Többségben a középszer, de még így is fuldoklunk a jóban - A tíz legjobb koncert az Eurosonic-on

2017.01.24. 15:25, rerecorder

Az Eurosonic-Norderslaag showcase fesztivál zeneipart érintő részéről illetve magyar vonatkozásairól már előző cikkünkben szóltunk, de mindezeken túl azért ez mégiscsak egy zenei fesztivál, ráadásul ugye egészen speciális, ami abban is megnyilvánul, hogy a négy nap alatt háromszáznál is több koncert volt. Nyilván képtelenség ennek töredékébe is belenézni, úgyhogy átfogó képet nem fogunk tudni adni Európa feltörekvő zenészeiről, de kis ízelítőt igen. Csada Gergely beszámolója.

Egy ideje untat a popzene. Hidegen hagy az ezredik indie-pop-rock-valamilyen együttes, kiráz a hideg napjaink mainstream popjától, nem értem a fogásait, butának, még a popzenéhez mérten is borzasztóan felszínesnek tartom azt. Porosnak látom a rock és blues alapú zenéket, és úgy egyébként is az egész angolszász hagyományra épülő könnyűzenei tradíciót, amiben fiatal lányok és fiúk próbálkoznak - lelkesen ugyan, de legtöbbször ötlettelenül és unalmasan - ugyanúgy szólni és kinézni, mint az akiknek a posztere gyerekként ott lógott a szobájuk falán. És persze tudom azt is, hogy közben, hogy ez részben hülyeség, hiszen van egy csomó tök izgalmas zenekar jó lemezekkel, érdekes sounddal, biztos csak én keresek rossz helyen manapság. Persze időről időre jön valami, ami jól esik, a popzene meg alapból az újrahasznosításról szól, egyébként sem kell túl sokat belelátni, de mégis mintha kicsit parkolópályán körözne egy ideje, persze az sincs kizárva, hogy én öregszem gyorsabban, mint kéne.

Mindennek ellenére nagyon örültem, hogy mehetek az Eurosonic-ra, még ha az előzetes belehallgatások alatt kábé a századik előadónál kezdtem besokallni és hirtelen úgy érezni, hogy még egy generikus indie-rock vagy rádiópopdal és örökre kiég a poprelém. Komolyan, egy ilyennél még a lett DaGamba is sokkal érdekesebb, pedig ők klasszikus zenei köntösben játszanak Led Zeppelint (és tényleg egész jó!). Na mindegy, azért a bő háromszáz fellépőből összeírtam kábé ötvenet, akik jobban vagy kevésbé tetszettek, de azért valamiért érdekesnek tűntek, és egyébként is - hogy főszerkesztőmet idézzem - nincs rossz zene, csak nem megfelelő pillanat. Így mentem Groningenbe, ha nem is azért, hogy újra beleszeressek a popzenébe (mert azért annyira nem súlyos a helyzet), de mondjuk azért, hogy legalább pár napra ismét úgy megérintsen ez, mint mondjuk a São Pauló-i koszos szamba szcéna. (Ilyen tényleg van egyébként, majd egyszer írok is róla.)

Ez az említett több, mint háromszáz fellépő azt eredményezte, hogy a bő harminc helyszínen néha egyszerre tizenöt koncert is zajlott Groningen egyébként aprócska belvárosában. Ez már önmagában lenyűgöző, de ha még azt is hozzávesszük, hogy ezen helyek majdnem mindegyike profi, egyébként is koncertklubként üzemelő helyiség, ahol az év legtöbb napján zajlanak is programok, akkor érződik, mennyire más világba is csöppentem odakint. Ezzel nem akarom elkezdni a tipikus “bezzeg-ott-kint-minden-jobb” típusú frázisokat, hiszen Groningen Hollandián belül is különleges kis szigetet alkot. Az ország más helyein egyáltalán nem jellemző a hajnalig tartó bulizás, Groningen városa viszont olyan speciális rendelettel bír, amely szerint minden olyan hely, amely élő zenés programot rendez, az adott napon 24 órás nyitva tartással üzemelhet. Így már érthetőbb, hogy szó szerint minden sarkon kis klubokba lehet botlani a város, egyébként egy óra alatt teljesen bejárható belvárosában, és talán az is, miért épp itt rendezik meg az Eurosonic-ot.

