Újgenerációs testzene – EBM revival

Az utóbbi pár évben reneszánszát éli a '80-as évek egyik meghatározó műfaja, az EBM, ami a maga idejében nemcsak az industrial zenék további fejlődését határozta meg, hanem az európai technohangzásra is komoly hatással volt. Most pedig, 30 évnyi stagnálás után egy friss hozzáállással közelítő új generáció élesztette fel és adott neki új lendületet. Ez a Recorder magazin 102. számában megjelent cikk bővített változata, a benne is említett Sextile és Nuxx Vomica ma este játszik a Turbinában.

Miután a '70-es években a punk megjelenése és az elektronikus zenék térnyerése a feje tetejére állított mindent, undergroundabb szinteken pedig az industrial nyitott teljesen új utakat, a '80-as évek eleje arról szólt, hogy ezekből építkezve sorra bukkantak fel az újabb és újabb izgalmas, hibrid műfajok. Köztük az Electronic Body Music, azaz EBM is, ami a Throbbing Gristle nevével fémjelzett industrial ridegségéből és agresszivitásából, a Kraftwerk-féle repetitív elektronikából, valamint a post-punk, synth-punk, vagy akár krautrock zenékből összeszedett elemekből kevert ki egy nagyon feszes és táncolható elegyet.

Az előképek közt ott van a '78-as, The Normal-féle Warm Leatherette is, de az igazi proto-EBM album a '80-as Die Kleinen Und Die Bösen volt a DAF-tól, amit maga a német duó vitt tovább és tökéletesített a két '81-es nagylemezén (Alles Ist Gut, Gold Und Liebe). A hozzájuk (nomeg a Kraftwerkhez) hasonlóan düsseldorfi Liaisons Dangereuses és Die Krupps is fontos volt a hangzás további alakításában, de ennek ellenére az EBM bölcsőjeként mégsem Németországot, hanem Belgiumot szokás emlegetni. Itt indult 1981-ben a Front 242, akik a korai anyagokon még egyértelműen a TG és a Kraftwerk hatásaiból építkező zenéjük, valamint a később mind a rajongók, mind egy sor másik előadó által átvett külsőségek miatt is (katonai ruhák, fekete napszemüvegek, felnyírt hajak) az EBM mozgalom ikonikus formációjává váltak.

A belga vonalat később egy sok más csapat is erősítette (pl. a The Neon Judgement, Vomito Negro, A Split-Second, The Klinik, vagy az utóbbiból kinőtt Dive), az évtized második felére pedig az EBM nemzetközivé és szélesebb körben is ismertté vált. Még Japánból is érkezett pár, Európában is feltűnést keltő előadó, a műfajt viszont végül egy angol formáció, a Nitzer Ebb maxolta ki első, 1987-es albumán. A DAF stílusát továbbgondoló, de azt teljesen lecsupaszító That Total Age lehengerlő, zsigerien agresszív, de közben ellenállhatatlanul táncolható volt, az EBM-re jellemző kiabálós, parancsolgatós énekstílust is a végletekig vitte és máig abszolút etalonnak számít a szekvenszerek, dobgépek és szintik szentháromsága által uralt műfajban. 

Az elektronikus zenei vonalon akkoriban egyébként is meghatározó belga színtéren keresztül az EBM a techno európai fejlődésére is óriási hatással volt, de a műfaj lendülete '90 körülre kifulladt és az industrial szcénán belül átvették a helyét az újabb irányzatok (electro industrial, aggrotech, industrial metal és társaik), melyek eredetileg nagyrészt pont az EBM-ből építkeztek. A műfaj azonban nem tűnt el, az utánpótlás folyamatos volt, az újoncok azonban ritkán tettek hozzá bármit ahhoz, ami az EBM első évtizedében történt.

Voltak, akik beemeltek a zenéjükbe industrial metal vagy más hatásokat, de a többség, mint a népszerűbbé váló újabb generációs követők közé tartozó Armageddon Dildos, Orange Sector vagy Spetsnaz, inkább csak hűen követték az elődöket. És bár sok újat nem mutattak, életben tartották a műfajt és sokszor nagyszerű lemezeket hoztak össze... sajnálod, hogy a DAF annak idején igazából csak pár igazán veretős dalt csinált? Hallgasd meg a Jäger 90-t, akik öt albumnyi tökéletes utánérzést hoztak össze. Hiányzik a korai Nitzer Ebb-lemezek világa? Akkor neked a svéd Container 90 kell, akik egy az egyben azt a hangzást vitték tovább. Érdekes viszont, hogy mindeközben a műfaj klasszikusai közül páran sokkal inkább képesek voltak a megújulásra: a Vomito Negro 2010-ben újragondolta a hangzását és azóta nem tud hibázni, 2020-ban a hosszú szünet után visszatérő svéd Pouppée Fabrikk hozott ki egy bivalyerős albumot, a Dive és Klinik miatt ismert Dirk Ivens életműve pedig külön cikket érdemelne.

De bármennyire is zárt, az industrial szcénán belül létező, akár belterjesnek is mondható színtérré vált az EBM a kilencvenes évek óta, az első generáció hatása kitörölhetetlen maradt a műfaj burkán kívül is. A techno mindmáig őrzi a korszak hatását, a korai Nitzer Ebb-dalok annyira nem öregedtek semmit, hogy Richie Hawtin vagy Surgeon szettjeibe ugyanúgy belepasszolnak, mint az electro house felfutása idején született mixekbe, de az electroclash hullámban is visszaköszöntek az EBM jegyei. Meg persze ott van az elsősorban techno producerként számontartott, de amúgy számos műfajból merítő The Horrorist is, akinek a legemlékezetesebb trackjei közül több gyakorlatilag színtiszta EBM (pl. The World Will Know Us, Body To Body), de mégis érezhető rajtuk, hogy valaki olyan készítette őket, aki nem az EBM színtéren belülről jött, teljesen máshogyan áll a hangzáshoz és nem ragaszkodik görcsösen a hagyományokhoz.

