Filmrecorder Cannes-ban. Való Világ – powered by Auschwitz.

Uralkodó meggyőződés, hogy a holokausztfilm alműfajában már nem igazán lehet újat mutatni és a legtöbb néző nem is akar több történelemórát végignézni a második világháború borzalmairól. A legütősebb Radiohead klipek vagy az ultrabizarr Under the Skin rendezőjétől azonban hiába is vártunk volna felemelő vagy tanulságos történelmi filmet, Jonathan Glazert a téma vérfagyasztó abszurditása és aktualitása érdekelte.

Ahogy Kate Winslet az Extras című sorozatban megmondta, ha díjakat akarsz nyerni, forgass holokausztfilmet! A sors fintoraként Winslet végül maga is egy teljesen felejthető és meglehetősen hatásvadász második világháborús filmért nyerte el a már régóta esedékes Oscarját. Ez a cinikus futószalaggyártás és A felolvasónál még rosszabb filmek hozták el a csömört és azt az általános következtetést, hogy az emberiség legsötétebb tragédiájáról nem kellenek felemelő és tanulságos filmek.

Mivel az átlag filmkedvelőtől nem várható el, hogy a 9 és fél órás Soából tájékozódjon, jobbára megingathatatlan maradt a meggyőződés, hogy Steven Spielbergnél senki nem fogja jobban filmen bemutatni, hogy mi történt a náci haláltáborokban. Annak idején mindenesetre tudta, hogy a Schindler listája úgy tud a lehető legszélesebb közönséghez eljutni, ha van benne szépség, reménysugár és megható megemlékezés a túlélőkkel. 22 év és egy elsőfilmes magyar rendező kellett ahhoz, hogy ennek szükségességével (remélhetőleg) egyszer s mindenkorra leszámoljon a filmvilág.

Jonathan Glazer egyértelműen magáévá tette Nemes Jeles László szemléletét, miszerint a holokauszt borzalmát értelmetlen pátosszal vagy érzelgősséggel ellensúlyozni. A Saul fia mellett Nemes Jeles 2007-es rövidfilmje, a Türelem hatása is egyértelműen kimutatható a The Zone of Interesten, sőt, az egyik jelenetről Mundruczó Kornél Evolúciójának az első része is eszünkbe juthat. A fesztiválkedvenc magyar rendezőktől azonban kevésbé meglepő ez a témaválasztás, mint a videokliprendezőként indult, majd David Lynch, mint az abszurd királya trónjára törő Glazertől. 

Abszurditást persze nem nélkülöz az alapkoncepció, mely szerint egy náci család mindennapjait követhetjük, amint az auschwitzi koncentrációs tábor közvetlen szomszédságában szépítgetik a kis paradicsomukat. A nő (Sandra Hüller két idei cannes-i filmben is főszereplő, a másik az Anatomy of a Fall) álmai otthonát találta meg a halálgyár árnyékában, a férfi (az alapul szolgáló Martin Amis regényben fikciós karakter, itt konkrétan Rudolf Höss) karrierje pedig egyre feljebb ível a tábor sikeres működtetése miatt. A kamerának nem is kell bemennie a falak mögé, a néző pontosan tudja mi zajlik ott és a nyugtalanító zajok (Mica Levi zenei aláfestése legalább olyan hátborzongató, mint az Under the Skin-ben) hatásosabbak bármely dramatizált náci kegyetlenkedésnél.

A valóságshow-kat idéző kandi kamera nézőpont különösebb narratív feszültség nélkül is tökéletesen bemutatja az emberi aljasság egy tevőleges és egy passzív formáját. Glazer bravúrja viszont abban rejlik, hogy szimpatikussá ugyan soha nem teszi a karaktereit, de kínál a hétköznapi dilemmáikkal azonosulási pontot. Sokkal egyszerűbb lenne képregénygonoszként elintézni a nácikat, akiktől kihányjuk a belünket, majd legyintünk, hogy úgyis régen volt. Helyette kapunk egy családot pitiáner, ám időtlen mindennapi feszültségekkel és ambíciókkal, amelyek mindig fontosabbak számukra, mint az, hogy a szomszédban embereket mészárolnak le. Ez az újszerű megközelítés adja a film aktualitását; Auschwitz már csak múzeum, de a holokauszt borzalmait lehetővé tevő emberi gyarlóság él és virul. 

szerző: Onozó Róbert

A The Zone of Interestet a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi mozipremier jövőre várható.