik. A másik legjobb dolog pedig, igen, az, hogy nem „a slágereket” játsszuk, vagy legalábbis nem úgy, ahogy várnád. De nem lövöm le a poénokat!

A Son Lux július 14-én a Reflektor Fesztiválon játszik, jegyek még kaphatók, Facebook-esemény errefelé.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Alyssa Leicht