És itt jön a váratlan csavar a sztoriba, ami gyakorlatilag arról szól, hogy az utóbbi kb. 5-6 évben rengetegen kezdtek a szűk, hagyománykövető EBM-színtéren kívül is EBM-zenéket készíteni, érezhetően egészen más hozzáállással közelítve a műfajhoz. Az egész nagyrészt a jó egy évtizede tartó post-punk / minimal synth / coldwave revival mellékvizein indult és sokaknak közelsem feltétlenül ez a fő irány, amire a legjobb példa talán az amerikai Boy Harsher és a Sextile. A Boy Harsher inkább a minimal synth / synth-pop színtér egyik legnagyobb neveként ismert, de pár más daluk mellett az áttörést meghozó Pain is egyértelműen EBM hatásokból építkezik, a Sextile pedig tipikus post-punk irányból indult, de idővel egyre több számukban került főszerepbe az elektronika, azon belül pedig többek közt az EBM (pl. az AVC vagy a Disco), az énekesük szólóprojektjében (Panther Modern) pedig már ez volt a fő csapás.

Az ausztrál Buzz Kull esetében számonként változik, hogy éppen milyen '80-as évekbeli hatások kerülnek előtérbe, de a legemlékezetesebb dalai közül többen (New Kind Of Cross, Dreams) ő is az EBM-hez nyúlt inspirációért, míg a darkwave-ben utazó Lebanon Hanover tagjaként is ismert William Morris szólóprojektje, a Qual melankolikus minimal-synth kezdetek után fordult egy időre a műfaj felé a 2019-es Cyber Care EP környékén. És habár a Qual azóta másfelé haladt tovább, Morris tavaly az EBM-et az industrial techno felől közelítő SARIN-nal összefogva General Dynamics név alatt vitte tovább ezt a vonalat.

Az új vonulatnak az is adott egy csavart, hogy a korábban gyakorlatilag 100%-ban férfikozpontú műfajban megjelentek a női énekesek is. A női énekes + férfi szintis felállású duók közül pl. a Hide, a Youth Code és a spanyol Dame Area zenéjében is rendszeresen visszaköszön a műfaj, a svéd Joanna Reinikainen szólóprojektje, a Rein pedig úgy hozta össze az utóbbi évek egyik legzsenibb EBM-dalát (Bodyhammer), hogy közben az electro industrialtól az italodiscón keresztül a dallamos popig csinál mindent.

Viszont míg az új generáció első hulláma még inkább az EBM felé kitérőket tevő előadókról szólt, az utóbbi 2-3 évben már egyre többen jönnek ebből a darkwave, minimal synth, underground techno és még ki tudja mi minden egybefolyásából létrejött, fénymásolt borítós kazetták és Bandcamp labelek bűvkörében élő hibrid színtérből olyanok, akiknek az EBM a főcsapás. Ilyen a Comfort Cure és a Choke Chain is, a legsúlyosabb és egyben legemlékezetesebb dolgokat azonban az utóbbi kettőhöz hasonlóan amerikai szólóprojekt, a John Anton Malinowski nevéhez fűződő Ex-Heir hozta össze.

És az is talán nála jön át a legjobban, hogy miért is annyira izgalmas ez az új hullám, az Ex-Heir ugyanis egyértelműen nem a hagyományoknak és elvárásoknak akar megfelelni, hanem tovább meri gondolni és az újabb lemezein (főleg a 2022-es Body Scam albumon és Not Yet EP-n) olyan mocskos, lo-fi, néhol már a Suicide hangzását idéző, de annál jóval erőszakosabb irányba viszi el az EBM-et, amire korábban másoknál nem volt példa. Kivéve talán a műfaj izomfétisizmusát paródiáig túltoló Diesel Dudest, akik 2013 körül indulva megelőzték korukat az EBM újragondolásával, majd 2023-ban kihozták az évtized egyik legerősebb (és legszórakoztatóbb) EBM-lemezét (New Muscles).

És közben már a kanyarban is van a következő hullám, olyanokkal, mint a Nuxx Vomica, a Fotocopia, a Puerta Negra vagy a Harlem, de ha például szétnézünk az elképesztően termékeny berlini Detriti Records Bandcamp-oldalán, ott is tucatnyi izgalmasabbnál izgalmasabb, a műfaj inspirálta új projektet találunk, ahogy a szintén reneszánszát élő underground techno színtérről érkező válogatásokon is egyre gyakrabban bukkannak fel egyértelműen ebbe a vonulatba tartozó trackek újonc előadóktól.

Habár sokáig úgy tűnt, hogy az EBM már megmarad egy múltjából élő műfajnak, ezek az egészen más háttérből érkező előadók bizonyították, hogy 40 év távlatából is bőven lehet még újat mutatni, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy még csak most kezd igazán beindulni az új generáció. Ha pedig valaki kiváncsi arra, hogy mennyire változatos irányokba indult el nekik köszönhetően az EBM és vele együtt az egykori előzményénének számító synth-punk, akkor ez, a cikkben említetteken túl is rengeteg előadót felsorakoztató playlist jó kiindulási pont lehet:

Frank Olivér