Ezt a filmet nem értik a csicskák, a kutyák és a halottak

Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 113. számában jelent meg.

#22 - L’anticoncept (1951)

Hadd mondjam el neked, hogy miért nem fogod megnézni ezt a filmet. Nem fogod megnézni, mert nem szereted a Holdat. Ha eljön az ideje, és a hónap adott napján ez az égitest közel húzódik a lakhelyedhez, akkor néha rátéved ugyan a tekinteted, s olykor talán meg is lepődsz jelenléte súlyosságán, de legyünk őszinték: sosem nézed meg igazán. Sosem fedezted fel mély szürkeségét, formájának változását, fenséges domborzatát. És sosem gondoltál arra, hogy a monitor előtt az lesz a feladatot: egy órán át őt figyeld.

Nem fogod megnézni ezt a filmet, mert eleve idegen tőled az az elképzelés, hogy egy film: feladat. Nem fogadod el, ha valaki nehézségek árán akar a kéjekhez elvezetni. Te inkább az izgalmas filmeket szereted, ugye? Márpedig az kevésbé tűnik izgalmasnak, hogy egy villódzó fehér lyuk látszik a fekete képernyőn egy teljes órán keresztül, miközben a háttérből – vagy a lyukból – egy zengő hangú francia férfi szédítő versszöveget kántál, majd ordít, hörög, köpköd és visít. Holott pont attól izgalmas ez a film, hogy nincs benne más, csak ez: a kiáltások mámorító zenéje, a villódzás mágikus ritmusa, és a Hold, ami olykor inkább egy tengerjáró hajó ablaka, semmibe néző távcső, netán szemedbe világító reflektorfény vagy golyó ütötte lyuk a homlokodban. Esetleg: rés a tudat felszínén. Miközben egyik sem: valójában fénykör egy meteorológiai léggömb oldalára vetítve. 

Ez az egyik legradikálisabb film, amely valaha készült – s ez abból is látszik, hogy nincsenek benne képek. Már csak ezért sem fogod megnézni, hiszen nincs is mit nézni rajta – s ki hinne abban, hogy egy filmet nem nézni, hanem hallgatni kell? Hát például azok, akik hallottak a lettrista művészek lenyűgöző munkájáról, s arról, hogy a mozgalomalapító Isidore Isou új kultúrát akart építeni a testi zajokból, s végül a felszabdalt képekkel és kántálással újította meg a filmművészetet. S azok, akik látták követőinek lenyűgöző műveit: a lángelméjű Guy Debord munkáit és Maurice Lemaître tombolásait, és tudják, hogy ők végül eljutottak a film nélküli film koncepciójához, hogy aztán ezt beteljesítse egy csodálatos férfi és egy csodálatos film: Gil J. Wolman és a L’anticoncept. 

Ez a film brutális auditív performansszá változtatja a filmvetítés intézményét. A vibráló holdfénynél a bölcselkedő futamokból sikoltások, gurgulázások és öklendezések születnek, s végül a mennydörgő testhangok és a villámlások hipnózisa teljesen sajátos érzéki élményeket kínál. Amikor háromnegyed óra után elzúg egy vonat a hangsávon (vagy forrni kezd a víz?), akkor gyorsabban kezd dobogni a szív, és szimplán a ritmus és az elemek alakulása csontig hatoló örömöt okoz.  S amikor a végjátékban a beszéd felgyorsul, lelassul, majd zenévé, végül artikulálatlan hangok koncertjévé formálódik, akkor a fölszabadulás valóságos testi élményként ragad rá a befogadóra. De rád nem. Mert te nem fogod megnézni ezt a filmet.

Nem nézed meg, mert félsz az újtól. Ahogy Cassavettes mondta: eltakarod a szemed, ha valami igazán más, mint a megszokott. Bohóckodásnak tartod az avangardizmust, fárasztónak a vad ötleteket, és idegesítőnek azt, ami alapvetően különbözni akar. Azt hiszed, hogy ez nem film, mert az nem lehet film, ami nem akar az lenni, vagy amiben nincs színész, valóság, karakter, konfliktus, dráma, vagy hagyományos esztétikum. Pedig a L’anticoncept éppen attól csodálatos film, hogy káprázatosan kiforgatja a mozi koncepcióját, hiszen a másodpercenként huszonnégyszer felvillanó képek áradását szimpla villódzássá alakítja, és a leigázott érzékeket a testi hangok zenéjével szabadítja föl. Tudom, te csak legyintesz rá, pedig az L’Anticoncept valójában újrateremti a mozit egy héliumballonnal, és ezzel engem boldogabb, teljesebb emberré tesz – mert hitet ad a médium tágasságában és a radikális gondolat tartós szépségében. Ez a film a mozgókép galaxisának egyik felhők mögött rejtőzködő, de pazar fényű óriásholdja, amely utat mutat a tagadás híveinek a konformista sötétségben – s amelyre többi nézője csak bután ugat, akár a kutyák.

Nagy V. Gergő