Filmrecorder Cannes-ban. Natalie Portman még sosem volt ennyire fura.

Todd Haynes, a csodálatos Carol és a Távol a mennyországtól rendezője új filmjének főszereplője Natalie Portman és Julianne Moore – ez csakis egy újabb remekmű lehet, gondolhatnánk. A May December azonban nem adja ennyire könnyen magát és az első benyomásunk könnyen hitetlenkedésbe csaphat át, hogy ezt a filmet vajon mennyire gondolták komolyan.

Minden évben bekerül a cannes-i versenybe pár olyan alkotó új filmje, aki már csak a neve és az eddigi karrierje alapján számíthat a meghívásra, függetlenül attól, hogy jól sikerült-e a filmje vagy sem, főleg ha sztárparádét szállít a vörös szőnyegre. Tavaly ilyen volt David Cronenbergtől a harmatgyenge A jövő bűnei Kristin Stewarttal, Léa Seydoux-val és Viggo Mortensennel vagy 2019-ben Jim Jarmusch elkomolytalankodott zombikomédiája, A holtak nem halnak meg.

Amikor 10 perc után egy jelenetben eltúlzottan bombasztikus drámai zene mellett Julianne Moore felkiált a hűtőbe nézve, hogy „Úristen, nem lesz elég virsli a hotdoghoz!”, egyértelműnek tűnt, hogy Haynes camp-üzemmódban van és esze ágában sem volt Carol- vagy I’m Not There szintű remekművet létrehozni. A May December egyébként sem hasonlít egyik korábbi filmjéhez sem, esetleg a Velvet Goldmine-ban került színre ennyi szándékos ripacskodás.

Haynes kabalaszínésznője, Julianne Moore (ez az ötödik közös filmjük, a csúcspont az Elkülönítve és a Távol a mennyországtól volt) egy 60 közeli nőt alakít, aki 23 éve él együtt 36 éves férjével (Charles Melton). Nem kell túl nagy matekozás hozzá, hogy lássuk, a férfi még jócskán kiskorú, konkrétan 13 éves volt, amikor összejöttek. A tényt, viszont, hogy a nő börtönbüntetése után is együtt maradtak és közös gyermekeik születtek, próbálják úgy interpretálni, hogy ez az igaz szerelmük bizonyítéka. 

A történet Mary Kay Letourneau valós történetén alapul, de a nevek meg vannak változtatva és a May December fő motívuma egyébként is az, hogy a Natalie Portman által alakított színésznő azért érkezik az idilli kisvárosba, mert filmet forgat a történetről. Többszörösen meta tehát az alapállás és a film legélvezetesebb pillanatait adja, amikor Portman imitálja Moore-t, azaz az általa alakított karaktert, akinek egyébként is van egy jellegzetes pöszesége.

Mindkettőjük játéka a végletekig eltúlzott és stilizált, ami a komolyan vehetőség rovására megy, bár kétségtelenül ad egy bűnös élvezetet a film közben. Kérdés, hogy helyén való-e ez a megközelítés egy alapvetően komoly téma, a tinédzserkori megrontás, annak tagadása, illetve az emiatt bekövetkező, egész életre szóló traumák esetében. A film ráadásul gyakran egyenlőségjelet tesz a két nő közé, miszerint mindkettő szörnyeteg; a háziasszony, mert relativizálja a tettét, a színésznő pedig, mert minden hús-vér embert csak a szerep kedvéért kiszipolyozandó kelléknek tekint.

Az érdekes dilemmákra nem feltétlenül ad kielégítő válaszokat a film és az újra-újra visszatérő komédia-elem zene vagy a meta-koncepció miatt életszerűtlen karakterek gyakran kizökkentik a nézőt. A film tragikus hőse és egyben megmentője végső soron Charles Melton, akitől a Riverdale című kattant tinisorozat alapján senki sem várt csodát, itt viszont végül ő nyújtja a legkiegyensúlyozottabb és legszimpatikusabb alakítást.  

szerző: Onozó Róbert 

A May Decembert a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.