E sorok írásakor ugyan még nincs sláger a generatív mesterséges intelligenciáról és a ChatGPT-ről sem dalolnak (hús-vér) zenészek, a túl okos gép és halandó ember viszonyát tematizáló kulcsalbumokat mostanában kimondottan izgalmas újra elővenni. Ez a cikk először a Recorder magazin 105. számában jelent meg.
Please Mr. Kennedy, éneklik a művészi ambícióikat pénzre váltó folkzenészek a Llewyn Davis világa csodálatos jelenetében, alattomosan fülbemászó perfekt rádióslágert faragva az akkoriban tomboló űrmániából. Bár az aktuális technológiai trendek vélhetően soha nem lesznek olyan népszerű daltémák, mint mondjuk a párkapcsolati bonyodalmak vagy a bódító szerek rekreációs fogyasztása, a mindenkori műszaki fejlődés kérdésköre búvópatakként rendre felszínre bukkan a könnyűzenében is.
Igaz, ahogy a fentebb kiragadott fikciós példa is mutatja, az űrkutatás sokkal szexibb ihletforrás, mint a rohamtempóban nyargaló számítástechnika. Ennek ellenére akadnak olyan meghatározó vagy épp totálisan elfeledett lemezek, amelyek átvitt értelemben vagy akár egészen konkrétan birkóznak a mesterséges intelligencia (MI) napjainkban iszonyúan felfutó témájával.
Mind meghalunk. Vagy nem.
Egy dolgot biztosan mindenki megtanult a tudományos-fantasztikus filmekből. Az öntudatra ébredő gép vagy megpróbál kiirtani minket, vagy rabszolgasorba taszít. Ha pedig az MI egy robot, akkor az is előfordulhat, hogy megment minket. Ami nem mellesleg akár egybe is eshet az első két, számunkra nem túl kellemes lehetőséggel. A vonatkozó zenék is nagyjából hasonló megfejtésekre jutnak annyi apró különbséggel, hogy itt-ott azért jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek az ember-gép viszonylat személyesebb érzelmi vetületeire és az emberi létezés szépségeire.
A gép alapvetően fém, így talán nem meglepő, hogy a vonatkozó filmes ikonográfiát a legszorgalmasabban a metál aknázta ki. Az ex-Iron Maiden énekes Blaze Bayley 2000-es első szólólemeze például olyan konceptalbum, ahol az elbeszélőt egy gépbe zárt szellem kísérti. A Silicon Messiah klasszikus és progresszív metált vegyítő dalaiban a főszereplő egy intelligens gépek által uralt disztópiában próbál magára találni egy rejtélyes MI segítségével. Ahogyan az a műfajból kisakkozható, nem éppen boldogító végkifejlettel.
A pusztító MI rémképe nyilván remekül illik a súlyos riffekhez, helikopterdobokhoz és sikításba forduló énektémához, aminek talán legszórakoztatóbb példája a thrash metalban utazó belga Target együttes Master Project Genesis című munkája. Az inkább csak feketeöves konosszőrök által ismert 1989-es lemez nemcsak hibátlanul idézi vissza a daueros-bőrnadrágos nyolcvanas éveket, de szövegileg a Terminátor és Szárnyas fejvadász kiváló puhafedeles utánérzése, gépek szemszögéből mesélt új teremtéstörténettel.
Ha már emberré váló gépek és replikánsok, szintén Philip K. Dick trendteremtő regénye (Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?) ihlette a Gary Numan vezette Tubeway Army második (és egyben utolsó) Replicas című lemezét, három évvel előzve be a Szárnyas fejvadászt. A hűvös new wave népszerűsítésében komoly szerepet játszó album 1979 közepén nemcsak vezette a brit lemezeladásokat, de a robotprostikról szóló húzószám Are 'Friends' Electric? némileg váratlanul a slágerlista tetejére kúszott.