Na ennyit az előzményekről, most már tényleg jöjjenek a fellépők, akikből tehát jó előre leszűrtem a középszert, hogy megláthassam a néhány jövőbeni csillagot. Ez a folyamat persze néha csalóka, lehet, hogy ami egy-két szám alapján érdekes, az élőben csalódást keltő, vagy épp fordítva. Előbbire példa az olasz tinicsaj Giungla, akinek bivaly Empress Of-feldolgozása nagyon figyelemfelkeltő volt, de koncerten mégis kevésnek bizonyult. Sajnos Tommy Cash-t is idesorolom, akinek fellépésébe a novelty-faktoron túl semmit nem láttam bele, bár utólag nem is nagyon tudom, mit vártam tőle. A kelet-európai panelproli hangulat nekünk ugye alapból nem annyira különleges, úgyhogy annak ellenére, hogy Cash jól csinálja, amit csinál (szövegel észtül és viccesen mozog) egészében hamar unalmassá vált a one-man show. Rajtuk kívül különösebb csalódás nem ért, láttam néhány kevésbé izgalmas, de a műfajában profi fellépőt (a holland, néha kicsit broadcastes indie-pop Amber Arcades, a sivatagi rockban utazó, de a legjobbakhoz azért nem felérő Kel Assouf vagy a cseh matek-posztrockos Ghost Of You is idesorolható), egy koncertet, ami nagyon jó volt, de azért nem annyira (a punkot rockos klisékkel ügyesen elegyítő, norvég Sauropod), illetve olyanokat is, akikből tényleg csak tíz percet hallottam, mint a magát loopoló szaxofonos Guillaume Perret és az egyik legnagyobb helyszínt, a Grand Theatre-t nemcsak megtöltő, de annak közönségét meg is mozgató francia afro-trap MHD. Mindkettő tök jó volt egyébként.

Mivel a szelektás ellenére is maradt vagy ötven érdekesnek tűnő fellépő, így nem volt időm csak úgy beesni valamire, de azért még így is értek pozitív csalódások, és láttam tíz, kiemelkedően jó vagy legalábbis érdekes koncertet. A legelső nap láttam az előzetesen leginkább hype-olt Anna Meredith-t (fent, fekete-fehérben), aki ha mást nem is, különlegességét azonnal igazolta. Egyedi dalaiban a kamarazene elektronikus alapokkal, szögletes indie-pop-rockkal, klasszikus popvokálokkal keveredik, a motorikus ütemek organikus dallamokkal vegyülnek, a játékos világ precíz alapokra épül. Ha mindehhez hozzávesszük a fura, gyermekien naiv vetítést és a szokatlan hangszerelést (cselló, tuba és xylophon is megszólalnak a dalokban) akkor talán még azt sem merészség kijelenteni, hogy rögtön kezdésnek újszerű, de mindenképp innovatív és bátor zenei világba csöppentem. Nem fogom gyakran hallgatni, de emlékezetes volt, és ez talán a legfontosabb ezen a fesztiválon.

Első napra ennél furább koncert nem is nagyon maradt, de további nagyon jó azért igen. Az angol L.A. Salami (lent) karakteres, sokat ígérő blues-folk-rockja élőben is működik, és igazolja, hogy Lookman Adekunle Salamira oda kell figyelni. A költőként indult srác akusztikus szólódalai persze egy-az-egyben idézik a korai Dylant, de zenekaros felállásban, rockosabb hangszereléssel talán még jobb, és minden megvan benne, ami az alternatív színtérben érték: nagyon erős, jól megírt szövegek, remek dalok, karakteres, érdes énekhang és nem mellesleg rögtön feltűnő egyéniség. A szintén angol és szintén nagyon fiatal srácokból álló shame (így, csupa kisbetűvel) tűnt nekem előzetesen az egyik legérdekesebbnek, és nem is csalódtam bennük. Sőt. A magukból egy hamisítatlan angol iparváros reménytelenségét árasztó dalaik stílszerűen punkos, posztpunkos köntösben szólalnak meg, de olyan erővel és hitelességgel, ami kiemeli őket a sokadik epigon-revival zenekar közül. A színpadi jelenléten igazán a frontember munkája dob nagyot. Egyszerre van benne valami a fiatal Johnny Rotten dühéből, de a korai Jello Biafra vagy Henry Rollins keménységéből és az egész akkori korszak szociokritikus hangvételéből is. Nem véletlen, hogy végül ők keltették a legnagyobb visszhangot az egész fesztivál alatt. Garantáltan hallani fogunk még róluk.

