Bővítmény a pusztuláshoz. FACS: Still Life In Decay (lemezkritika)

A FACS eddig minden kiadványával alakított sajátos világtemetésén, a Still Life In Decay azonban mintha pontot tenne a finomhangolás végére. Ez a cikk először a Recorder magazin 105. számában jelent meg.

Van ez a rommá használt elmarasztaló zenekritikusi fordulat: „mintha az előző albumról lemaradt számok gyűjteménye lenne”. Lózungnak tűnik – sok esetben az is – de általában működik, hiszen sok-sok együttes ad ki kéretlen ráadásként olyan megúszós anyagokat, amelyeken a legtöbb dal vagy simán gyenge, vagy csak majdnem ugorja meg – ha már lózungoknál tartunk – „az előző lemez által magasra tett lécet”. Kevesen tudnak igazán nagyot dobni az ilyen „bónusz” cuccokkal, valamire való ellenpélda a közelmúltból nem is ugrik be a chicagói FACS izomtriójának áprilisban megjelent lenyűgöző új lemezén kívül. 

A Still Life In Decay bevallottan a 2021-es Present Tense kiegészítése, mégsem beszélhetünk eldobható B-oldalas dalok függelékéről. A bővítmény lehet a legjobb szó, hiszen a Still Life In Decay mind hangvételét, mind pedig kompozícióját tekintve is hozzáad a zenekar eddigi legerősebb munkájához, bizonyos szempontból meg is ugorva az említett lécet.

Noha a FACS a 2018-as Negative Housestól kezdve minden egyes kiadványával alakította a világtemető post-punk (a Factory Records után adott név nem véletlen), a baljós poszt-indusztriális fémzaj, a motorikusan zakatoló krautrock, a megzabolázhatatlan noise-rock, a matekolós-experimentális art-rock és a minimalizmus meghatározta sajátos zenei birodalmát, a Still Life In Decay mintha pontot tenne ennek a tudatos finomhangolásnak a végére. Mintha megtalálták volna, amit jobbnál jobb albumaikon olyan vehemensen kerestek: a káosz és a statikusság, a lázongás és a beletörődöttség, a fortyogás és a tombolás között húzódó egyensúlyt.   

A Still Life In Decay közel 40 perces monolitját alkotó impresszionisztikus – szorosan kapcsolódó vagy konkrétan egybefolyó – szerzeményeken a kísérletezés szépségesen rút hangjai már kevésbé idegtépők, a zavarba ejtően szédítő nyektetés pedig kizárólag akkor metéli le az ember fülét, amikor kell, amikor annak helye van. Az átjárhatatlan, disszonáns zajfelhőkből Brian Case gitáros visszavett, amikor viszont végre megszalad a pengetője, az katartikus. A lemezt – ahogy eddig is – Alianna Kalaba embertelenül bömbölő-búgó basszusgitárjának emlékezetes dallamai (a bőgő itt aligha ritmushangszer) és Noah Leger lecsupaszított, tömör, feszes és nevetségesen dögös dobjátéka viszi előre. Mesteri munkájuk – az életműben először – annyira precízen ki van súlyozva, hogy a Still Life In Decay épp annyira hömpölyög és hullámzik és örvénylik, amennyire üt, rombol és őröl. A mindenható Steve Albini stúdiójában felvett album egyébiránt úgy szól, mint a rohadt élet.

A FACS bősz intenzitása és dinamizmusa mindig is delejező volt. Most is az, csak másként. Míg a frusztrált, hektikus Present Tense sistergő ménkűviharral sújtotta az apokalipszis peremére sodródott semmire se jó emberiséget, addig a morózusabb és megfontoltabb Still Life In Decay legmélyebb mélységekből kérlelhetetlen monotóniával feltörő bordaremegtető dörgése és morgása és robajlása az elvitathatatlan véget sejteti. A vadlószerű rúgkapálásoknak már nincs helye, lassú menetelés ez bele a címbéli örökös pusztulás sötétségbe.

Tök mindegy, hogy ezek a dalok lemaradtak-e az előző lemezről, vagy csak a Present Tense dalaival egy időben és egy térben születtek. A lényegen mindez nem változtat. A Still Life In Decay messze a FACS legkerekebb, leginkább letisztult műve.

szerző: Pernecker Dávid