A pop istennője csak a klubba vágyik

Queen B, Nefertiti, Miss Knowles, Mrs. Carter. R&B díva, popkirálynő. Mindent elért, amit egy popsztár elérhet, de még mindig magasabbra tör. Beyoncé legújabb lemezén, a house és a diszkó fénykorának soundját a pop jelenének előremutató hangzásaival ötvöző Renaissance-on megint újít, új arcot ölt, és mellékesen leszállítja a nyár legforróbb klublemezét. Portrécikkünkből kiderül, miért nem könnyű képet alkotni Beyoncéról, és mitől ő mégis a legnagyobb sztár. Ez a cikk először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.

Beyoncé most úgy dominálta le a popzenét, hogy mindent úgy csinált, mint mások. Július végén jelent meg hetedik nagylemeze, a Renaissance, ám ahelyett, hogy jó szokása szerint egyik napról a másikra, mindennemű előzetes fanfár nélkül dobta volna ki, szépen felvezette egy single-lel, előre megvolt a megjelenés dátuma, a promófotók, a magazincímlap. Nem kísérte azonnal az albumot videós anyag sem, pedig tudni lehet, hogy a popsztár minden számhoz készít – többek között Rév Marcell operatőr közreműködésével – klipet, avagy kisfilmet. Ezúttal még kisebb botrányok is adódtak – a megjelenés előtt kiszivárgott a lemez, Kelis szóvá tette, hogy a Milkshake című száma hangmintáját engedély és kredit nélkül használták fel; egy akaratlan rángásokra utaló szó könnyelmű használatára is kifogások érkeztek. A progresszív imidzsére mindig gondosan ügyelő Beyoncé hamar reagált a vádakra, mindkét részlet kikerült a dalokból, utóbbiért bocsánatot is kért – de ezek nem jöttek túl jól neki.

Felmerül a kérdés: kijöhetett volna valóban rosszul? Ha a lemez alulmúlja a várakozást, akkor talán, de a Renaissance egyöntetű kritikai hozsannában részesült, Beyoncé népes – és ádáz – rajongótábora pedig azonnal a vállára emelte, mémesítette, hirdette a nagyságát. A 21. század kétségkívül legnagyobb popsztárja mostanra bebiztosította, hogy új lemezei akkor is megkérdőjelezhetetlen, megkerülhetetlen események legyenek, ha nem körít melléjük extra felhajtást. Teljes kontrollt élvez saját életműve, narratívája felett, és csalhatatlan érzékkel jelöli ki a progresszív utat a popzenében: vannak nála nagyobb példány- és letöltésszámrekordokat döntő művészek, de lám, hiába adott ki Drake júniusban house lemezt, egy hónappal később már Beyoncé house-hoz fűződő viszonyáról szóltak csak az elemzések.

Beyoncé megint jött, látott és győzött – és gyanús, hogy karrierje egyik legjobb lemezével.

Tinisztárból R&B-díva

A houstoni születésű Beyoncé – teljes nevén Beyonce Giselle Knowles, aki azóta nem kevésbé, vagyis hát, de, eggyel azért kevésbé híres férje, Jay-Z vezetéknevét is felvette – befutása a karrier elmúlt tíz évéhez képest talán már kevésbé érdekes, de azért címszavakban érdemes átvenni. Amikor szólópályára lépett, azt már a csúcsról tette: tinédzserként hódította meg a világot a Destiny’s Child lánytrióval, amely az ezredforduló egyébként is erős R&B-felfutásának egyik etalonjává nőtte ki magát. Mire elérkezett odáig, hogy a csapatsikereket egyedül is kamatoztassa, már nemcsak énekesként, hanem tapasztalt dalszerzőként és társproducerként állhatott neki egyéni imidzse és zenéje felépítésének.

A Destiny's Child tagjai (Michelle Williams, Beyoncé Knowles és Kelly Rowland) az MTV Video Music Awards díjkiosztón 2001. szeptember 6-án

Ami ettől függetlenül nem ment egy csapásra. A 2003-as első szólólemez (amit huszonkét évesen adott ki), a Dangerously In Love még ezer szállal kötődik a Destiny’s Child-érához, és az attól való elszakadás, illetve az azzal való folytonosság huzavonája határozza meg – egy évre rá még kijött egy utolsó csapatlemez is. A Destiny’s Child feloszlását követő, 2006-os B’Day viszont már magabiztos újradefiniálás: az alig negyven perces anyag az életmű egyik legegységesebb lemeze, egy szem ballada figyel a vége felé, máskülönben csupa klubsláger. Semmi mást nem akar, mint besasszézni velünk a környék legmenőbb bulijába: felváltva táplálkozik az aktuális R&B-hiphop trendekből (a The Neptunes-alapok) és a déli rapből, ami már itt is fontos szerepet játszik a sztár zenei hangzásvilágában; megidézi a hetvenes évek funk-soul hagyományát, jól ötvözött élő és elektronikus hangszereléssel. Énektechnikailag még nem húzza szét azt a bámulatos dinamikai tartományt, amit a későbbi albumokon, de ereje teljében lévő sztár képét mutatja. 