Nyilván azért, mert a Replicas magányos és elidegenedett jövőképe pontosan rímelt az uralkodó korszellemre. Pontosan úgy egyébként, ahogyan a replikáns-témát inkább érintőlegesen (és megkapóan direkten) kizsákmányoló Bonanza Banzai rezonált a rendszerváltás fojtott bizonytalanságára, lásd a Szárnyas fejvadász című dalukat.
Végeredményben emberek
Ha számítógép és zene, a Kraftwerk nyilván megkerülhetetlen. A technológiai változásokkal kifejezetten intim viszonyt ápoló német úttörők 1981-es Computerweltje (Kompjútervilág) az akkor még csak derengő digitális korszak optimista próféciája, ami nyílegyenes szerelmeslevélként és finom kritikaként egyaránt olvasható. A képzeletbeli elbeszélő vidáman püföli a gépet (Pocket Calculator), online randit szervez (Computer Love) vagy kreatívkodik a beszédes című It's More Fun to Compute négy perces döngölésében. A Kraftwerk mai napig izgalmas rejtélye, milyen is náluk a komolyság és irónia valódi aránya, a Computerwelt viszont kétségtelenül impozáns időkapszulája a digitális őrület felé tartó, de erről mit sem sejtő kora nyolcvanas éveknek.
Ingerlő kettőség bujkál a francia Daft Punk vonatkozó munkásságában is. A robotfejű duó már önmagában a megjelenésével és hangzásával is a gép és ember harmonikus együttműködését, egy felszabadult tech-kánaán jövetelét ünnepli. Ezt a felszínes képet azonban taktikusan árnyalja harmadik lemezük, a 2005-ben kiadott Human After All.
A játékos cím egyrészt arra utal, a csillogó sisakok és elektronikus zenei kütyük mögött ők mégiscsak elsősorban emberek, másrészt a színes tech-utópiájukkal kapcsolatban is rafináltabbak. A lemez a szándékoltan mechanikus, gyakran a paródia határát súroló zenei megoldásai (lásd a Robot Rock kétszavas szövegét) önironikusan reflektálnak a kortárs popipar gyártósori mentalitására és a gépi(es) létezés repetitív poklára. Gondolatébresztő adalék, hogy épp ezt az „emberi” lemezüket fogadta a leghűvösebben a közönség és a kritika.
Jelet adunk a gépnek
A jelenlegi definitív MI-lemez büszke címét mégsem a fentebb sorolt alkotások valamelyike, hanem a Radiohead korszakos munkája, az 1997-es OK Computer birtokolja. A cím ebben az esetben is többes értelmű, hiszen értelmezhető parancsként (oké gép, csináld!), rezignált lemondásként (hát akkor legyen minden kompjúter) és ironikus ráhagyó távolságtartásként is (mint az ok boomer sértése manapság). Thom Yorkék szépen végig is pörgetik, milyen hatást gyakorol a mindent felzabáló-irányító digitális világ az egyénre (spoiler, nem kimondottan pozitívat), amiből aztán kibomlik a késő kilencvenes évek összes fontosabb szorongása. Az uralkodó gép így nemcsak katalizátorként, de tükörként is működik, ami nagyon jó közelítése az elképesztően komplex MI-kérdésnek.
A számlista közepére illesztett Fitter Happier szintetizált monológját leszámítva a dalokban persze nincsenek konkrét szó szerint utalások mesterséges intelligenciára. A megfogalmazott komplex érzések mégis dermesztően pontos jóslatok, amelyek ma talán aktuálisabbaknak érződnek, mint valaha. Az album így nemcsak definitív X-generációs alkotás és nemcsak olyan esszenciális töménységben palackozta a kilencvenes éveket, mint mondjuk a Nevermind vagy a Jagged Little Pill.
Akár szorongunk mostanság a mesterséges intelligenciák miatt, akár reménykedünk az emberi értékek örök felsőbbrendűségében, az OK Computer tökéletes kísérőlemez a töprengéshez. Ezek után pedig már csak az a kérdés marad, az mesterséges intelligencia himnuszát ember vagy gép írja-e majd. Ha fogadni kellene, a kettő valószínűleg egyszerre fogja.
szerző: Huber Zoltán
