Filmrecorder Cannes-ban. Wes Andersonnál a kevesebb több lehetne.

Luxuscukrászda-esztétika, megszámlálhatatlan A-listás sztár gyakran kétmondatos szerepekben és egy jobbára követhetetlen, szanaszét burjánzó történet – újra itt van Wes Anderson. Az Asteroid City semmilyen szempontból nem hoz újdonságot a rendező szépen felépített univerzumába, de a Scarlett Johansson – Jason Schwartzmann szál azért megadja a várt varázslatot.

Az egyik legjobban várt bemutató volt Cannes-ban Wes Anderson újdonsága, az Asteroid City, bár két éve ugyanitt A francia kiadás már sokaknál kiverte a biztosítékot, miszerint Anderson képtelen kordában tartani túlburjánzó ötleteit és az egy csettintésére sorban álló A-listás színészhadsereget. Legújabb filmje ugyan szerencsére nem tartotta meg az omnibuszfilm szerkezetet, de ugyanezek a hibák jellemzők rá.

Az Asteroid City is az Anderson védjegyévé vált vizuális finomságokkal büszkélkedhet, minden egyes képkocka aprólékosan kidolgozott, tökéletesen mutatós. A lenyűgöző külső mögött azonban egy olyan narratíva húzódik meg, amely szétesőnek és érzelmileg kevéssé megalapozottnak tűnik. Az impozáns szereplőgárda, illetve a karaktereik nem képesek teljesen lekötni a nézőt, vagy empátiát kiváltani belőle. Sőt, igazából az sem derül ki, hogy mit akart mindezzel mondani a rendező.

Míg a versenyprogramban közvetlenül előtte bemutatott, csodálatosan érzékeny Fallen Leaves rendezője, a finn Aki Kaurismäki képes minimalizmusra, Wes Anderson pont a spektrum túloldalán helyezkedik el. Annyi ötlete van, hogy össze sem lehet foglalni a cselekményt és szükségszerűen több történetfonal is érdektelenül elsikkad. Bájos a bohókás aszteroidos szál éneklő ufóval és a macaron-butik kinézetű díszletek között zajló atomkísérletek is, de képtelenség befogadni. Már a stáblista közben is alig emlékszünk arra, hogy miért láttuk a Maya Hawke és Rupert Friend közötti szerelmiszál-szerűséget, arról nem is beszélve, hogy mi volt Bryan Cranston, Matt Dillon vagy Jeffrey Wright szerepe.

Ekkora színészóriásokat elvesztegetni olyan luxus, amit csak Wes Anderson képes megengedni magának. Feltűnik még napjaink első számú hollywoodi női sztárja, Margot Robbie is, de mintha csak egy szomszédos forgatás szünetében ugrott volna át egy ötletes, de lényegében felesleges jelenet erejéig. Mintha Anderson elfelejtett volna súlyozni és a bőség zavarában nem arra koncentrál, ami igazán működik ebben a filmben.

Pedig van egy remekül működő szál az Asteroid Cityben, a Jason Schwartzmann és Scarlett Johansson közti keserédes, érzéki közeledés, illetve a Schwartzmann apósát játszó Tom Hanksszel közös jelenetek. Schwartzmann a kezdetek óta Anderson kabalaszínésze, a vele való együttműködés egy percig sem volt kérdéses, hogy működni fog. Két olyan szintű sztár, mint Hanks és Johansson viszont nem feltétlenül kellene, hogy működjön a Wes Anderson univerzumban, de tehetségük újabb bizonyítéka, hogy tökéletesen besimulnak és hozzák a szomorkás, de mégis jókedvre derítő varázst.

Scarlett Johansson ráadásul Léa Seydoux után a második A-listás színésznő, aki meztelenre vetkőzik a korábban meglehetősen aszexuális rendezőnek tartott Anderson kamerája előtt és Elizabeth Taylort idéző mozisztár-sármot áraszt, amit a Marvel filmekkel töltött hosszú évek alatt azt hittünk, már elveszített. Schwartzmannal közös jeleneteik Wes Anderson 2007-es rövidfilmjét, az eredetileg az Utazás Darjeelingbe prológusának forgatott Hotel Chevaliert idézik, amelyben Natalie Portman volt Jason Schwartzmann partnernője. Lehet, hogy erre a szálra leszűkítve az Asteroid City is lehetett volna egy eszméletlenül erős fél órás rövidfilm.

szerző: Onozó Róbert 

Az Asteroid Cityt a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, Magyarországon 2023. június 8-tól látható a mozikban.