Szerda este láttam még egy helyi, ám minden elemében nemzetközi szintű produkciót. Az egyik belvárosi, már régóta koncertteremként hasznosított templomban (!) a helyszín előnyeivel élve meghitt, igazán szép koncertet adott a Fleet Foxes melankolikusabb, kicsit sötétebb hangvételű testvéreiként jellemezhető Black Oak. A két énekes eltérő hangszíne közötti feszültség nagyon jót tesz a daloknak, amelyekben egyébként is van valami kettősség. A derű és a szomorúság ilyen elegyének pedig tényleg tökéletes volt egy templom belső tere. Én mondjuk alapból vevő vagyok bármire, ami közben lehet magam elé meredve egy pohár (ami itt két deci egyébként) sört kortyolgatni, és kiszakadni a nagy rohanásból. Ez a körítés lemezen ugyan hiányzik, de így is bátran ajánlom őket.

Csütörtökön végre ott volt az egész este, és az előzetesen kinézett nagyjából huszonöt fellépő. Lehetetlen küldetés persze, de megtettem, amit lehetett és szakadó esőben, szétázva, egy pillanatra sem enyhülő szembe szélben cikáztam egyik helyről a másikra, sajnos kétszer is feleslegesen (Giungla, Tommy Cash). Jónás Veráék is aznap este játszottak, ami ugye nagyon jó volt, de rajtuk kívül is sikerült elcsípni két igen erős koncertet. Az IDLES (lent) suttyú, súlyos punk zenéjét előzetesen nagyon vártam, mivel a Sleaford Mods-ot még nem láttam élőben, ők pedig többször is felidézték azt a kíméletlen, köpködős, szövegelős punkot. Ugyan a hangulatnak talán jobbat tett volna, ha még kisebb helyen játszanak, de a város legendás koncerthelye, a Vera is megtelt miattuk, szóval az érdeklődés indokolta a helyszínválasztást. Akárhogy is, az IDLES élőben is dögös, erőtől duzzadó zenekar, én nagyon bírtam őket. A már említett Sauropod után aztán igazán különleges, az Eurosonic-nak alapvetően a könnyűzenére fókuszáló line-upjából kicsit kilógó fellépővel zártam az estét. Kicsit vacilláltam persze, mert alapvetően tényleg a popzene miatt jöttem, és a szerb-svájci harmonikás Mario Batkovic koncertje egyáltalán nem azt ígérte, de én az ilyen filmes hatású, sodró instrumentális zenéknek nem nagyon tudok ellenállni. Egyébként is szívesebben ültem be egy apró kamaraszínház-terembe a rohangálás után, így sajnos Albin Lee Meldauról lemaradtam. (Róla még később.) Azt tudni kell, hogy már csak showcase jellegéből, és a temérdek párhuzamosan zajló koncertből kifolyólag is, az Eurosonic-on nem szokás elejétől a végéig maradni egy fellépésen. Én is csak az igazán kimagasló élő produkciókat töltöttem ki a háromnegyed órát (ennyi az egységes játékidő a fesztiválon). Mario Batkovic koncertjén azonban csak elvétve volt mozgás a rövid szünetekben, ami részben biztosan a különleges helyszínnek volt köszönhető, de a dalok után hallatott ujjongásból és tapsviharból úgy tűnt, ez nem is igazán volt cél. Csodálatos, Yann Tiersen álomszerű, utaztató dallamvilágát felidéző zenéjét fölösleges is lett volna otthagyni. Apró mozdulatokból összeálló színpadi játékának enyhén némafilmes pillanatain még nevetni is lehetett, úgyhogy tényleg minden adott volt ahhoz, hogy ezután ne akarjak újabb koncertre átsietni. A francia Hert még megpróbáltam megnézni, de mivel a bejáratnál hosszú sor várt a bejutásra, és ekkor már a hó is szakadt, úgy éreztem ennyi elég is volt aznapra.

