Jessie Ware egy 38 éves, többgyerekes londoni anyuka, aki a Manchester Unitednak szurkol. Gyerekruhabiznisze van, könyvet írt, UNICEF-nagykövet, édesanyjával közös podcastje a tizenötödik szezonjánál tart. Egyszer Prince előtt léphetett volna fel, de nem tudta elvállalni, mert épp akkor ment hozzá a gyerekkori szerelméhez Görögországban. Nem utolsósorban ő korunk legvalószínűtlenebb, mégis legautentikusabb diszkódívája, aki elhozta nekünk az év egyik legjobb lemezét. Ez a cikk először a Recorder magazin 105. számában jelent meg.
Kevés ironikusabb trendje volt a Covid-érának, mint amikor a nappalinkból néztük végig, ahogy a popzene Dua Lipa vezetésével leporolta a diszkógömböt. Szerencsére ez nem csak rövid fellángolás volt, Beyoncé a saját arcára formálta a műfajt a Recorder szerzőinek tavalyi kedvenc lemezén, a Renaissance-on, idén pedig Jessie Ware bizonyítja, hogy ő egyenesen erre született.
Pedig Ware karrierjének korai időszaka alapján senki nem tippelte volna meg, hogy a londoni énekesnő ebben a műfajban találja meg a saját hangját. Noha mindig is érdekelte a zene és gyerekkorában Florence Welch és Jack Peñate iskolatársa volt, az egyetemen angol irodalmat tanult, majd tévés produkciókban és sportújságíróként kezdett el dolgozni. Először 2009-ben, Peñate turnévokalistájaként kóstolt bele abba, hogy milyen a színpadon állni, mindezt a rivaldafény nyomasztó terhe nélkül, aztán hamar a SBTRKT és Sampha mellett találta magát, két évre rá pedig már a Florence + the Machine Grammy-jelölt Ceremonials című albumán vokálozott.
A 2010-es években kiadott első három lemeze mind a brit albumlisták ötödik-tizedik helye között tetőzött. Érett, sallangmentes, soulos, sophisti-popos stílusához hol egy kis neo-soult, hol egy kis elektronikát kevert, de saját bevallása szerint elveszve érezte magát a színpadon, és kész volt arra, hogy egy tánczenés fináléval pontot tegyen a karrierje végére.
A 2020-as What’s Your Pleasure? elsöprő kritikai sikere után lehetett tudni, hogy nem csak egy komfortzónából kilépő, funkos hattyúdalról van szó, így idén végre megérkezett hozzá a jóval pajzánabb, grúvibb testvérlemez is. A két albumot már csak azért is párban érdemes kezelni, mert míg az elsőnek is ott van a DNS-ében a vágy az emberi kapcsolatokra, az még csak egy sóvárgó pillantás volt, míg a That! Feels Good! már maga a felszabadult egymáshoz simulás a táncparketten.
Ware legújabb projektje jóval szélesebbre tárja az ajtót a diszkó világába, ahol még a leglassabb trackek is végtelenül grandiózusnak és filmszerűnek hatnak. Ritka post-Covid ajándék egy ilyen lemez, ami nem arról szól, amitől szabadulni akarunk, hanem megoldást kínál. Ahogyan minden művészeti ágnak, úgy a könnyűzenének is megvoltak a korszakos válaszai a szorongásokra a bluestól kezdve az emón át a hálószobapopig, Jessie pedig ezt a fajta eszképizmust találja meg újra a hetvenes évek tánczenéiben, amikhez nem csak retrónosztalgiázásért nyúl vissza.
A That! Feels Good! egy igazi, időtlen, filler-mentes klasszikus lett a táncba való menekülésről. Kézen ragad minket, behúz a tömeg közepébe, ahol nem egyedül kell megküzdenünk a hétköznapi élet árnyaival, hanem felszabadultan lehetünk együtt.
szerző: Mikó László