A harmadik lemez, az I Am… Sasha Fierce papíron jól hangzó koncepciója – duplalemez, amin markáns választóvonal különít el két alteregót, egy intimebb, visszafogottabb ént sok lassú-középtempós balladán keresztül, meg a szenvedélyes, érzéki-erotikus, rámenős színpadi sztárt, aki tempós klub- és rádióslágereket énekel. A gyakorlatban visszaüt a felosztás, a két fél külön-külön túl egysíkúvá, monotonná válik, hiába szerepelnek rajtuk olyan gigaslágerek, mint a Halo vagy a Single Ladies.

Aztán a 4 visszasorolt a megfelelő vágányra, de még mindig nem tűnt igazi szintlépésnek, csak a szólókarrier első szűk tíz évében sztárproducerekkel karöltve megtalált hangzások és zenei irányvonalak megszilárdításának. Beyoncé ambícióihoz és kísérletező kedvéhez nem fért kétség, de ekkor még a kritika más R&B-dívákkal összevetve, a zsáneren belül értékelte a teljesítményét. Filmes szárnypróbálgatása rövidebbre sikeredett, bár eljátszhatta két dívaelődjét, Etta Jamest (Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek) és Diana Ross fiktív alteregóját (Dreamgirls).

Jennifer Hudson, Beyoncé és Anika Noni Rose a Dreamgirls című filmben

R&B-dívából a pop királynője

A fordulat a 2013-as évhez köthető, a saját nevét viselő, máig leghosszabb, 66 perces album megjelenéséhez. Nem a BEYONCÉ volt az első meglepetésalbum a pop történetében, de még a Radiohead vagy a Guns N’ Roses váratlan lemezeihez képest is óriási dobás volt, amikor 2013 karácsonyán minden előzetes figyelmeztetés nélkül berobbant. Ráadásul minden daléhoz kijött egy-egy videoklip is, amit egy csomagban vizuális albumként tálalt a popsztár. A megjelenést masszív reklámkampány előzte meg, amiről akkor még persze nem lehetett sejteni, mit is fog reklámozni – de Beyoncé ott volt minden második termék óriásplakátján, Obama második beiktatásán az amerikai himnuszt énekelte, a Super Bowl félidei show-jának megasztárjaként lépett fel, a GQ címlapsztorijában egyenesen Miss Millenniumnak nevezték.

Beyoncé a GQ címlapján és Obama második beiktatásán 2013-ban

Sokféle következtetést levonhatott volna a BEYONCÉ szinte osztatlan sikere és a rendhagyó marketingkampány tapasztalataiból, ő viszont a következő utat választotta: mostantól a zene, valamint a klipek fognak beszélni helyettem, míg én szépen visszavonulok a nyilvánosságtól, de úgy, hogy mindeközben előtérben maradjak, és semmi kétség nem férjen ahhoz, hogy én vagyok a pop első számú dívája. Szó sincs róla, hogy rejtélyes remeteségbe zárkózott volna, aki csak néhány évente bújik elő a reflektorfénybe, ugyanakkor pozícióját és hatalmát arra használja azóta is, hogy hajszálpontosan megszűrje, milyen és mennyi információ kerüljön nyilvánosságra róla, plusz minden művészi produkciójának – noha nagyon szeret kollaborálni – ő a kreatív igazgatója.

A legjobban ezt a magazinos szerepléseinek ívén keresztül lehet megfogni: míg az említett GQ-cikkben még klasszikus interjú- és profilalanyként nyilatkozik, a Vogue 2015-ös címlapsztorijához már nem adott interjút. 2018-ban és 2022-ben visszatért a Vogue címlapjára; míg négy évvel ezelőtt egyes szám első személyben leközölt szöveggel helyettesítették az interjút vagy portrécikket, addig idén mindössze egy idézőjeles félmondatban szólal meg maga Beyoncé. 

A gyermekei születését „bejelentő”, gyakran mitológiai utalásokkal teletűzdelt családi fotók, a Homecoming című koncertfilmet tarkító, a színfalak mögé beleső dokumentumfilm-szegmensek úgy funkcionálnak, mint a népmesében: fel is öltözik, meg nem is, hoz is ajándékot, meg nem is, mutat is valamit, meg nem is. A megközelíthető sztárok korát éljük; nem meglepő, hogy az egyik legnagyobb visszatérő kritika Beyoncéval szemben, hogy túl mesterséges, konstruált, hogy nem tudjuk, milyen ember.