Pénteken is eljött ugyanez a pillanat, amikor úgy éreztem, nem akarok, sőt nem tudok csak úgy kikerülni az egyik koncert hatása alól. De mivel ez az este legelején történt, így muszáj volt megrázni és kirángatni magamat abból a melankolikus fekete-fehér álomvilágból, amibe a francia Ala.ni juttatott. A londoni-párizsi énekesnő mintha tudomást sem venne arról, milyen évet is írunk, dalai olyan klasszikusokat idéznek, mint Billie Holiday, Julie London, Sarah Vaughan és az ötvenes évek más nagy torch singerei. De azért nem csak bad love songokat ad elő (ahogy ő nevezte), a korszak bájos vokális jazzére emlékeztető dalokban is profi. Ha pedig éppen feldolgozásokhoz nyúl, akkor is meglepő, manapság keveset hivatkozott előadókat választ. A groningeni koncerten az említett London mellett Richie Havens egy dalát (Run, Shaker Life) és egy már sokak által énekelt klasszikust, a Wichita Linemant formálta saját képére. A minimalista felállásban (az időjárás miatt a hárfása nem tudott eljönni a koncertre) csak egy gitáros kíséretével fellépő Ala.niban nem is csodálatos hangja volt a leginkább figyelemre méltó, hanem az a minden manírt és erőlködést nélkülöző, mégis élettel teli színpadi jelenlét és előadásmód, amivel pillanatok alatt magához láncolta a közönséget, és az egyébként is erős dalok hallgatását felejthetetlen élménnyé varázsolta. Ritka az az előadó manapság, akin pár másodperc után érződik különlegessége, de Ala.ni ilyen. Épp azt az erőt és mélységet hiányolom a legtöbb előadóból, ami belőle úgy áradt, mintha mi sem lenne természetesebb. Igazi csoda.

De mennem kellett tovább, hiszen tényleg rakatnyi ígéretes és előre kiszemelt fellépő volt még hátra. A dán IRAH lebegős, szellős popzenéjéből sajnos éppen az Ala.ni utáni józanodás miatt nem hallottam annyit, amennyit szerettem volna, de az így is kiderült, hogy a kicsit a korai Morcheebára emlékeztető dalok élőben is jól működnek. A dán triónak nagyon erős, talán kicsit monoton zenei világa van, de azon belül nagyon magabiztosan mozognak. Bár a helyszín itt is dobott kicsit az összképen, egy kifordított színházterem színpadán állva játszott a zenekar, hátuk mögött az eredeti, szépen kidolgozott díszes páholyokkal. A süppedős belső térben bólogatást aztán igazi fesztiválélmény követte. A főtéren felállított ingyenes sátorban fellépő izlandi Reykjavíkurdætur koncertje sok szempontból nagyon érdekes és szórakoztató volt. Bátran kijelentem, hogy az eredetileg tizenöt tagú, Groningenben “csak” tucatnyian fellépő csajhiphop, -trap, -bailefunk formációban ott van a világszám potenciál. Egyrészt a felvállaltan feminista attitűd (ami persze már puszta létezésükből is adódik), másrészt a náluk is jelen levő öniróniával vegyült furaság és novelty faktor is afelé kell, hogy lökjék őket. Az egész persze kicsit kaotikus, kicsit szétesett, de közben meglepő koreográfia-szerűségek bukkannak elő a semmiből, amik szintén segítenek abban, hogy rapprodukció ellenére nagyszínpadon se fulladjon unalomba az egész. Hát még ha a szövegeket is értettem volna! Utánuk következett a magyar szekció a Fran Palermo és a Bohemian Betyars egymást követő fellépéseivel, és mivel a Teleman teltházas koncertjére sajnos nem fértem be, maradt a Kel Assouf, majd szépen le is csengett az este.

