Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 102. számában jelent meg.
#16 - Les roses de la vie (1962)
Teli van kétellyel a világ, de egy dolog bizonyos: a klímaválság szebbé teszi a filmekben feltűnő fákat! Mert az olthatatlan dzsungeltüzek és a sípoló légkondik korában a sivatag a jövő, a liget pedig a boldog múlt képe lett, így aztán egyre becsesebb mozgóképes látvány a szélfútta lomb vagy az erdő ölelése.
A januárban meghalt Paul Vecchiali húszperces remekműve egy ilyen gyönyörűvé érett ölelésről mesél – pontosabban arról, hogy egy feldúlt kisnyugdíjas betéved a pagonyba, és megnyugtatja a hársok hangja, elcsitítja a kérgek tapintása, megváltja az ágak fényjátéka. Az apró, ezüstszínű asszony egy snájdig sofőrrel (játssza: Jean Eustache!) látogatja meg fiatalkora színhelyét, de valahai otthonában idegenek élnek rendetlen életet: egyikük csikket nyom el a padlón! A kert is más, a szomszédok harsányak, az élet zaja élesebb, bántóbb: az agg kötőnő elborzad az idő rombolásán. Könnyek között, lassítva borul rá egy fára a berekben, és a múlt tanúja, a robusztus törzs csendes méltósággal támasztja meg.
Ami itt következik, az a mozgókép egyik apró csodája: a légies kameramozgások egyszerre követik az ágak vonalát, az asszony léptét és Rossini zenéjét, így a filmforma harmóniája mintegy újrateremti a természet rég elveszett egységét. Vecchiali gyönyörű zsebmozija arra emlékeztet, hogy a klasszikus szépség egylényegű a hűs ligetek nyugalmával – és a pusztulás idején (például az élet vagy a világ alkonyán) leginkább ezekben kereshetünk vigaszt.
A filmet itt lehet megnézni.
szerző: Nagy V. Gergő