A pop királynőjéből a fekete kultúra nagyasszonya

Beyoncétől sosem álltak távol a politikai kiállások, a meglepetéslemezen található Flawless című számban elhangzik egy előadásrészlet a feminizmusról, amire egy általa írt, a nemek közötti egyenlőségért vívott harcról szóló cikkel és az MTV VMA fellépésén kivetített FEMINISTA szóval tromfolt rá. A 2016-os Lemonade azonban jóval direktebb társadalmi és politikai rétegekkel rendelkezik, mint a korábbi lemezek. Bár az internetet egy magánéleti bulvárbotrányra következtetni engedő sor robbantotta fel („Becky with the good hair”), és hetekig-hónapokig ment a találgatás arról, vajon a konceptlemez hogyan és mennyire szólhat Beyoncé és Jay-Z házasságának válságáról, megcsalásról majd kibékülésről, legalább ennyire fajsúlyos üzenettel bír az a műfaji gesztus, amit a country beemelésével szűkebben saját déli örökségéhez, tágabban a fekete kultúra és a mainstream country ellentmondásos viszonyához kapcsol. Mint ahogy a Formation is eggyel radikálisabb, mint a Beyoncé védjegyéül számító „csajok, fogjunk össze, együtt erősebbek vagyunk” mottó sokadik popzenébe csomagolása.

A Black Lives Matter mozgalom, a rendőri erőszak, a tüntetések és utcai összecsapások egyik leghevesebb időszakában ezek a dalok, vagy a Freedom tudatos többletjelentéssel bírtak, amit a 2018-as Coachella-fesztivál két estés, azonnal ikonikussá vált Beyoncé-fellépése egy másik irányból toldott meg. A kétórás koncert a sztár teljes karrierjét szintetizáló csúcsmű: az afro-amerikai és fekete kultúra számtalan aspektusát gyúrja egybe, benne Nina Simone-ra előadott afro-balettal, a „feketék nemzeti himnuszának” eléneklésével, a történelmi fekete főiskolák beavatási szertartásaival. A színpadkép egy futball-lelátót szimbolizál, a zenei hangzásvilág gerincét pedig a főiskolai rezesbanda alkotja – kultúraközvetítés gigashow-ba ágyazva. 

Beyoncé a 2018-as Coachella fesztiválon

A hatodik és hetedik sorlemez között az egyéb mellékprojektek nem is tudtak akkorát szólni, mint a koncertalbumként és filmként is kiadott Homecoming: a Jay-Z-vel közösen, The Carters néven kiadott Everything Is Love egyik számához, az Apeshithez fekete kulturális hivatkozásokkal teletömött klipet forgattak, azért a Louvre-ban, és Az oroszlánkirályhoz készített, Beyoncé által kurált soundtrackkel újabb Grammy-rekordokat döntött meg. 

Vissza a klubba

A Renaissance azonban megint megmutatta, milyen az, amikor megtorpan, majd felbolydul a popkultúra Beyoncé miatt. Az egyórás album elvileg egy új korszak kezdete az életműben, és talán egy albumtrilógia első fejezete, ugyanakkor szorosan kapcsolódik a kultúraközvetítés és -megőrzés igényéhez, amit az énekes-dalszerző zenéje homlokterébe emelt. Igen, Beyoncé megint visszatér a klubba, mint a B’Day idején, megint felváltva kérkedik önbizalmával és támogatja hasonló elánnal nőtestvéreit. De a klubok ezúttal a queer múlttal és jelennel telnek meg. A hiphop, a trap és az R&B nem tűnik el teljesen, de hátrébb húzódik a diszkó és a house mögé, a hetvenes-nyolcvanas évek melegklubjaiban és ballroomjaiban járunk, ahol a dívák egy üldözött közösség mentsvárai, példaképei, az életük szabadabb megélésének csatornái.

Beyoncé levonul velünk a klubba, és ott végigvezet minket a fekete queer kultúra történetén. Az egyik sarokban Grace Jones szólal meg, a másikban Nile Rodgers riffelget. Vajon tényleg a Show Me Love basszushangzása és az I Feel Love csendül fel az éjszaka folyamán? Múlt és jelen összefonódik, a vogue ballok és drag show-k egész lemezen végigcsepegtetett allúzióit kiteljesítő Pure/Honey-ban egy jelenkori ballroom DJ, MikeQ hangmintája kéz a kézben jár egy kilencvenes évekbeli drag művész, a néhai Moi Renee incselkedésével. A jellegzetes Beyoncé-témák (érzéki házasélet, testvériség, önbizalom) e queer terek szóhasználatával fejeződnek ki. 

A felszabadult, euforikus album flow-ja olyan, mintha Beyoncé egy felejthetetlen bulin DJ-zne: külön kiragadva is akadnak bőven emlékezetes számok (a karakán Cozy, a Drake produceri közreműködésével készült, pikáns outróval záruló Heated), az átkeverésekben, tranzíciókban rejlenek az igazi csemegék. Ahogy az Energy afrobeat-trap lüktetése átfolyik az első kislemezdal, a Break My Soul klasszikus house-himnuszába; ahogy a tempók, hangulatok váltakozása leköveti egy buli hullámzását, felívelünk a csúcspontig (az első hat szám), lejövünk egy nyugalmas szakaszig, amikor kimehetünk levegőzni (Plastic Off The Sofa), és mire visszamegyünk, már olyan fülledt a klub, hogy a falon is csorog le a veríték (Thique). A zárószámban pedig Beyoncé ismét Diana Ross lesz. Nem megszemélyesít, utánoz, hanem eggyé válik, feloldódik benne. Előhív, kinagyít, felelevenít, összegez. Nem ez a pop lényege?

szerző: Huszár András