Az Eurosonic hivatalosan ennyi is volt, hiszen szombat este már a Norderslaag, azaz a holland zenekarokra fókuszáló fesztivál zajlott, az addig a napközbeni konferenciáknak helyt adót Oosterpoortban. Itt persze kevésbé voltak izgalmas vagy megfelelő akusztikával bíró terek, de legalább a negyedik napra már nagyon fárasztó, végig elég mostoha és kiszámíthatatlan időjárási körülményektől megkíméltek. (Persze pont aznap este egy csepp sem esett az addig random módra előtörő jégeső, eső és hó valamelyikéből. Murphy.) Szóval ez az este már amolyan félgőzzel ment csak, legalábbis részemről, hiszen úgy tűnt, a helyieknek ez a nagyobb esemény, ahol azért már ismertebb holland zenekarok is felléptek. Bele is hallgattam jó sokba, főleg itt is a kezdőkbe, és találkoztam korrekt gospeles poppal (Crying Boys Cafe), kellemes popos folkrockkal (Darlyn), hibátlan zajos indierockkal a klasszikus nyolcvanas évek hangulatában (Pip Blom) vagy épp nagyon erős, lendületes, a Roots-ot idéző élő hiphoppal (De Nachtdienst) (fent). Utóbbiból sajnos nem értettem semmit, de egyrészt meglepett, hogy a máskor mennyire zavaró holland nyelvnek milyen jól állt a flow, de jó felvezetés is volt az engem egyedüliként igazán érdeklő fellépő előtt. A még csak húszas évei legelején járó Esperanza Denswilről, azaz Pink Oculusról már egy-két dala alapján érezhető volt, hogy a legjobbak között lesz, és nem csak a Norderslaagon. Ez koncertje alatt is simán bebizonyosodott, sőt még pozitívan is csalódtam. Az mc-ként és énekesnőként egyaránt kiváló Esperanza és az őt kísérő, Badjekkah névre hallgató elektro-hiphop duó olyan produkciót rakott össze, amit simán oda lehet tenni a hozzájuk hasonló soulos, jazzes, funkos, hiphopos hibridek legjobbjai mellé. Tekintve, hogy az ilyen stílusú fekete női előadók egyébként is elég felkapottak, és hogy előttem két sorral Fink bólogatta végig bőszen a koncertet, meglepődnék ha Pink Oculus nem lenne nemzetközi sikersztori, lehet, hogy épp a Ninja Tune kötelekében.

A fentieken kívül még volt jó néhány előzetesen nagyon érdekesnek tűnő előadó, akiket főleg a párhuzamosságok miatt nem tudtam megnézni, de legalább említést érdemelnek. Ilyen a svéd singer-songwriter Albin Lee Meldau, aki kivételesen erős hangjával, profi szerelmes dalaival Adele-t juttatta eszembe, aki ugye szintén fellépett itt - még a befutása előtt. Szerintem minden adott hozzá, hogy nagy sztár legyen, de persze többször bebizonyosodott már, hogy nem véletlenül nem vagyok A&R-s. Aztán volt még itt más is bőven, akit sajnálok, hogy nem láttam. A Tame Impala dobosának Julien Barbagallonak pop-sanzon-progrockja, a diszkópopos Ekkah, az ír Bonzai punkos attitűddel felvett elektronikus-R&B-s egyvelege, a hatalmas indie-pop slágereket író Jadu Heart, a nagyon egyedi barkácspopban utazó, görög Kid Flicks, a kicsit őrült, kicsit pop Let’s Eat Grandma tiniduó, a svájci-olasz popos-White Stripes, a ME+MARIE, az izlandi dark-folkrockos Soffia Björg mind nagyon érdekesnek tűnik. És akkor a portugál különítmény legjobbjait (Holy Nothing, Octa Push, Gisela João, Memória de Peixe, The Gift, Best Youth) vagy a line-up kortárs klasszikusait Martin Kohlstedttel az élen még nem is említettem. A konklúzió az, amit eredetileg is gondoltam: van és lesz is izgalmas, érdekes popzene, de sok időt kell rászánni, hogy megtalálja az ember. (Hogy többet-e, mint mondjuk tíz éve, azt nem tudom eldönteni.) Ebben az Eurosonic tényleg sokat tud segíteni, az élő koncert varázsa meg még inkább.