Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.
#23 - Natural Enemies (1979)
Micsoda film! Középkorú férfi áll a külvárosi ablakban, hullákra szabott selyemköpenyben hallgatja az óra cinikus ciccegését, és két lélegzetvétel, két távoli vonatsípolás között rájön, hogy ma este le fogja mészárolni a családját, aztán önmagát is megöli majd. (A kutyát: nem.) Ennek a végzetes ráébredésnek a következményeit formálja történetté Jeff Kanew páratlanul nihilista elsőfilmje, az amerikai hetvenes évek kopár mezőnyének egyik legkopárabb klasszisa. A Blu-rayek piacán tavaly a semmiből előtűnő Natural Enemies az a fajta műalkotás, amelytől minden egészséges lelkületű ember undorodva, rémülten fordul el, de a romlottak, a kárhozottak és a rejtett perverzek (tehát azok, akik őszinték önmagukhoz) nem tudnak nem gyönyörködni benne. Próbáld nem tátott szájjal nézni, ahogy ez a figyelmes családapa lomhán kipakolja a vadászpuskát a szekrényből, majd komótos eltökéltséggel és rokonszenves gondossággal beletölti a golyókat. S próbálj közömbös maradni Hal Holbrook mosóronggyá gyűrött ábrázata láttán, amelyet mintha porszívóként húzna össze belülről egy titokzatos erő: a csak hosszú párkapcsolatban, polgári környezetben és középkorú férfiszívben kiérlelhető, kozmikus lélekmélyi Üresség.
Annyi minden bámulatra méltó ebben a filmben – de különösen szépséges az a tény, hogy A suttyók visszavágnak későbbi rendezője készítette a saját pénzéből. Az akkor még alig néhány pornófilmet jegyző Jeff Kanew a nagy Ingmar Bergmantól merített ihletet a vágyott presztízzsel kecsegtető művészfilmes debütjéhez (a szimpatikus végeredmény: totális bukás). De a Julius Horwitz regényét adaptáló Natural Enemies éppannyira felidézi Louis Malle Lidércfényét és az Oslo, augusztus szabadnapos halottjának kalandjait is. Hiszen azokhoz hasonlóan itt is mérlegre kerül a világ: a mészárlásra készülő folyóirattulajdonos aznapi élményei érvekké nemesednek a borzalmas akció mellett vagy ellen. S végső soron mi az, ami miatt mégsem kéne agyonlőni az asszonyt és a gyerekeket? Netán a tévénéző kamaszfiú debil tekintete? Egy káprázatosan nyomorult reggeli szeretkezés? A tudós ismerősök humanista szólamai? Vagy az a költői csend a lerobbant metrón? Ugyan már.
Egyetlen ellenérv van. A magisztrális létundort kipárolgó szerkesztő minden orra elé kerülő embert bemocskol a lelke szennyével, de amikor hazaér, a felesége – aki pontosan tudja, hogy a társa mire készül – a közös séta végén, némi nyűglődés után azt mondja neki, hogy „szeretlek.” Ez a tétován elmotyogott szó áll szemben minden aznapi benyomással és felidézett emlékkel, a dialógusok kíméletlen, precíz monotóniájával, évtizednyi házastársi frusztrációval meg a vággyal, hogy végre győzzön az igazság. Hiszen a szarbarna garbójában mindenkitől öklendező férfi azért akar ölni, mert elviselhetetlen számára a nukleáris család intézményének totális hazugsága: a tartalmatlan szerepjáték, a mímelt összetartozás. Puskával és golyóval, a halálban akarja egyesíteni szerettei közösségét, amely idegen, távoli lényekre esett szét – s így minden dühödt monológja és undorral teli arcrándulása mégiscsak az igazságba, boldogságba és az egységbe vetett hitéről tudósít, és indirekt módon az értelmes élet szeretetét bizonyítja.
Jeff Kanew filmjében az a delejesen felforgató, hogy a főhős komikusan túlhajtott világiszonyát átélhető drámai és filozófiai pozícióvá lényegíti át – majd meghökkentően szívszorító végjátékot komponál a kompromisszumra kész feleség és a mészárlásra kész férj (tehát a szeretet két formája) között. Visítva csiripelő madarak zenéjére hangzanak el az utolsó, könyörgő szavak, és egy hosszú, kegyelmi pillanatig nem lehet tudni, hogy amit láttunk: gyöngéd újrakezdés vagy végső szakítás; a megértés dicsérete vagy a gyűlölet himnusza.
Nagy V. Gergő
